Az első dolgom az volt, miután beértem a szobámba, hogy a barátaimnak elmeséltem, mi történt, és mi a benyomásom a fiúról. Hangüzenetben küldtem el, így hallhatták, hogy eléggé felmérgelt, amit csinált. De most komolyan, idejön, mert az anyja szerzett egy új csávót az apja helyére, én megpróbálok kedves lenni, erre összenyálazza a tenyeremet. Egyáltalán mi volt az indíték rá? Simán megmondhatta volna, hogy hagyjam békén.

Kidühöngtem magam, utána újra elővettem a dalszöveges füzetemet, folytattam a megkezdett szöveget. Most valamiért nem akart jönni az ötlet, máskor mindig folyamatosan írok, most viszont a tollam hegyét ütögetem a vonalas papírra. Végül nagy sóhajjal csuktam össze a füzetet, s hajítottam le az ágyamra.

Amit most csinálni akartam, az a motorozás, pedig az idő is úgy állít kint, hogy mindjárt leszakad az ég. Amióta megvan a jogosítványom, azóta nem érdekelt, hogy tél van kint, vagy nyár, ha kellett a lelkemnek, mentem motorozni. Most is mentem volna, ha el is kezd esni az eső, csak ha most lelépek, apa kiakad, akár a taxi óra. Bár, mondjuk attól még lehetek a motorommal a garázsban. Ahogy ez eszembe jutott mosolyogva kaptam fel a telefonomat. Gondolkozva néztem az íróasztalomon heverő kulcsot, ami a Hondához tartozott. Beindíthatnám, akár meg is húzathatnám, úgy az egész ház beleremegne a hangjába. Vigyorogva kaptam fel a kulcsot az asztalról, és indultam le.

A konyhában apa, és Helen tartózkodott. Helen a már megterített asztalnál ült, s hallgatta apa meséjét valamiről. Apa a mosogatósnak támaszkodva beszélt hozzá komolysággal.

- Sziasztok.- köszöntem nekik, de nem álltam meg beszélgetni velük. A garázsba nyíló ajtóhoz mentem.

- Hova mész?- kérdezte apa egyből ingerült hangon.

- Csak a garázsba, nem terveztem sehova elmenni.- ráztam fejemet. Kicsi megnyugvás mintha lett volna apa arcán, ráncai kisimultak.

- Jól van.- bólintott rá. A garázsban nem éppen volt a legmelegebb az idő, bár január közepén nem is várhattam mást. A motorom ugyanott állt, ahol Mason-nel leraktuk. Felültem a motorra, a kulcsot bedugtam, ráadtam a gyújtást, és beindítottam. Minden vágyam volt megbőgetni, de még hideg a motorja, és úgy nem tenne neki jót. Miközben járt a motorom gondolkodásba kezdtem. Azon agyaltam, hogyan tudnék segíteni Mason-nek. Hiába mondom neki, hogy el kell fogadni, ez az életrendje, és ezek, nem használ. Viszont, ha így folytatja örökre depressziós lesz.

Mikor már úgy éreztem, hogy elég meleg a motor a túráztatáshoz a gázkarért nyúltam.

- Apa, remélem tudod, hogy szeretlek.- pillantottam a csukott ajtóra, ami a konyhába vezet. Kezem rámarkolt a karra, először csak aprókat rántottam rajta, a motor halkan hördült fel mély hangjával. A következőnél már erőteljesebben húztam rá; a motorom hangosan üvöltött fel, ami nekem vigyort csalt az arcomra, de apa biztos szid most. Ezt kétszer játszottam el, hogy hangosan bőgettem meg, majd hagytam, hogy járjon egy-két percig, azután leállítottam. Ez kellett most a lelkemnek, hallani a legjobb barátom hangját. A motort leállítottam, egy darabig még ültem rajta, simogattam a Honda feliratot. A telefonomon megnéztem az időt, az délután öt órát mutatott. Ilyen sokáig tart Aiden-nek kipakolni? Már kezdek nagyon éhes lenni. Amióta hazajöttünk a temetőből nem ettem semmit, pedig az délben volt.

Nagy sóhajjal búcsúztam el szeretett kincsemtől, és elindultam a konyhába. A konyhába belépve már mindenkit ott találtam, egyedül én hiányoztam. Szó nélkül indultam el, és leültem Mason mellé.

- Mrs Clark nem fog örülni, hogy ilyenkor zajongsz a motorral.- jegyezte meg apa, közben a salátát tette le az asztalra. Melyik a fűzabáló? Mi nem szoktunk salátát enni, egyenesen utáljuk, és apa sem szívleli annyira.

- Mrs Clark örül, ha hallja a motoromat, mert onnan tudja, hogy még jó a hallása.- vontam vállat. A mellettünk lévő idős asszonyról van szó, aki sokszor szólt már át, hogy túl hangos a motor, vagy a zene. Helen felnevetett, apa mosolygott, én zavartan bámultam a nagytál salátát, a két fiú csendben bambult ki a fejéből.

- Mintha csak Aiden-t hallottam volna.- kuncogott a nő. Apa befejezte a pakolást, és leült az asztalhoz.

- Jó étvágyat.- mosolygott ránk.

- Jó étvágyat.- mondtuk vissza. Helen, és az én hangom tűnt ki a legjobban, a két fiú csak mormogott.

- Meséljetek magatokról.- nézett rám apa, és enni kezdett. - Meséltem már rólatok, de nem mindent.- itthon voltam, mégis idegen volt a környezet.

- Kezded, vagy kezdjem?- néztem öcsémre. Már tele volt a szája kajával.- Akkor kezdem. - sóhajtottam mosolyogva. - Huszonegy éves vagyok, én vagyok az idősebb kettőnk közül.- mutattam Mason-re, és magamra. - Fodrász szakmám van, szabadidőmben vagy zenét hallgatok, vagy motorozok, vagy motort szerelek.- nyúltam az evőeszközért.

- Aiden is érdeklődik a motorok iránt.- szélesedett ki mosolya Helen-nek. Szemöldökeim kíváncsian ugrottak fel homlokom közepére ahogy felnéztem a nőre, majd a fiára. - Ha jó idő lesz el is mehetnétek motorozni egyet.- dobta fel az ötletet. Próbáltam nem kimutatni mit gondolok erről, de remélem nem lesz olyan. Az agyam azon kattogott, mit mondhatnék még magamról.

- Megtennéd, hogy nem szervezed meg az egész életemet?- tette fel a kérdést Aiden komoly tekintettel. Szemei még ridegebbek voltak, mint amikor a nappaliban bámult maga elé. Helen ledöbbenve meredt fiára, apa felvont szemöldökkel nézett a fiúra.

- Csak felvetettem egy ötletet.- rázta fejét a nő.

- Igen, és én mikor dönthetek a saját dolgaimról?- az anya nem tudott válaszolni Aiden kérdésére, zavart pillantásokkal nézett le tányérjára.- Erről van szó.- mosolygott cinikusan a fiú.

- Én felmentem, nem érzem jól magam.- állt fel Mason. Erre apa is felkapta tekintetét.

- Fiam, nem mész sehova!- ráncolta homlokát. Mason megállt a mozgásban, apára nézett kérdőn.

- Szerintem de.- bólintott aprókat.

- Fejezd be, és ülj vissza!- apa egyre jobban emelte meg hangját.

- Miért? Lesz még elég napom megismerni őket. Vagy talán mégsem lesz olyan hosszútávú, és az összeköltözés csak színjáték, hogy ki tud használni?- biccentett Helen felé. Apának sem kellett több. Felállt a helyéről, és akkora pofont adott Mason-nek, hogy öcsém feje oldalra bicsaklott, bőrén egyre jobban rajzolódott ki apa tenyerének nyoma. Hirtelen lobbant fel bennem a harag lángja, s gondolkodás nélkül álltam fel én is. Hátam mögé toltam az öcsémet, hiába volt magasabb, mint én, és én is lekevertem apának egy nagy pofont, igaz nem volt olyan hatalmas, de az én kezem is ott maradt az arcán.

- Ne merd bántani!- kaptam el testvérem kezét, és szorosan tartottam magam mellett. Nem ez az első alkalom, hogy kezet emelt ránk. Lehet, Mason-t megijeszti, de engem nem. Amióta anya meghalt felelősséget érzek érte, nem fogom hagyni, hogy bántsa. - Nem veletek van bajunk, hanem a helyzettel.- néztem Helen-re.

- Nektek is tovább kellene lépni. Csak roncsoljátok magatokat. - fonta össze karjait apa.- Lassan négy éve halt meg. Ideje lenne folytatni az életet.- lett volna mit mondanom, de az sértő lett volna Helen számára. Megfogtam Mason karját, s húztam magam után.

- Üdv a családban.- nyomtam meg az utolsó szót.

Az egy dolog, hogy apa talált egy új nőt, aki újra megmutatja neki a szerelem jó, rossz oldalait. De mi nem fogunk találni új anyát. Még ha sikerülne is megszeretnünk Helen-t, nem tudnánk úgy szeretni, mint anyát, és én nem is tudnék ránézni úgy, mintha anyám lenne.

- Úgy utálom!- tört fel Mason-ből a düh, mikor már a szobájában voltunk. - Igen, lassan tényleg négy éve, de nekem nem olyan egyszerű! Ő könnyen van, simán szerelembe eshet újra, de nekem nem lesz egy másik anyám!- borított le mindent asztaláról. A családi fotónk is repült a földre, ahol landoláskor az üveg apró darabokra tört, a keret egyik oldala is megadta magát a földnek. Asztali lámpája követte a fotót, ami szintén szilánkokra tört. Összerezzentem, ahogy a csörömpölés, hangos puffanások elhangoztak. - Nekem nem kell pótanya!- mutatott le a földre. A föld most Helen-t képviselte.

Nagy sóhajt vettem. Legszívesebben mondtam volna, hogy nem csak neki nehéz. Helen-nek is, apának is, Aiden-nek is, és nekem is nehéz. Ebben a házban mindenkinek nehéz, de mi próbáljuk eltakarni, Mason egyáltalán nem igyekszik, hogy mást mutasson, mint ami az igazság. Ahogy Aiden felszólalt a vacsoránál, lejött, hogy neki sem egyszerű. Ha azzal válaszoltam volna az öcsémnek, hogy próbálja meg összeszedni magát, mert nem csak ő szenved egyedül, hanem mindenki, akkor csak ő, és én is vitába keveredtünk volna. Ezért öleltem magamhoz, s hátát simogatva próbáltam nyugtatni, viszont nekem is kezdett könnyesedni a szemem. Nehéz azt mutatni neki, hogy nekem nem fáj annyira, mint neki, csak azért, hogy azt a pici lelket megtartsam benne, ami még van. Közben az enyém egyre jobban omlik össze, de Mason nem tud segíteni, mert romokban hever.

- Aludjunk egyet, oké?- váltam el tőle. Míg ő letörölte könnyeit, én paplanja alá bújtam be. Anya halála előtt nem tudtam elképzelni, hogy együtt aludjak a testvéremmel, örültem ha távol van tőlem, és nem megy az agyamra. Ez megváltozott. Sokszor altattam már el, sírás után könnyen elalszik, szerintem most is elég lesz neki tíz perc. Mason bemászott mellém, fejét mellkasomra tette, átölelt, én is átkaroltam. Éreztem, ahogy könnyei lecsorognak a toppomra, de nem szóltam érte. Folytattam háta simogatását.

Talán kevesebb, mint tíz perc után Mason mellkasa egyenletesen mozgott fel-le, ölelése gyengült. A homlokára adtam egy puszit, utána óvatosan kimásztam mellőle. Mivel tél van, és hamar sötétedik a szobában már elég sötét volt ahhoz, hogy tudjon aludni, így nem húztam le a redőnyt, az amúgyis zajjal járt volna. A szoba ajtaját halkan csuktam be magam után. Zsebemből előhúztam telefonomat, újra az időt néztem meg. Este fél hét. Lefürdök, utána visszamegyek a konyhába kajáért, mert még mindig éhes vagyok.

Fürdés közben, és még vacsora közben is azon járt az eszem, hogy bírjam rá Mason-t, hogy beszéljen egy pszichológussal. Volt már pszichológusnál, először járt hozzá rendesen, csak aztán rájött, hogy a nő mindent visszamondott apának, legalábbis csak az állapotáról mondott el egy-két dolgot, de ezután nem járt már. Néha napján én még mindig beugrok a pszichológushoz, de annyira nem érzem, hogy bármiben is segítene.

- Jó étvágyat.- sétált be a konyhába Aiden. Kezei mackó nadrágja zsebében voltak elrejtve, lezser testtartással vánszorgott a hűtőhöz.

- Kösz.- motyogtam halkan. Gondolataim átterelődtek arra, hogy hogyan lát ki a szemébe lógó haja alól. Őt bámulva gondolkoztam ezen.

- Talán tetszem?- kérdezte, közben lejjebb hajolt, hogy a hűtő alsó polcait is szemügyre vehesse.

- Csak azon gondolkoztam, hogyan látsz a hajadtól.- feleltem, utána teletömtem a számat rántott csirkévél.

- Nem érdekel, min gondolkozol.- vett ki a hűtőből egy barackos joghurtot. Amint kiszúrtam, mi van a kezében rákiabáltam.

- Az az enyém!- pattantam fel a helyemről, s igyekeztem kivenni kezéből a vacsora utánra tartogatott finomságomat.

- Volt.- vont vállat, ahogy nagy ívben kikerült. - Hol vannak az evőeszközök?- fordult körbe, közben a konyhaszekrényeket nézte.

- Nem mondom meg.- grimaszoltam rá. - Add vissza!- indultam el felé. Ki akartam kapni a kezéből, de egy kecses, gyors fordulással kivédte támadásomat.

- Csak egy joghurt.- rázta fejét. Arcomat felfújva néztem őt. Kezd az idegeimre menni. Míg én őt bámultam gyilkos szemekkel, ő kihúzta az egyik szekrény fiókját, amiben az evőeszközök voltak. Kivett belőle egy teáskanalat, a joghurtot kibontotta, és belekanalazott. - Nem is szeretem a barackosat.- fintorgott, amint megérezte az ízét.

- Karma.- vigyorogtam gonoszan, és visszaültem a helyemre.

- Megtarthatod.- tette le az asztal sarkába, és újra a hűtőben kutakodott.

- Kösz, de mostmár nem kell.- forgattam szemeimet.

- Akkor nem.- vont vállat. Nem mondtam semmit, csendben folytattam vacsorámat. Aiden a hűtőben nem talált semmi kedvére való harapni valót, így elkezdte felkutatni a szekrények tartalmát. Ennyire sikerül neki itthon érezni magát? Végülis, már az ő otthona is, csak fura, hogy ilyen hamar komfortosan érzi magát.

- Hogy tudsz ilyen rugalmas lenni?- néztem rá, miközben a mosogatósba tettem a mosatlant. Majd holnap elmosom, vagy elmossa valaki.

- A joghurtra gondolsz?- nézett rám, de nem túl sokáig méregetett, épp, hogy csak rám pillantott.

- Nem. A helyzetre. Úgy csinálsz, mint aki otthon van, és ezzel nincs is semmi bajom, csak azt nem értem hogy csinálod. Ha fordítva történt volna a költözés, én egésznap a szobámban gubbasztanék.- vándoroltak el szemeim a konyha csempéire.

- Egyszerű, van önbizalmam.- csukta be a szekrény ajtaját. - Nincs semmi rágcsálni valótok?- fordult körbe.

- A szobámban van ropi.- támaszkodtam neki a mosogatósnak. Teljes testtel fordult felém.

- Most szobára akarsz vinni?- húzódtak ravasz mosolyra ajkai. Miért lök be olyan szövegeket, amiktől elszáll a kedvességem? Elléptem a mosogatóstól, és a telefonomért mentem.

- Idióta.- néztem rajta végig, utána kiléptem a konyhából.

- Ez azt jelenti, nem kapok ropit?- szaladt utánam.

- Kapsz, ha békén hagysz utána.- legyintettem.

- Van jobb dolgom is, mint veled lenni.- csak fejemet ráztam, erre futotta tőlem.

A szobám ajtaját belöktem, a villany felkapcsolása után íróasztalomhoz mentem, és a fiókból előhalásztam a félig megevett ropit.

- Bontott.- emeltem fel a zacskót.

- Tök mindegy, én nem vagyok finnyás.- lépett be a szobámba, s kikapta a zacskót a kezemből. - Köszi, húgi.- vigyorgott rám.

- Max a nővéred lettem, és most húzás!- kezdtem kilökdösni a szobámból. Az első két lökésnél még engedelmeskedett is, a harmadiknál megmakacsolta magát, és nem mozdult semerre. Ajkait széles mosolyra húzta.

- Nem, nem.- rázta fejét, közben szájába vett egy ropit. Ne legyen már ő az idősebb! Én akartam lenni a legidősebb, még egy idegesítő öcsit könnyebb elviselni, mint egy baszogató bátyust. Az öcsék felett van hatalmam.

- Hány éves vagy?- hangom már-már kétségbeesett volt. A nálam fiatalabbakkal mindig bátrabb voltam, mint az idősebbekkel.

- Huszonhárom.- a győzelem nem bújkált az arcán, egyenesen a szemembe köpött. Csak két év...- Látod? Több időt kéne velem töltened, azt sem tudod hány éves vagyok.- evett meg még egy ropit.

- Az előbb még nem akartál velem lógni.- fontam össze karjaimat.

- Igaz, most sem akarok. - fordult meg, és elindult ki.- Kösz a ropit.- rázta meg a zacskót a magasban.

- Szívesen.- amint kilépett a szobából be is csuktam az ajtót. Szóval nem öcsém lett, hanem bátyám. Király.