Másnap reggel telefonnal a kezemben sétáltam a konyhába. Apa már a kávét készítette, Helen az asztalnál ült.

- Jó reggelt!- ültem fel a székre.- Figyeljetek, bocsánat a tegnapiért. Nem akartam tönkretenni, és biztos vagyok benne, hogy az öcsém sem. Tényleg nincs veletek semmi bajunk, - pillantottam Helen-re.- De Mason-nek ez nagyon új, és fájdalmas. Nehéz neki.- tértek át szemeim apára. Érzékelje, hogy nem mindenkinek van erős lelke.

- Nincs semmi baj!- fogta meg a kezemet Helen. - Örülök, hogy ennyire szereted a testvéredet. Teljesen megértelek téged is, és az öcsédet is. Nem is várom el, hogy úgy tekintsetek rám, mint egy anyára. - nézett szemembe. Szeme kékje őszintén meredt rám, komolyságot tükrözve. - Annyit kérek, ti is legyetek elnézőek Aiden-nel. - szorított enyhén kezemre.

- Persze.- mosolyogtam a nőre. Muszáj nyitottnak lennem, ha össze akarunk szokni. Igazából, nem tudom mit kéne tennem. Nem voltam még ilyen helyzetben, de nem kívánom senkinek. Nem olyan jó, mint ahogy azt a könyvek leírják.

- Örülök, hogy ezt megbeszéltétek, ugyanis bejelenteni valónk van. - tett le egy csésze kávét Helen elé. A nő halvány mosollyal nézett apára, kezét elvette az enyémről. - Kérsz?- emelte fel a kiöntőt.

- Aha.- ráncoltam homlokomat a bejelenteni való miatt. Ha egy kistesó az, én felmondok. - Mi az a bejelenteni való?- kérdeztem sejtelmes hangon.

- Majd ha a fiúk felkeltek, megtudod. - tett elém is egy csészét apa. A válasz nem boldogított, inkább kíváncsivá tett.

- Akármi legyen az, Mason-nek lassan adagoljátok be.- ittam meg a kávét, azután visszamentem a szobámba.

A szalonban, ahol dolgozom, új kombináció lépett életbe. A fekete-fehér-zöld párosításból áttértünk a zöld árnyalataihoz. A falak almazöldek, a székek aloeverazöld, a kanapé, függönyök, lámpák banánzöldek. Az egész szalon úgy néz ki, mint egy esőerdő. Éppen ezt ecseteltem Sierra-nak, az anyukájáé a szalon, ő pedig nagyon kreatív személyiség. Szinte minden félévben más kinézete van a munkahelyemnek, ami annyira nem probléma, mert nem unalmas a környezet. Viszont a hátoldala ennek, hogy Sierra, és az én szemeim is kezdenek begolyózni a sok színváltozástól.

Szobám helyett öcsém szobájába mentem. Őt felkeltem, legalább rá ne kelljen várnom. A szobájában felkapcsoltam a villanyt, utána mentem, hogy ráugorjak az öcsémre. Az ágy viszont szépen be volt vetve, Mason pedig nem volt benne. Még csak kilenc óra, hova tűnt ez a gyerek? Lehet anyánál van.

Félek, hogy hülyeséget fog csinálni, de tudom, hogy egyedül akar lenni, hogy meglelje a békét, amit elveszített. Csak azt tudnám, hogy tudnék neki segíteni. Kicsit csalódottan néztem körbe a szobájában. A tegnap összetört üvegdarabok már nem voltak a földön, viszont a fénykép ott volt az asztalán, az összetört lámpa mellett. Homlok ráncolva vettem le a kezem az ajtó kilincséről, és mentem oda asztalához. Kezembe vettem a képet. Egy darabka hiányzott a bal sarokból, pont apának a feje. Apán kívül mind a hárman rajta voltunk a képen; anya, Mason, és én mosolyogva öleltük egymást. Fejemet ráztam, a fényképet visszaejtettem az asztalra. Megutálta apát.

Visszamentem szobámba, s hangfalaimhoz léptem. Kilenc óra van, tehát nyugodtan bömbölhet a zene, mert Mrs Clark nincs itthon. Vasárnap van, és ilyenkor a templomban szokott misét hallgatni. Egy random lejátszási listát tettem be. A zene adja a kedvet ahhoz, hogy elkezdjem a napomat. Ha van zene, jó napom van, ha nincs zene, rossz napom van. Jó napom volt mindaddig, míg az ajtóm ki nem vágódott a helyéről. Öltözni készültem, de egyből megálltam benne. Aiden állt ott az ajtóban kócos hajjal, álmos pillantásokat vetve rám. Gyorsan húztam rá az előkészített ruháimra a takarómat. Köztük volt a melltartóm, az pedig nem tartozik rá.

- Nem kell takarnod, sok olyat láttam már, és nem is azért jöttem. - ügyet se vetve rám pásztázta végig a szobámat. Megtalálta, amit keresett; a hangfalaimat. Kezét levette a kilincsről, s bejjebb lépett, de elé álltam.

- Mit akarsz?- toltam vissza a szoba küszöbére. Én értem, hogy máris itthon érzi magát, de ide nem jöhet be csak úgy. Ez az én személyes terem.

- A zene túl hangos.- tette zsebre kezeit.

- Jobb, ha hozzászoksz. Itt reggel kilenctől este kilencig zene fog szólni. Ha nem tetszik panaszkodhatsz anyucinak.- böktem meg mellkasát. Nem méltattam tovább drága időmmel, rácsaptam az ajtót. Nyitott vagyok, de a zenét, és a motorozást nem fogom feladni. Főleg nem miattuk.

Az ajtót kulcsra zártam. Ezt utoljára tizenhárom éves koromban csináltam, mikor nagyon lázadtam a szüleim ellen. Úgy tűnik ezt az ajtózárós szokást vissza kell hoznom, ha Aiden így simán benyitogat.

Öltözködés után a szobámban pakoltam rendet. Arról a bizonyos székről pakoltam el, ami mindig tele van olyan ruhákkal, amik nem voltak eleget rajtam ahhoz, hogy koszosnak tudjam őket kinyílvánítani, de tiszták sem, mert már voltak rajtam. Legkésőbb délben mozdultam ki a szobámból. A gyomrom is adta a jelzést. Aiden örömére kikapcsoltam a zenét. Mielőtt a konyhába mentem benyitottam öcsém szobájába, de még mindig üres volt a szobája. Körbe jártam a házat, viszont nem volt sehol. A fura az, hogy most hosszabb ideig volt távol, írtam neki, merre jár, azonban válasz nem jött. Ebéd után körbe nézek a városban, ma nincs is túl hideg a motorozáshoz.

A konyhában melegítettem a tegnapi vacsorából, s azt fogyasztottam az asztalnál ülve, közben végig pörgettem az insta új bejegyzéseit.

- Az öcséd ma nem jön haza. - sétált be apa. - Simon-nál alszik.- ült le velem szembe.

- Neked válaszol? Nekem miért nem?- fejét rázta, miszerint nem.

- Simon anyukája hívott. Mint, amikor még kisfiúk voltak. - sóhajtott, de nem tudom, hogy azért, mert hiányzik neki az az időszak, vagy mert gyerekesen viselkedik az öcsém. - Ha megetted gyere a nappaliba. - állt fel. Miközben kisétált a konyhából megpaskolta a vállamat.

Simon Neelson öcsém legjobb gyerekkori barátja. Sok hülyeséget csináltak már együtt. Gyerekkora óta ismerem a srácot. Mason viszont igazán válaszolhatna, nem a barátja anyukájával kellene üzengetnie. Sejtem miért lépett le, attól még küldhetne egy "jól vagyok" üzenetet.

Ebéd után, ahogy apa kérte, a nappaliba ballagtam át. A két szerelmes ott ült a kanapén egymásba fonódva. Aiden az egyik fotelban ült szokásos unott arcával, az alvástól összekócolódott hajával, ami most még göndörebbnek tűnt. A másik fotelt foglaltam el.

- Szóval, úgy akartuk elmondani, hogy Mason is itt van - kezdett bele Helen.

- De mivel elment, - forgatta szemeit apa.- Így csak nektek mondjuk el, majd később elmondjuk neki is.- lopva Aiden-re pillantottam. Azt hittem tud valamit, de szemei már nem álmosan néztek anyjára, hanem kíváncsian. Apa kérdőn nézett Helen-re, mosolya ott bújkált az arcán. - Mondod?- kérdezte, és összekulcsolták kezeiket.

- Igen.- bólintott Helen.- Tavasszal összeházasodunk. - nézett minket mosolyogva, felváltva a nő. Mind a kettőnknek új volt a hír. Az alig két méterre ülő fiú csendben bámult, de én hangosan, jóízűen nevettem fel. Nem örömömben, hanem bánatomban. Hasamat fogtam, annyira nevettem. Még jó, hogy Mason lelépett, biztos megérezte a hírt. Ezt majd inkább elmondom neki én.

- Oké, befejeztem, bocsánat.- kértem elnézést, mikor csillapodtak a nevetőhullámok.

- Az esküvő nem lesz nagy. Csak mi, a tanúk, és akik kelleni fognak. Ti maradhattok itthon, ha szeretnétek.- vázolta fel apa. Nem mondtam semmit, a nevetéssel küszködtem. Nem tudtam, miért nevetek, mikor sírnom kéne.

- Sosem olvastatok még mostoha sztoris könyveket, ugye?- kérdezte a fiú, amire nem bírtam visszatartani a nevetést, újra felnevettem.

- Kellett volna?- kérdezett vissza apa.

- Nem ártott volna.- nézett rám Aiden. Helyeselve bólogattam. Kinézetre nem rossz, de hideg, mint Alaszka. Persze, tehetünk ellene, hogy a mi sztorink más legyen. Legalábbis, én tenni fogok érte, hogy más legyen a véglete a mi történetünknek, mint amit a könyvek írnak. - De mostmár késő.- állt fel a fotelból, száját egy vékony vonalba préselve. - Ne lőjjétek le a poént. - kacsintott rájuk. Most a "szülők" bámultak értetlenül. Aiden elsétált, amit csendben néztünk végig. Miután felért nagyjából a lépcső közepéig apára, és Helen-re néztem.

- Ezt hogy értette?- kérdezte apa, mintha én tudnám a választ. Persze tudom, hisz nem egy mostohás sztorit olvastam már, van olyan könyvem is. Most mégis ártatlan arcot vágva ráztam fejemet, miszerint nem tudom.

- Fogalmam sincs.- füllentettem. - Bocsánat, amiért nevettem. Nem tudom miért tettem, inkább sírnék, mármint nem úgy értem, hanem úgy, hogy ez gyors nekem, és új és-

- Cassie!- szólt közbe Helen lágy hangon, kedves mosollyal.

- Ne hadarj!- szólt apa.

- Azért nevettél, mert a védekező mechanizmusod bekapcsolt.- magyarázta Helen, de csak értetlen fejet kapott válaszul. Rögtön adta a magyarázatot. - Ez olyan lelki működés, ami meggátolja azoknak a mozzanatoknak a felismerését, amik sértenék az EGO-dat.

- Nem vagyok egoista. - ráncoltam homlokomat. Inkább Aiden az, ha már itt tartunk.

- Nem arra az egóra gondoltam.- rázta fejét nemlegesen. - Az EGO a pszichológiában jelenti az "én"-t. - meglepetten pislogtam rá, nem is mondtam semmit. Érdeklődést sugároztam, ő pedig mondta tovább meséjét. - Ez tudattalan, és mint mondtam, az a dolguk, hogy meggátolják az olyan dolgok felismerését, amik személyesen érintenek, fenyegetnék az önértékelésedet, esetleg szorongáshoz, stresszhez vezethetnek.- csak lestem, hogy mennyire otthon van a témában, mint amikor a pszichológusomhoz mentem, Helen is olyan arcot vágott, mint ő. Komolyat, hiteleset.

- Honnan tudsz ilyeneket?- kérdeztem már majdnem csodálattal.

- Tanultam.- mosolygott.

- Helen pszichológus.- árulta el apa, s a nő derekára tette kezét.

- Így mindent értek.- préseltem össze ajkaimat.- Szóval azt mondod, hogy az esküvő fenyegetné a lelkemet?- néztem Helen-re.

- Szerintem csak szorongást okozna, vagy stresszt. Ezt neked kell tudni, hiszen attól függ mennyire bírsz minket Aiden-nel.- gondolkodva bólintottam.

- Veled nincs semmi bajom, Aiden meg olyan...túl sok önbizalma van.- fejeztem be a mondatot kicsit másképpen, mint ahogy azt kigondoltam.

- Igen, néha nekem is meggyűlik vele a bajom.- értett egyet, közben a lépcső felé sandított.- De vele is lehet bármiről beszélni, meghallgat, csak tanácsadásban nagyon rossz, szóval ne fogadj meg tőle semmit.- kuncogott.

- Mason-nek majd én elmondom ezt a hírt, rendben?- néztem apára. Helyeselve bólintott.

- Lehet jobb ötlet, ha te mondod el neki. - nem volt már mit mondanom nekik, így felálltam.

- Egyébként,- pillantottam a földre, majd rájuk.- Gratulálok, sok boldogságot.- mosolyogtam rájuk halványan.

- Köszönjük, Kincsem.- mosolygott apa is.

- Köszönjük, Cassie.- Helen arcán talán nagyobb volt a mosoly, mint apa, vagy az én arcomon, de egyrészt meg tudtam őt érteni.

A két felnőttet magára hagytam, és elindultam fel a szobámba. Igazából, Helen nem rossz fej. Tök kedves volt már az első pillanattól kezdve. Ha Mason kicsit nyitottabb lenne, ő is észrevenné, nem ártalmas a nő. A fia az más kérdés. Van egy olyan érzésem, vele lesznek még gondok, nem is kevés. Azt csodálom, hogy Mason-nel még nem kaptak össze. Vagy igen, csak nem tudok róla. Bár Mason is mindig a szobájában van, szóval lehet nem is beszéltek még egymással. Nem tudom, Aiden-nek milyen volt az apja, de ha apánál nyugodtabb személyiség, akkor nehéz lesz számára apát befogadni.

A lépcső tetejére felérve egy kéz ragadta meg az enyémet, és vonszolt maga után. Aiden tolt be a szobájába, majd mikor ő is beért becsukta az ajtót és neki dőlt. Haragos tekintettel néztem rá.

- Azt hittem már sose jössz fel! - emelte szemeit a plafonra.

- Hát lehet azt kellett volna.- szűkítettem össze szemeimet.- Szerencséd, hogy nem sikítottam.- fontam össze karjaimat melleim előtt.- Mit szeretnél?- kicsit sem kedves hangon kérdeztem tőle.

- Nem tudom, hogy vagy vele, de én úgy vagyok vele, ha ők összeházasodnak, megpusztulok.- unott arccal hallgattam őt. Megerősítésre várt, egyetértésre, amit tőlem nem kapott meg.

- Nem értem, mi bajod van velük.- vontam vállat. Elindultam az ajtó felé, azonban utamat állta, így visszaléptem egy lépést.

- Nekem úgy tűnt, nagyon nem szeretnéd őket összeházasodva látni.- nagy sóhajt eresztettem el.

- Az nem azt jelenti, hogy tönkreteszem az életüket. - ráncoltam homlokomat.

- Nem az életükre gondoltam, csak arra, hogy rá kéne világítani őket, hogy nem egymáshoz valóak.- kezeivel hadonászott, miközben magyarázott.

- Szerintem egész aranyosak együtt.- lemondóan ejtette le fejét. - Ha nem akarsz velük, vagyis velünk élni, miért nem lépsz le? Huszonhárom vagy, felnőtt.- szemei szikrát szórtak, ahogy felvetettem az ötletet.

- Szerinted, ha lenne hova mennem, itt lennék még?- kérdezte elfojtott dühvel hangjában.

- Visszamehetsz apukádhoz.- dobtam fel az első ötletet. Harsányan kacagott fel, nevetése keserű volt, savanyúbb, mint tíz citrom leve egymás után.

- Szart sem tudsz az apámról.- eddig azt gondoltam, hogy Helen válása miatt a volt férje az áldozat. Az gondolkoztatott el, ahogy Aiden felnevetett, és ahogy kiejtette azt, hogy "apámról". Mintha hangja szenvedést, kínt próbált volna elrejteni egy kis fájdalommal együtt.

- Hát mesélj.- tártam ki karjaimat, és leültem az ágyra.

- Persze, hogyne. Az ágyamba nem fekszel be, hátha elalszol? Sütit, langyos tejet ne hozzak? Plüssöket?- gúnyolódott grimasszal arcán. Egyáltalán nem tetszik, mikor így beszél. Legszívesebben leordítanám, hogy kinek képzeli magát, de Helen kérését tiszteletben tartva csak szemet forgattam.

- Bocs, gondoltam kedves leszek.- ültem török ülésbe.

- Segítesz tönkretenni a kapcsolatukat, vagy nem?

- Nem!- vágtam rá egyből. Ekkora szemét nem vagyok, és ő sem lehetne.

- Inkább nyelsz?- mint aki elgondolkozott, úgy néztem el róla.

- Azzal, ha tönkretenném a kapcsolatukat, nem lennék előrébb. Csak szarul érezném magam, amiért elvettem apától a boldogságát.- álltam fel, ezzel is jelezve hogy távozni szeretnék a szobából.

- Szóval inkább nyelsz.- bólintott.

- Legszívesebben hisztiznék nekik, de azzal mit érek el? Nekem se tetszik, de ez van.- indultam el, viszont újból elém állt.- Ki szeretnék menni.- néztem rá fáradt tekintettel.

- Ha nem segítesz, elmondom az öcsédnek, mit terveznek. - fenyegetésként hatottak rám szavai. Pólójának gallérját megragadtam, minden erőmből rántottam le magamhoz.

- Az öcsémet hagyd ki ebből!- sziszegtem szemeibe nézve.- Ha egyetlen szót is szólsz neki, kinyírlak!- löktem el magamtól, az ajtóhoz indultam el.

- Nem tudja meg, ha segítesz.- kezem már majdnem a kilincsen volt. Szám belsejét harapdálva bámultam magam elé.

- Utállak!- ezt tekintettem végszónak. Megmarkoltam a kilincset, az ajtót feltéptem. Most nagyon felmérgelt. Mason lobbanékony, nem lehet rázúdítani a dolgokat, mert felkapja a vizet, és nem gondolkozik, csak cselekszik. Minél hamarabb el kell mondanom neki, mielőtt Aiden teszi.