Már 300 ember követ Wattpadon. Minden extrém olvasómnak köszönöm, aki bekövetett. ❤
♥︎♥︎♥︎♥︎♥︎♥︎♥︎♥︎♥︎♥︎♥︎

  - De most komolyan, ki volt az a csávó? - Felsóhajtott, aztán tovább simogatta a hátamat.

  - Nem rád tartozik. - Kiegyenesített háttal felnéztem rá és kiöltöttem rá a nyelvemet.

  - Ahogy látom, már meg is nyugodtál. - Hangjában érzõdött, hogy elege van a sok kérdõjeles dologból.

  Felállt, majd elindult az ajtó felé. Megmarkolta a kilincset, majd visszanézett rám egy másodpercre.

  - Akkor minden rendben van? Jobban vagy?

  Bólogattam, aztán egy fáradt mosolyt küldtem felé.

  - Igen, köszönöm. Ja és.. elkísérlek abba a buliba.

  Nem tudom mi ütött belém akkor, abban a percben, de úgy gondoltam, hogy ha nem hagyom magam mögött a múltat, akkor életem további részében is azokra az emlékekre fogok emlékezni.

  - Most komolyan? - Erik vissza rohant az ágyhoz és féltérdre ereszkedett és megfogta gyengéden a kezemet.

  - Aham. De Erik?

  - Igen? - Beleharaptam az alsó ajkamba.

  - Ez egy tökre fura pozíció. Hagyd abba. - Elhúztam a kezemet, mire õ lenézett üresen hagyott szorítására.

  - Bocsi.

  Felállt, leporolta a térdérõl a porcicákat, majd kilépett a panel folyosójára. Jó éjszakát kívánt, majd bevonult a szembe levõ lakásba. Halkan behúzta maga mögött az ajtót, de amint a négy fal között volt, felkiáltott. Valami olyasmit hallottam, hogy "Ez azzzzz! Végre elfogadta a hívásomat!".

  Erre egy hatalmasat ásítottam, ezért bedõltem az ágyba aludni. Olyan gyorsan elaludtam, mint még soha.

  Reggel hangos dübörgésre ébredtem. Valaki ordított a fal másik oldaláról.

  - Sarah...! Sarah!! SARAHHHH!! - A hang egyre hangosabb lett, de nem bírtam kinyitni a szememet.

  Túl álmos voltam, de nagy nehezen sikerült megtennem. Amint szemhéjaim felemelkedtem, elakadt a lélegzetem. Felettem fekete porfelhõ gomolygott és hirtelen megcsapott a melegség.

  Tûz volt. A lakásomban. Az ijedtségtõl ledermedtem és úgy éreztem, mintha valaki hozzákötött volna az ágyhoz. Nem tudtam kivenni, hogy ki kiabál a bejáratnál, de kellett a segítség. Egy ablak sem volt kinyitva, így nem szellõzött a nagyszoba, ahol az én ágyam volt. Minden erõmet összeszedtem, hogy válaszoljak az aggódó idegennek, de alig kaptam levegõt. Túl sok por ment a tüdömbe és alig maradt már valamennyi oxigén a szobában. Kerestem a lángokat.

   A már vagy ezeréves mikróm okozta. Felgyulladt, ezzel a függönyt is beterítve a narancsos tûznyalábokkal. Ahogy figyeltem az elégett anyagot, egy nagy reccsenés kíséretében a tartórúd leszakadt, már a szõnyeg is az idõ ellen játszott. Fejemet az ajtó felé fordítottam, majd lassan elhúztam magamat az ágy széléhez. Legurultam a földre, de semmi erõm nem maradt.

  Szemeimbe könnyek ereszkedtek és anyára meg apára gondoltam, akik sajnos már nem tudtak segíteni rajtam, bármennyire is az õ nevüket próbáltam egyre hangosabban kiabálni.

  Pár eredménytelen próbálkozás után végleg feladtam a kiszabadulást és beletörõdtem abba, hogy a szüleimet követni fogom a Mennybe. Elfogadtam a tényt, hogy többet nem láthatom se Christophert, se Jeremyt, de már Eriket sem.

  Szemeimet lehunytam és csak vártam a sorsomat.

Jeremy

  - Igen, kigyulladt valami odabent. Kérem siessenek! Nem tudok bejutni! - A hajamat tépkedtem és úgy éreztem, mindjárt elveszítem az önkontrolomat.

  Sarah bent volt és nagy valószínûséggel még aludt. Már vagy 20 perce próbáltam bejutni, de semmi válasz nem érkezett az ordibálásomra. Hívtam a tûzoltókat, akik pedig dugóba ragadtak a kora reggeli forgalom miatt.

  Arcom könnyekben ázott, a kezeimet véresre ledörzsöltem, ahogy csapkodtam az ajtót. A vállam kiment a helyérõl, tömérdekszer próbáltam betörni az ajtót, de nem ment.

  - Basszus, Joe, merre vagy? Kurvára szükségem lenne egy zárosra. - A fejemet vakargattam és fel-le mászkáltam az üres folyosón.

  Az emberek nagy része már mind lerohantak és a parkból figyelték az eseményeket.

  - Igen, az a cím. Siess. Kérlek. - A telefonomat visszasüllyesztettem a zsebembe.

  Még egyszer megpróbálkoztam a bejutással, de ez is sikertelenül végzõdött. Nekidõltem az ajtó melletti falnak, és lecsúsztattam magamat a padlóra. A térdeimre támasztottam az alkarjaim, és csak meredtem a szemben levõ falra.

  'Bazdmeg..! Mi van, ha már túl késõ lesz?' A testemet felemésztette a keserûség, hogy 5 centiméterre vagyok Sarahtól, mégsem tehettem semmit. Csak lehunytam a szememet és vártam, ameddig jön a segítség.

  - Jeremy! Itt vagyok! - Reflexeim gyorsan felkeltettek és felugrottam.

  A utolsó lépcsõt mászta meg Joe és egy feszítõvassal, meg a szokásos szerelõtáskájával érkezett. Mindent oldalra dobott, kivéve a hosszú vasat. Nekifeszítette az ajtó zárjának, majd Mind a ketten húzni kezdtük a szabad végét.

'Ha ez sem sikerül, és a tûzoltók sem érkeznek meg idõben... Sarah...' Nem akartam ilyesmire gondolni. Nem akartam elfogadni.

  - Sikerült! A zárnak annyi! De biztos sok a füst be-...!

  - Leszarom! Kihozom õt, még ha el is égek!!!

  'Sarah..!!' Joet félrelökve berohantam a füsttel telített lakásba. Karjaimat arcom elé helyezve próbáltam minél kevesebb káros levegõt beszívni, de az sem érdekelt ha megpusztulok. Csak õt akartam biztonságban tudni.

  - Sarah! Merre vagy?!! - Ordítottam torkom szakadtából, ameddig bele nem rúgtam valamibe.

  Lenéztem és Sarah kezét pillantottam meg, az ajtó felé volt elnyúlva a teste. A földön. Szemeimbe megint könnyek szaladtak, majd megragadtam a törékeny testet, a karjaimba emeltem és kicipeltem a lángoló lakásból. A tüdõmet nehéznek éreztem, de minden maradék erõmet felhasználva kivittem õt a panelházból. Amint megláttam a fejünk felett a szabad eget, óvatosan lehelyeztem Saraht a pázsitra, majd éreztem, ahogy forgott velem a világ.

  Felnéztem az emeletre, a nagy lángok pedig éppen abban a pillanatban kitörték az ablak üvegét, éles szilánkokat szórva az égbe. 'Sziréna..'

   Megjött a segítség, de a legfontosabb személy már mellettem volt. Ahogy a mentõcsapat felsietett egy tömlõvel, a kocsi pedig az épület elé parkolt, megint megszédültem. A szemeim elõtt összemosódtak a színek, de megakartam nézni, mit kezdenek a tûzzel. Hangos ordibálás hallatszott.

  - MINDENKI! VISSZAAAAAA! - A kiképzett csapat hangos kommunikálása visszhangzott a fejemben.

  Felnéztem, mire egy óriási robbanás kíséretében a lakásban felgyülemlett nyomás és gázok találkozása berobbantotta a helységet.

  'Ha csak egy 5 perccel is késõbb hoztam volna ki, most nem lenne....'

  A megkönnyebbülés végigfutott a testemen, és éreztem, ahogy elengedem magamat. Szemeimben forgott a világ, majd egyre nehezebben ültem kiegyenesedve a fûben. Ahogy éreztem, hogy hátrafele esem, elveszítve minden érzékemet, még utoljára Sarahra néztem. Õ fontosabb volt még az én szén-dioxiddal telített tüdõmnél is.

  'Minden rendben lesz.'

Tudom, ez biztos, hogy nem az, amire számítottatok. Hát én sem.

Szerintetek mi történt Sarah szüleivel a múltban?

Köszönöm nektek, hogy mindig elolvassátok a könyveimet~ ❤

Aki idáig eljutott, annak egy óriási pacsi jár, amiért szán idõt az író megjegyzésére is (vagyis az enyémre).

Nagyon hálás vagyok ❤ maradjatok mindig ilyen jófejek és kedvesek 😭

(Az egyetem elkezdődött, ezért sajnos még nem rázkódtam bele igazán. Ezért tűnök el ennyiszer, de ígérem szakítok a Wattpadra is időt ❤ )

Snapchat: alexalap2000

♡ 🅟🅤🅢🅩🅘🅚🅐 ♡