Reggel az ébresztő szokásosan zavart. Az összes létező isten nevét szidtam magamban, hogy ilyen hamar kell kelnem, pedig csak kilencre kell mennem. Reggeli motivációm volt, hogy muszáj pénzt szereznem az álom mocimhoz, ami egy Yamaha R7.

Elkészülődésem után a konyhába vettem az irányt, ahol szokásos reggeli kávémat készítettem el. Remélem ma valami laza napom lesz, annyira nincs most kedvem az emberekhez, de lehet ez csak a reggel miatt van. Kávém iszogatása közben a telefonomat nyomkodtam, de fél nyolckor még nem volt semmi különös a közösségi médiákban.

- Jó reggelt.- az álmos mély hangra felnéztem a telefonomból. Aiden fejét vakarva jött be. Haja minden mozdulatára rendesen ugrált.

- Jó reggelt.- néztem vissza telefonom képernyőjére. - Hogyhogy ilyen korán fent vagy?- kérdeztem tőle rá se nézve.

- Nem kelhetek fel ilyenkor?- kérdezett vissza számonkérő hangon.

- Bocs, csak kérdeztem.- forgattam szemeimet.

- Éhes vagyok.- nyitotta ki a hűtőt.

- Egyél.- vontam vállat, közben megittam az utolsó kortyot.- Egyébként, örülnék, ha nem hajnali háromkor jutna eszedbe motorozgatni.- öblítettem el a bögrémet, utána a csepegtetőbe tettem. Karba font kezekkel fordultam a hűtőt bújó fiúhoz. Szavaimra rám nézett, értetlenség, és kóma ült arcán, kicsit talán fáradt is volt.

- Azt hittem te voltál.- ráncolta homlokát. - Mondani is akartam, vagyis kérdezni, hogy mi a baj, mert annyira szívtörtnek hangzott a motor hangja, de ezek szerint nem te voltál.- ajkaim elnyíltak. Ez azt jelenti, hogy Aiden nem ment sehova hajnalban. A környéken nem tudok senkit, aki télen hajnalban motorra ülne. Csak én vagyok ilyen dinka. Én pedig biztos nem voltam.

- Nem én voltam.- ráztam fejemet. - Én téged szidtalak, mert azt hittem te vagy.- vettem kezembe a telefont. - Mindegy, elmentem.- szedtem össze cuccomat.

- Nem kell sietned haza.- csukta be a hűtőt. - Még a vacsorát is megetted.- dugta zsebre kezeit.

- Főzz magadra, bátyus.- mosolyogtam rá cinikusan.

- Húzzál innen, húgi.- fordított hátat, és elindult kifelé a konyhából. Féloldalas mosollyal indultam meg a garázsajtóhoz. A garázsba belépve kicsit hidegebb volt, mint a házban, de ez volt a legkisebb probléma. Lábaim egyből lefagytak, mikor három motor helyett kettőt találtam a garázsban; a Hondát, és Aiden fehér Suzuki motorját. Összevissza kezdtem forogni, hátha meglátom arrébb tolva öcsém motorját, de sehol nem láttam. Megfeszült állkapoccsal indultam el vissza a házba. A konyhában sisakomat, kesztyűmet ledobtam az asztalra, és öcsém szobájába rohantam.

Hogy nem ismertem fel a Kawasaki hangját? Tudtam, hogy ismerős a hang, de nem gondoltam volna, hogy Mason hajtott el. Remélem nincs semmi baja. Nagyon régen ment motorral, ráadásul most tél is van, csúszósabb az aszfalt. Azt sem hallottam, hogy bejött volna a házba, vagy a szobájába.

Kettesével szeltem a lépcsőt, de így is örökvalóságnak tűnt, mire felértem. A szoba ajtaját belöktem, ami neki csapódott a falnak, elég hangos csattanással. Lehet felébresztettem vele a házat. Mason szobájában ugyanaz a rend fogadott, mint mikor utoljára jártam itt. Annyira fagyosan hatott rám az egész szoba. Mintha egy olyan ember szobájába léptem volna be, aki már meghalt volna. Minden hidegnek, szürkének tűnt.

Az íróasztalhoz mentem, hogy megnézzem a fiókban a motor kulcsát. Ott tartotta anya halála óta. Tudom, mert párszor kölcsön kértem tőle a motort. Talán az idegesség miatt, de nem bírtam kihúzni a fiókot. Rángatni kezdtem, amire a nagy lendület miatt hátra estem a fiókkal a kezemben. Nem törődve az alfelemben fellépő fájdalommal borítottam ki a fiók tartalmát, a fiókot pedig gondolkozás nélkül dobtam arrébb. A földön papírok hevertek, tollak, füzetek, de kulcs nem volt köztük. Ugyanezt játszottam el a másik fiókkal, viszont abban sem volt semmi, ami a motor kulcsához hasonlított volna.

- Te mi a szart csinálsz?- hangzott Aiden meglepett hangja. A pánik már a vállamon ült, mély levegőket kellett vennem, hogy beszélni tudjak.

- Mason - álltam fel a földről.- Ő vitte el a motort, ő ment hajnalban!- álltam Aiden elé. Szemeim már kezdtek megtelni könnyekkel. Égtek, és az orrom hegye is szúrt.

- Ez akkora baj?- kérdezte higgadtan. Nyugodtsága csak az én pánikomat erősítette.

- Három éve nem motorozott! Kiment a rutinból!- vágtam egyet a mellkasára. Idegesen fordultam körbe a szobában, mintha ez mindent megoldana. Zsebemből elővettem a telefont, és hívtam Mason-t. Hangpostára kapcsolt. - Mason, azonnal hívj vissza! Kibelezlek, abban biztos lehetsz!- kicsit hangosabban mondtam, mint szerettem volna. A telefont visszatettem a zsebembe. - Utána kell mennem.- az ajtó felé léptem, azonban Aiden elállta az utamat.

- Zaklatott vagy, így nem vezethetsz. Abból csak baj lesz.- rázta fejét. Arcán komolyság ült; állkapcsa neki is megfeszült, ezzel kiemelte milyen széles is az arcéle, pedig egészen kerek arca van.

- Lehet már megtörtént a baj.- keményen néztem szemeibe, azt hittem ezzel hathatok rá, de csak azt értem el, hogy ő is így nézett rám.

- Ezért nem kell, hogy történjen még egy baj.- nem értem, hogy tud ilyen nyugodt lenni. Talán azért nem izgatja ennyire a dolog, mert Mason nem az öccse, hanem az anyja palijának a fia. - Mellesleg, azt sem tudod hol van, vagy merre motorozott.- ajkamba haraptam, ahogy elnéztem Aiden válla felett. Ebben igaza van.

- Nem ülhetek itthon tétlenül.- néztem vissza a fiúra. - Muszáj megtalálnom!- löktem el az útból.

- Legalább várd meg, míg felöltözök.- kapta el a kezemet.- És segítek megkeresni. Több szem úgyis többet lát.- eresztett el egy lágy mosolyt. Aprókat bólintottam ajánlatára. - Okos vagy, húgi.- paskolta meg fejemet, közben elsétált mellettem.

- Ne hívj húginak.- fordultam utána.

- Te se bátyusnak. - válaszolt rám se nézve.

Míg Aiden öltözött felhívtam Allison-t, hogy tud-e valamit Mason-ről, de nem tudott semmi használhatót mondani, ezért hívtam a bátyját. Simon azt mondta, hogy tegnap este óta nem látta Mason-t, de utalt rá, hogy el fog menni, viszont azt nem mondta hova.

- Szerinted, úgy értette, hogy elmegy, hogy öngyilkos lesz, és azért vitte el a motort?- kérdeztem Aiden-t. A garázs ajtaját csukta be. A motorok már kint várták, hogy indítsuk őket, és menjünk.

- Nem tudom, Cass.- válaszolt, miután becsukta az ajtót. Nevemet hallani szájából nagyon fura volt. Nem tudom miért, fogalmam sincs, de fura volt. - Meg fogjuk találni.- fogta meg két kezével arcomat, ez pedig még furább volt, mint a nevem a szájából. Meglepve pislogtam rá, és kezeire. Észrevette, hogy szemeim az ő szemei, és kezei közt vándorolnak. Megköszörülve torkát elengedett, és a Suzukihoz lépett.

Egész úton hevesen dobogott a szívem, azon agyaltam, merre mehetett Mason. Első utunk anyához vezetett, de ott nem volt, viszont a sárban találtunk motor kerekéhez hasonló nyomokat. A temetőből mentünk a tóhoz, de ott sem volt semmi. A város erdősebb, lejtősebb területeit néztük át, viszont nem találtuk sehol az öcsémet. A keresés belenyúlt a munkaidőmbe, a főnököm már keresett is, hogy merre vagyok, ezért elindultunk haza. Aiden ment elől, én a háta mögött gurultam városi tempóval elgondolkozva, hol lehet az öcsém. Arra figyeltem fel, hogy Aiden kezével mutatja, hogy lassítsak, és húzódjak le. Tettem, amire utasított, és az út szélén mögötte álltam meg.

- Mi az?- vettem le a sisakomat, de ő nem mondott semmit. Leszállt a motorról, és kirohant az út közepére. - Aiden!- kiáltottam rá. Kicsit távolabb a záróvonaltól volt valami, amit felvett, majd visszarohant. Valami fémdarab volt. Mikor ideért hozzám felém nyújtotta a fémet, mintha ez mondana nekem bármit is. Viszont mondott. A fekete fémdarab egy váznak a darabja volt, motorváz. Szám tátva maradt, ahogy néztem a vázat egyre jobban elöntött a pánik, kapkodni kezdtem a levegőt.

Egy lejtőn voltunk, szemeim az út két szélét kezdték nézni, a védőkorlátokat. A túloldalon nem volt védőkorlát, hiszen még évekkel ezelőtt történt egy baleset, ahol a kocsis teljesen leszedte a korlátot, azóta nem is csinálták meg.

Realizálva, hogy Mason talán ott lent lehet leszálltam a motorról, nem vacakoltam a standerrel, bíztam abban, hogy Aiden a motor után kap. Szét se nézve rohantam át az út másik szélére, és a mélybe néztem le. Annyira viszont nem volt mély, de három bukfenc biztos kifutotta, ha valaki innen legurul.

Sosem fogom elfelejteni a látványt, ami akkor fogadott a fák között. Azt az érzést sem, ami egész testemet átjárta, ami egyszerre késztetett arra, hogy lefagyjak, és lerohanjak a fák közé. Mintha a világ vége jött volna el, félelem, aggódás, pánik ragadott el. Mason motorja ott lent feküdt, az eleje teljesen összetört, felismerhetetlenné tört, amiről be tudtam azonosítani az a "No free rides" felirat volt. Ijesztő játék lenne a sorstól, ha egy másik motorost találtunk volna, akinek ugyanez a matricája van felrakva motorjára. Szemeim Mason-t, vagy a motorost keresték. Kicsit távolabb meg is találtam. A sisak még a fején volt, talán nem szenvedett akkora sérülést, bár nem tudom mennyire kap levegőt a sisak alatt. Ez a gondolat volt a megindítója annak, hogy lefussak hozzá.

- Cass!- kiáltott utánam Aiden, de nem foglalkoztam vele. Botladozva mentem le az emelkedő alján. Vékony ágakba kapaszkodva igyekeztem megtartani egyensúlyomat. Leérve egyből rohantam a motoroshoz, közben imádkoztam, hogy ne Mason legyen az. Vajon mióta feküdhet itt összetörve? Hallottam, ahogy Aiden is lejön, de nem foglalkoztam vele. Küszködve a sírással térdeltem le a motoros mellé, kezem már nyúlt a sisakjához, de Aiden megállított.- Várj!- fogta meg kezemet, amire ránéztem. - Majd én.- engedett el. Lassan csatolta ki a sisakot, mielőtt levette rám nézett.- Hívd a mentőket.- tanácsolta lágy hangon. Én azt vártam, hogy levegye a sisakot, ő pedig azt, hogy hívjak segítséget.- Cass, egyedül nem tudom megmenteni.- nem bírtam többé tartani a könnyeket. Remegő kezekkel elvővettem a telefonomat, és tárcsáztam a mentősöket.

Aiden levette a sisakot. Kezemet ijedtségemben kaptam szám elé, illetve nem akartam felbőgni, pedig elég közel álltam hozzá. Pont ekkor vették fel a telefont, én nem tudtam mit belemondani, ezért Aiden elvette tőlem. Szemeimből áradtak a könnyek látva öcsém elfehéredett arcát.

- Igen, még van pulzusa, talán olyan húsz körül lehet, mert elég gyengén érzem. Hideg az arca, és fehér is, de ez lehet a hideg miatt.- valami más volt Aiden hangjában, és az arca sem olyan volt, mint szokott lenni. - Megpróbálom újraéleszteni.- szorítotte füle, és válla közé telefonomat.- Uram, tudom hogy kell.- nem tudom, mit beszéltek, de már csak az érdekelt, hogy Mason kinyissa szemeit. Aiden szerint van pulzusa, csak gyengén, az jót jelent, nem?

Amíg a mentősök ki nem értek a mentőszolgálat a vonalban maradt, és Aiden is próbálta felébreszteni Mason-t, de nem sikerült neki, pedig tényleg mindent úgy csinált, ahogy azt szokták, nagyon szakmailag csinálta, talán a diszpécser mondta neki, hogy mit csináljon. A mentősök nehezen tudták felvinni Mason-t, de végül sikerült nekik. Megkérdezték, hogy szeretne-e valamelyikünk velük menni, én akartam is, de a motoromat nem hagyhattam itt.

Az úton Aiden is, és én is repesztettünk a mentő után. Igyekeztem nem megszegni a kresz szabályait, de amikor az emeber szerette a mentős kocsiban fekszik nem egyszerű mindenre odafigyelni. A félelem elfogott, hogy talán Mason-t is elveszítem, mint anyát, ilyenkor még gyorsabban hajtottam. Versenyt akartam futni az idővel. A motorom papírkönnyűnek érződött, ahogy a nagy sebesség hatására egyszerűbb volt megtartani. A kórháznál még idegesebb lettem, Aiden jött velem, és ott is maradt, míg Mason-ön segítettek. A kórházi műanyag széken ülve hajamba markoltam, és a földet bámultam.

Nem lett volna szabad engednem, hogy elmenjen otthonról ilyen lelkiállapottal. Úgy voltam vele, hátha a barátai tudnak segíteni neki, ezért hagytam. A kulcsot is el kellett volna vennem tőle. Ha felébred, máshogy fogok csinálni egy-két dolgot. Anyát kértem, hogy segítsen Mason-nek, hogy felkeljen, bár Mason-nek az lenne a segítség, ha nem kelne fel. Önzősség életben tartani valakit, aki meg akar halni?

- Hé, Cass - guggolt le elém Aiden, két lábamon támaszkodott meg.- Minden rendben lesz, oké?- nem tudom, hogy ezt csak azért mondta, hogy megnyugtasson, vagy tényleg így gondolja.

- Honnan tudtad, mit hogy kell csinálni, és mennyi a pulzusa? - néztem rá. Mintha kényes témát érintettem volna, úgy húzta száját, és nézett el rólam.

- Hosszú sztori.- pillantott rám.

- Tereld el a figyelmem.- suttogtam elfulló hangon. Nagy sóhajt vett.

- Orvosi egyetemre járok.- vont vállat.- Anyám kedvéért jelentkeztem, de amikor közölte, hogy elvál apától, - rázta fejét.- Azóta nem mentem be. - ezt mondta Helen is.

- Lázadsz?- kérdeztem halkan. - Azt mutatod neked mennyire könnyű, mintha meg sem történt volna a változás, egyből alkalmazkodtál.- bámultam kezeit.- Közben csendben szenvedsz, és ellenállsz Helen-nek.- emeltem rá szemeimet.

- Szerintem nem csak én csinálom ezt.- mosolygott halványan.- Nem hiszem, hogy neked is olyan egyszerű lett volna megnyílnod anyának. Ráadásul az elején én is bunkó voltam.- gondolt vissza az első találkozásunkra.

- Csak az elején?- fogtam meg a lényeget, amire elkuncogta magát. Halk nevetése az én arcomra is mosolyt csalt.

- Te sem vagy kedvesebb.- vont vállat.

- Mert bunkó vagy velem. - adtam rá választ.- Ha bunkó vagy, én minek legyek kedves?

- Jogos.- bólogatott.

- Gyerekek!- női hang kiáltott, amire mind a ketten felfigyeltünk. Helen sietett felénk. Arca rendesen sápadt volt, a félelem rajta is megmutatkozott. Aiden rám pillantott, ajkait összepréselte. Lábaimat enyhén megpaskolta, mintha bíztatni próbált volna, és felállt. - Itt vagyok! Mi történt?- fújta ki magát, miután hozzánk futott.

- Motorbaleset.- válaszolt Aiden.

- Úristen...- sápadt le még jobban. Fogalmam sincs, hogy most valóban aggódik, vagy ilyen jó színész? - Tudtok már valamit?- kérdezte, közben felváltva nézett ránk.

- Elvileg az állapota stabil. Most a sebeit kezelik. A lába eltört, a keze megzúzódott. - újra Aiden felelt neki. - Elég nagy szerencséje volt, hogy csak ennyivel úszta meg. A motor teljesen összetört, kész csoda, hogy Mason egyben van.- rázta fejét.

- Helen, - szólítottam meg a nőt.

- Igen, Cass?- guggolt le elém, kezeibe véve arcomat.

- Apa hol van?- habozást láttam arcán. Ránézett fiára, mintha tőle várná a választ, hogy mit mondjon.

- Nem tudott eljönni a munkahelyéről.- félve adta a válaszát. Apa közjegyzőként dolgozik, persze, hogy nem tud eljönni legalább öt percre a kórházba a fiához, hogy legalább azt megtudja mi a helyzet vele.

- Hát hogyne.- néztem el oldalra.

- Sajnálom.- simított végig az arcomon. Apát tényleg nem érdekli Mason? Tudom, hogy már nincsenek olyan jó viszonyban, de csak a saját fiáról van szó! Félre kéne tennie a csökönyösségét, és idejönnie! Csak kerüljön a szemeim elé.

- Önök a hozzátartozói Mason Walker-nek?- jött ki egy fehér köpenyes pasas a műtőből. A szívem kihagyott egy ütemet, azonnal felálltam a székből, és elé álltam.

- Igen.- bólintottam. Félve vártam mit mond.

- Mason állapota stabil, viszont...- a hangerőt lejjebb vitte, ebből gondoltam, hogy nem számíthatunk valami túl jóra. - A bal térdkalácsa eltört, nem biztos, hogy újra tudja majd használni, ha felkel a kómából. - a törött térdkalács lepkefingnak hangzott a kóma mellett.

- Kómában van?- szakítottam félbe az orvost.

- Igen.

- Meddig?- kérdezte Helen.

- Nem tudjuk.- rázta fejét a férfi.- Talán két hét, egy hónap, fél év.- a sírás újra feltört bennem. Elfordultam az orvos elől, hogy ne lásson, de a hátam mögött Aiden állt. Készségesen húzott magához, nyugtatni próbált. - Az ápolók áttolják őt a kétszáznyolcas kórterembe, oda bemehetnek hozzá.

- Köszönjük, Doktor úr!- hálálkodott Helen. Én tovább sírtam Aiden mellkasán pulcsiját markolva. Remélem két hét, és az öcsém fel kell.