Azt mondják, egy ember addig él, amíg emlékeznek rá, így van örök életünk. Azt is mondják, hogy a halál nem a vég, hanem egy másik ösvény, amin egyedül kell végig mennünk, család, és barátok segítsége nélkül. Én azt mondom, a halál a szabadság. Megválni minden problémától, nem érezni a fájdalmakat sem testileg, sem lelkileg, jó lehet.

Anya is megszabadult a problémáitól, és fájdalmaitól. Egyedül járja azt az ösvényt, amin egyszer mindannyiunknak végig kell menni. Bár nekünk fájdalmat okoz, hogy elment, neki lehet jobb így a helyzet. Tizennyolc voltam, mikor meghalt, majdnem egy évig szenvedett rákkal. Az öcsém, Mason, pont akkor töltötte a tizenhetedik születésnapját. Neki volt a legnehezebb feldolgozni, még mindig nem tudott tovább lépni. Vele ellentétben apa két év után talált egy új nőt. Helen házas asszony volt, mikor megtudtuk Mason ez miatt is kiakadt. Aztán valahogy a napokban adta be a válópert, mert elhatározták apával, hogy összeköltöznek. Addig titkos kapcsolatban élték ki egymás szerelmét, amiről csak én, és Mason tudtunk. Az öcsém rendesen kiakadt, az volt a terve, hogy felkeresi Helen-t, és kitállal a férjének. Nehéz volt őt rábírni, hogy ne tegye meg, ép ésszel próbáltam meg ráhatni, hogy a férfi hülyének nézné őt, hiszen nem is ismeri.

Minden alkalommal, mikor úgy érezzük, hogy elegünk van mindenből, kijövünk anya sírjához. Mason sűrűbben jön ki, mint én. Nekem ott van a munka, ami az időm nagy részét kiteszi, így vagy délután tudok kijönni a temetőbe, vagy hétvégén. Egy fodrászatban dolgozok, aminek barátnőm anyja a tulaja, így könnyű volt álláshoz jutnom. Ahogy végeztem az iskolával, a következő hónapban már dolgoztam.

- Lassan mennünk kell.- szólt rekedtes hangon Mason mellőlem. Jelen pillanatban is kint vagyunk anyánál. Ma mutatja be nekünk apa Helen-t, és az egyik fiát. Két fia van, a fiatalabb fog velünk élni, az idősebb marad az apjánál.

- Menjünk, nehogy hiszti legyen.- sóhajtottam. Felálltam a padról, és a bukósisakért nyúltam. Mikor anya még élt, tizennégy éves koromban vett rá arra, hogy motorozzak. Nagyon szerette a motorokat, volt is neki kettő; egy Honda CBR1000RR, és egy Kawasaki Ninja 650. Mason-nek a Kawasakit adta, nekem a Hondát. Amióta anya meghalt Mason nem motorozott, legalábbis nem vezet, én hordom ide-oda, ha megkér. Nálam fordítva történtek a dolgok. Anya halálát a motorozás enyhítette. Azóta mindennap, mindennhova motorral megyek, szabadidőmben is motorozok. Apának nem tetszik, hogy - ahogy ő mondja - guroló koporsón utazgatok, de nem tilt el tőle. Bár akkor is motoroznék, ha tiltaná.

Otthon a fehér emeletes ház előtt leparkoltam, s mielőtt leállítottam a motort kétszer meghúztam a gázkart. Ez a szokás egészen tizennégy éves koromtól tart. Miután leszálltunk a motorról Mason kinyitotta nekem a garázs ajtaját, én pedig betoltam a motort. Mason segítségével rátettem a hátsó standerre, a Kawasaki mellé, utána indultunk be a házba.

- Ha lehet, legyél kedves a nővel, és a sráccal. - kaptam el karját, mielőtt még beléptünk volna a házba. - Ne az első nap vessz össze velük.- néztem zöld szemeibe. Apától örökölte, nekem anya kék szeme jutott.

- Akkor majd holnap leszek bunkó.- rázta le magáról a kezemet, s kinyitotta a szúnyoghálós ajtót, majd a bejárati ajtót. Fejemet rázva mentem utána. Az előtérben levettem a cipőmet, utána mentem apa keresésére. A konyhában főzött, a halkan szóló zene erről is árulkodott.

- Szia apa.- álltam meg az ajtóban. Hangomra hátra fordult, majd újra vissza a gáztűzhely felé.

- Szia Cass. - köszönt vissza.

- Mikor jönnek?- dőltem neki az ajtókeretnek.

- Két óra múlva. - nézett az órára, most van dél, vagyis délután kettőre érnek ide. Maradhattunk volna még egy kicsit anyánál.

- Majd szólj.- indultam el a szobámba. A srác szobája az én szobám mellett lévő vendégszoba lesz. Apa hálója lent van a földszinten, Mason szobája fent az emeleten, a lépcső mellett. Tehát az emelet teljesen a miénk lesz, csak a fürdő miatt fognak feljárni, bár azért se annyira, mert lent is van egy. A szobámban a sisakot feltettem a szekrény tetejére, a másik kettő mellé. Sierra fogalmazott úgy régen, hogy félmilliós szekrény; a három sisak együtt több, mint félmilliót ér. A kulcsot letettem az íróasztalomra, utána a szekrényemben turkáltam valami jobb állapotban lévő ruháért. Nem terveztem kiöltözni, de nem is az itthoni, szakadt, festékes, olajos ruháimban akarok bemutatkozni. Az más téma, hogy a többi napban azokban fognak látni, de majd csalódást okozok később.

Magas derekú, bő kék farmert társítottam össze egy rózsaszín croptoppal, és szürke kardigánnal. Imádom az ilyen nadrágokat, egész kényelmesek, de ha szavaznom kellene, akkor a macinacikra tenném le a voksomat. Fekete hosszú hajamat hagytam, hogy takarják hátamat. Ha fel van kötve, olyan kiszolgáltatotnak érzem magam, mint egy újszülött kismacska, pedig apa temperamentumát örököltem, nem anyáét.

Délután kettőig még volt egy órám, amit dalszövegek írásával töltöttem. A dalszövegeimet még csak Sierra látta, apának, és Mason-nek nem merem megmutatni. A legtöbb anyáról, a szerelmi bánataimról szól. Most éppen arról írok, hogy milyen kiismerhetetlen a jövő. Pár évvel ezelőtt nem is sejtettem, hogy lesz egy mostohaanyám, és öcsém. Nem tudom Mason hogy fogja bírni, de még jobban oda kell rá figyelnem. Annyira érzékeny lelkű, hogy mindent a szívére vesz, azt is, ami nem neki szól.

Az ajtón kopogtak, s válaszom nélkül nyílt az ajtó. Öcsikém állt ott talpig feketében. Természetes barna haja feketére festve virított a fején. Azt is én festettem át neki. Egyetlen szín, ami rajta volt, az a szeme zöld színe. Arca is fal fehér volt, ajkai kiszáradva nyíltak el, rossz volt őt életszín nélkül látni.

- Én erre nem állok készen.- csukta be az ajtót, s megtört hangon szólalt fel. - Nem akarom...- suttogta behunyt szemekkel.

- Nem tudsz mit tenni, Mason.- ráztam fejemet.- Amíg itt élsz el kell viselned. - bámultam füzetemet. - Nekem se tetszik annyira a dolog.- néztem rá.

- Jó, de te is tovább léptél már.- szemei könnyesek voltak, és vörösek. Nagyon közel állt a síráshoz.

- Az, hogy már nem hordok feketét mindennap, az nem azt jelenti, hogy tovább léptem.- kicsit zokon vettem, de igyekeztem nem megsértődni. Nem kellene még nekem is ellene fordulni.

- Jó, igaz.- bólintott. - Ne haragudj.- fejemet ráztam, miszerint semmi baj.

- Mellesleg, amúgy se vagy itthon soha. Mindig eljársz itthonról.- szöveg írás helyett már a füzet szélét firkáltam minden kis aprósággal, amit könnyű volt lerajzolni.

- Vajon miért...- motyogta, de erre már nem adtam választ, inkább újra a szövegemet néztem. Féltem, hogy vita lesz belőle, így inkább elengedtem.

Kettő előtt tíz perccel becsuktam a füzetet, és a párnám alá tettem. Felálltam az ágyról, és Mason-re pillantottam. Szenvedő arccal állt fel, s vett egy nagy sóhajt. Lassan lépkedtünk le a lépcsőn, Mason unalommal kevert haraggal, és fájdalommal, én pedig kíváncsisággal. Amióta apa randizik Helen-nel egyszer sem mutatta be nekünk, de még nem is mesélt róla. Azt is ma tudtuk meg, hogy hozzánk költöznek, és hogy házas asszony volt. A kapcsolatról tudtunk, csak azt nem tudtuk, hogy ennyire komoly, hogy összeköltözés lesz belőle.

A nappaliban már mind ott voltak; apa, Helen, és Helen fia, akinek mondta apa a nevét, de elfelejtettem. A kanapén ültek, a nő mosolygós arccal nézett apára, majd ránk, mikor beléptünk. Háta közepéig érő sötét vörös haja lágy hullámokban omlott le vállaira, keretet adva karizmatikus, kissé kerek arcának. Szemei hasonló kék színűek voltak, mint nekem, mégis úgy éreztem, az ő szeme szebb, mint az enyém. Kedves arca barátságot sugárzott magából, mint aki teljesen nyitott felénk.

A mellette ülő fiúról nem ez volt elmondható. Rosszabb volt, mint Mason. A fiú haja hasonló hullámokban végződött, mint anyjáé, csak neki sötét barna volt. Homlokát teljesen eltakarta, kissé szemébe is belelógott, de hajával egyforma színű szemeit így is sikerült kiszúrnom. Semmit mondó tekintettel nézte a szürkés szőnyeget a lába alatt, kezei összefonódtak, s mint egy gondolkozó embert ábrázolt ezzel a pózzal. Arcáról nem tudtam eldönteni mit érezhet. Úgy nézett ki, mint aki nagyon nem akar itt lenni, és legszívesebben ordibálva lépne le. Mason-nel hasonlóan érezhettek, de a fiú ijesztőbb volt, mint az öcsém; ő túl jól tudta elrejteni az érzelmeit.

- Cassie, Mason, ő itt Helen, ő pedig a fia, Aiden. - mosolygott apa először ránk, majd barátnőjére. A nő, ahogy apa bemutatta nekünk őket, egyből felállt, és már előttünk állt. Mason kissé haragos szemmel meredt rá, de ez nem zavartatta Helen-t, vagy nem akarta kimutatni. Én inkább érdeklődve, kíváncsian néztem a negyvenes éveiben járó nőt.

- Sziasztok!- nyújtotta kezét mosolyogva, amit apró mosollyal fogadtam el. Megpróbálok nyitott lenni feléjük, illetve közvetíteni Mason gondolatait, mert van egy olyan érzésem, hogy a közel jövőben lesz pár vita itthon.

- Jó napot!- köszöntünk vissza egyszerre.

- A fiamnak kell egy kis idő, mire megnyíl felétek, kérlek, legyetek vele türelmesek.- pillantott hátra válla felett Aiden-re, aki még mindig a szőnyeget pásztázta.

- Persze, de mi is ezt kérjük.- eresztettem el egy lágy mosolyt.

- Hát hogyne.- bólintott rá a nő.

- Srácok, vezessétek körbe Aiden-t, hogy ki tudjon pakolni, utána pedig asztalhoz is ülhetünk. - lépett apa Helen mellé, és átkarolta a derekát.

- Rendben.- úgy látszik ma csak én fogok kommunikálni a két felnőttel, az öcsikéim hallgatást fogadtak.

- A kocsiban vannak még a cuccaik, Mason, segíts behozni.- biccentett apa a bejárati ajtó irányába. Testvérem csendben bólintott, és elindult kifelé. A srác ekkor méltatta magát arra, hogy ránk nézzen. Tekintetünk találkozott, én pedig próbáltam kitalálni belőle, mi mehet végbe benne. Elnézett rólam, felállt, és elindult kifelé ő is. Mikor elhaladt mellettem szememmel végig követtem, ahogy bús léptekkel elsétál. Mikor hallottam, hogy becsukódott az ajtó apa, és Helen felé fordultam.

- Ha el kezdek hozzá beszélni, beszélni fog, vagy elküld, hogy hagyjam békén?- mutattam hátam mögé, utalva Aiden-re, közben végig Helen-t néztem.

- Nem.- nevette el magát.- Csendben fog hallgatni téged, amíg magára nem hagyod.- mosolygott.

- Csendes gyerek?- faggattam tovább.

- Mikor hogy.- gondolkozott el. - Ha valami nagyon lázba hozza, be nem áll a szája. - bőröndök gurulása érkezett a nappalihoz. Mason állt az ajtóban.

- Jössz?- kérdezte az emelet felé biccentve.

- Aha.- indultam el. Mason mögött nem sokkal ott állt Aiden is, maga mellett tartva egy zöld bőröndöt. Az emeletre én indultam meg elsőnek, engem követett Mason, őt Aiden. A lépcső tetejére felérve Mason letette a fekete bőröndöt.

- Innen folytasd te.- lökte át a kezembe a bőröndöt, s elindult a szobájába.

- Mason!- kiáltottam nevét, de nem reagált semmit, csak besétált szobájába. - Ne haragudj miatta.- pillantottam Aiden-re, aki hangomra rám nézett. Csendesen vont vállat. Oké, ez így nem fog működni, hogy néma marad.- Szóval, ez itt a te szobád.- nyitottam be a tejeskávé barnára festett szobába. - Ha nem tetszik a színe beszélj apával, szerintem simán belemegy, hogy átfesthesd.- húztam be magam után a bőröndöt. Aiden hangtalanul követett, egyedül a bőröndje adott ki hangot. - Az én szobám van melletted, velünk szemben Mason szobája. A fürdő a folyosó végén, de lent is van egy a lépcső mellet. Ha valamire szükséged van, szólj.- picit felfelé görbültek ajkaim, bátorítani akartam, hogy mondjon már valamit, akár egy köszt, vagy bármit, de ez, hogy én beszélek, ő meg hallgat, kezd kínos lenni. - Hát, jó, a szomszédban megtalálsz, ha kell valami.- léptem hátra egyet az ajtó irányába.

- Várj!- szólt recés hangon. Próbáltam nem meglepetten pislogni, de úgy tűnik tud beszélni. Elém állt, kezébe vette jobb kezemet, közben végig arcomat nézte. Én hol arcát, hol kezét néztem, hogy mit akar. Kezét, melyik nem az én kezemet tartotta, szájához emelte, majd elvette. Nyálas valamit nyomott kezembe, utána hátrébb lépett tőlem.- Kukát sehol nem láttam.- mosolygott ártatlanul. Én itt próbálok rendes, megértő lenni, erre az a köszönet, hogy a kezembe nyomja a nyálas, összerágott rágóját? Hát kapja be!

Arcomról a kedvesség egyből eltűnt, s a düh kezdett feltörni, ahogy arcát néztem. Mosolya egyre nagyobb, valamint gonoszabb lett. A rágót leejtettem a földre, s beletapostam a szőnyegbe. A kávés színű szőnyegen ott virított egy fehér paca. Gyilkos szemekkel közelebb léptem a sráchoz, s minden hezitálás nélkül töröltem bele kezemet fekete pulcsijába. Végig sötét szemeibe néztem, amik már nem szórakoztak olyan jól. Kicsit dühösen meredtek rám. Nem mondtam semmit, tekintetem mindent elárult, amit gondoltam. Hátat fordítottam Aiden-nek, és kisétáltam a szobából, át az enyémbe.

- Seggarc.- mondtam ki hangosan gondolataim egyik kedvesebb megszólítását.