– Oh, jó reggelt Madeline – köszöntött a recepciós, miután a tőlem nem megszokott egy órás késéssel érkeztem meg. – Minden rendben?

– Hát hogyne – erőltettem magamra egy mosolyt, majd amint hátat fordítottam neki egyből felváltotta azt a kedvetlen arckifejezés.

Kissé zavart vagyok ma reggel, ugyanis nem ébredtem fel az ébresztő zajára, Eastonnel sem beszéltem meg a tegnap estit, ráadásul a tudat, hogy bármikor kamu barátnő lehetek... Kicsit sok ez így egyszerre. A legrosszabb mégis az, hogy ma haza kell mennem az apámhoz.

Halántékomat fogva sétáltam a folyosón, közben végig csizmám hegyes orrát figyeltem és hallgattam, ahogy kopog a fekete márványos járólapon. Már kiskoromban is sokat mondták, hogy ne a földet bámuljam, hanem magam elé nézzek, mert így mindenkinek és mindennek neki fogok menni, de sosem hallgattam senkire, és láss csodát, most történt meg az első olyan alkalom, hogy tényleg nekimentem valakinek.

Egy határozott, mégis elegáns mozdulattal lépett hátra, és én is megtántorodtam egy pillanatra.

Felnéztem rá, és egy nálam magasabb, karcsú nő állt előttem, hosszú, fekete, hullámos hajjal, ami lágyan omlott a vállára. A zöld szemei szinte szikráztak, ahogy rám pillantott, és valami megmagyarázhatatlanul nyugtalanító érzés fogott el tőle. Fekete bundakabátot viselt, amelynek prémes gallérja kiemelte az arca éles vonásait, és a térdig érő fekete csizmái elegáns összképet mutattak.

Bocsánatkérően szólaltam meg, de a tekintetem akaratlanul is a jobb kezére siklott – és ott megállt. A kézfején egy tetoválás rajzolódott ki, pontosan ugyanolyan, mint Carringtoné.

– Elég fájdalmas tetoválás volt – közölte, mire tekintetem a kézfejéről a szemére vándorolt.

– Ne haragudjon, hogy így megbámultam. Csak valahonnan annyira ismerős – hazudtam, tudtam jól, hogy Carrington kezén láttam egy ugyan ilyet.

– Nos, a rózsa elég gyakori, ha tetoválásról van szó – kissé megemelte állát, ezzel olyan magabiztosságot sugallva, hogy kezdtem szégyellni magam.

– Igen, igaz.

– Találkoztunk már, kedves? – kérdezte összevont szemöldökkel. – Annyira ismerős az arca.

– Nem hinném, alig másfél hete dolgozom itt.

– Hát, akkor illene bemutatkoznom – biccentett, majd felém nyújtotta karját. – Katherine Nova. Nyugodtan tegezz.

– Oh, rendben – mosolyogtam, bár egy kicsit még mindig meglepett voltam. – Madeline Holland.

Amint kimondtam a nő teljesen elsápadt, szorítása erősebb lett, szemei pedig mintha megdermedtek volna, az arcomat fürkészték.

– Jól van? – kérdeztem félve. – Szóljak valakinek? Hozzak vizet? Leül?

– Édes vagy, de semmi bajom. Csak egy kis szédülés, ennyi az egész.

– Biztos?

– Minden a legnagyobb rendben, Madeline. Örültem! – mosolygott, majd gyors léptekkel elsétált és beszállt a liftbe.

Nagyon fura, de szimpatikus hölgy volt. Mégis, mikor megpillantottam valahogy furcsa érzés fogott el, mintha a testem mondani akarna valamit, csak nem tudom mit. A szemei... annyira ismerős tekintet.

– Már azt hittem ma be sem jössz – üdvözölt komor hangon Carrington, fel sem nézve telefonjából.

– Még mindig nem emlékszem arra, hogy megbeszéltük volna azt, hogy tegezzük egymást.

– A főnököd vagyok, majd én eldöntöm.

– Illemszabály szerint... – kezdtem, de olyan csúnyán kezdett méregetni, hogy inkább csendben maradtam. – Jó, mindegy.

– Szarok én az illemszabályra, Madeline – ráncoltam orrát, és mivel nem akartam összeveszni vele egy ilyen hülyeségen, inkább fejemet rázva leültem a székembe.

Belekortyoltam a kávémba, majd félre toltam azt, és lehunyt szemmel sóhajtottam egy nagyot, mielőtt neki láttam a mai teendőimnek.

Kezdem megszokni, hogyan mennek itt a dolgok. Másfél hete dolgozom Carrington asszisztenseként, és már most világos, hogy ebben az irodában nincs helye hibának. Mindent precízen, pontosan és hatékonyan akar – egy eltévesztett időpont vagy egy rosszul továbbított üzenet is elég ahhoz, hogy felboruljon a napirendje, és ezt egyszerűen nem engedhetem meg magamnak.

Reggelente az első dolgom átnézni az e-maileket, gondosan rendszerezni a beérkező kéréseket, és ellenőrizni, hogy minden találkozó a megfelelő időpontra van beütemezve. Carrington naptára szent és sérthetetlen – ha valamit elrontok, az nem marad következmények nélkül. Az asztalára kerülő dokumentumoknak hibátlannak kell lenniük, az ügyfeleknek pedig azonnali és pontos választ kell kapniuk.

Minden nap tanulok valami újat, de nincs idő a bizonytalankodásra. Tudom, hogy figyel engem és a munkám, ráadásul egy pillanat alatt észrevenné, ha valamit nem tökéletesen csinálnék. Még csak másfél hete vagyok itt, de egyetlen rossz lépés is elég lehet ahhoz, hogy ez az időszak rövidre záruljon.

– Cosa vuoi, Grimaldi? (Mit akarsz, Grimaldi?) – éppen a kávém utolsó kortyát ittam és a falon lógó órát figyeltem, mert kezdtem megéhezni mikor Carrington hirtelen megint úgy szólalt meg, hogy én azt ne értsem.

Próbáltam úgy tenni, mint aki telefonozik, de persze nyilván hallgatóztam.

– Adesso venerdì? (Most pénteken?) – elgondolkodva az asztalra könyökölt és így folytatta tovább a telefonálást. – Rendben, köszönöm!

Mikor a férfi felnézett jeges kék szemeivel azonnal az ellenkező irányba fordultam. Nem sokkal később szék nyikorgását hallottam, és léptek lomha zaját, majd arra lettem figyelmes, hogy Carrington az asztalom előtt áll, két kezével megtámaszkodik rajta és engem néz. Pislogás nélkül. Komoran.

– Holnap este jelenésünk van egy rendezvényen – közölte, mintha csak az időjárásról beszélne.

Felnéztem rá, homlokomat ráncolva.

– Holnap? Csak így, egy nappal előtte közli?

– Baj? – vonta fel a szemöldökét.

– Nos, igen! Nem érek rá! – feleltem ingerülten.

– És mégis mi fontosabb ennél? – A hangja hűvös volt, de a tekintete annál inkább villámlott.

– Ahhoz magának semmi köze – vágtam rá dühösen. Igazából nem volt semmi programon, improvizálni meg nem tudok.

Carrington gúnyosan elmosolyodott.

– Azt hittem, ezt tegnap már megbeszéltük.

– De arról nem volt szó, hogy ilyen hirtelen egy tapsra ugranom kell! – csattantam fel, és felálltam az asztaltól. – Egy nap felkészülési idő semmi!

Carrington lassan, kimérten biccentett.

– Ha nem akarsz eljönni, senki nem kényszerít. De ne számíts rá, hogy sokáig maradsz ebben a pozícióban, ha nem tudsz alkalmazkodni.

Összeszorítottam az ajkaimat, és lenyeltem a válaszomat. Tudtam, hogy veszekedni vele nem vezet sehová. Mély levegőt vettem, majd annyit mondtam:

– Majd meglátom, mit tehetek.

Dühösen pakoltam össze a cuccaimat, és elindultam haza.

Az apám házába belépve azonnal megcsapott a dohány és az alkohol keveredő szaga. A nappaliban ült, egy félig üres üveg whiskyvel az asztalon.

– Csak nem a lányom méltóztatott hazalátogatni? – A hangja csöpögött a gúnytól.

– Ne kezdjük ezt, apa. Fáradt vagyok – sóhajtottam, és a konyha felé indultam, de ő utánam szólt.

– Te mindig fáradt vagy. Ennyire fárasztó a munka? Látszik, hogy nő vagy.

Megálltam, és visszafordultam. Ez már kezd több lenni a soknál, de nyugodtnak kell maradnom.

– Nem erről van szó, csak...

– Csak mi? – vágott a szavamba. – Most már olyan nagy ember lettél, hogy lenézel engem?

– Soha nem néztelek le, de te minden alkalmat megragadsz, hogy belém köss! – emeltem meg a hangom.

Az apám szemei elsötétültek.

– Mert megérdemled!

A következő pillanatban megéreztem a csattanást. Arcom égni kezdett, és egy pillanatra megszédültem.

Lassan visszanéztem rá, de ő már nem engem látott – csak az üveget az asztalon.

Igazából számíthattam volna erre, mivel az esetek kilencvenkilenc százalékában ez történik. Hazajövök, próbálom rendbe tartani a házat, fizetem a számlákat, néha cigit és piát is veszek neki csak hogy a kedvében járjak, ő pedig felpofoz. Jobbik esetben felpofoz.

Mindez után szükségem volt egy kis magányra és friss levegőre, szóval kiültem a bejárati ajtó elé és csak néztem ki a fejemből. Az sem érdekelt, hogy szakad az eső és bőrig ázom, csak ültem ott és néztem a semmibe. Még a gondolkodás sem ment, sőt, sírni sem tudtam. Már elfogadtam ezt az egészet. Fájt, rettenetesen fájt, mert tudtam jól, hogy ennél azért többet érdemlek, de nem tehettem ellene semmit. Hisz mégis csak az apám, és hiába minden pofon, minden rossz szó, nekem már csak ő maradt. Fáradt voltam, égtek a szemeim,  szédültem, a torkom összeszorult és fáztam, de inkább ez, mint még egy pokolian hosszú perc bent a házban. Már az időt sem néztem, csak az autók monoton hangját hallgattam és kerekük gyors pörgését figyeltem a vizes aszfalton, ahogy néhányan száguldanak, néhányan lassan haladnak a balesetek megelőzése miatt. Néhol hangosan dübörgött a basszus az autóban, néhol síri csend.

A telefonom hirtelen felvillant mellettem, és amint megláttam a nevet még az a maradék, morzsányi életkedvem is elment.

– Igen? – szóltam bele a készülékbe.

– Holnap hatra érted megyek, nem fogadok el nemleges választ – közölte.

– Rendben – csak ennyit mondtam, és a vonal másik végén csend lett.

– Rendben? Semmi vita? Csípős beszólás? – kérdezett vissza meglepett hangon. – Várjunk... Te kint vagy? Madeline, szakad az eső!

– Tudom.

– Menj már be a házba, per l'amor del cielo! (Az ég szerelmére!)

– Nem szeretnék.

– Madeline... – egy kissé olyan sóhajt hallatott, mintha kezdeném feldühíteni, de ő ezt az egészet nem értheti, hogy miért ülök inkább a szakadó esőben.

Bentről apám torka szakadtából ordítani kezdett, hogy azonnal főzzek neki valamit, különben megkapom a pofonom párját, és ezúttal nem lesz olyan gyengéd, pluszban néhány nem éppen szép szóval illetett.

– Ez mi volt? – kérdezte, miután végre beállt a csend.

– Csak a szomszéd. Holnap hat. Milyen alkalom? Honnan vegyek ruhát? – próbáltam minél hamarabb lerázni, és bár azt hittem a sok kérdés miatt kapom majd a hegyi beszédet, Carrington csak nevetett.

– A ruháid én állom – mondta végül. – Éppen ezért megyek hatra. A gála nyolckor kezdődik, előtte veszünk neked ruhát.

– Hű, ez most meglepett! Talán mégsem akkor bunkó, mint azt én feltételeztem.

– Ne becsülj alá. Csak azért állom én a ruhákat, mert nem várhatom el tőled, hogy ennyi pénzt kidobj.

Nahát, Carrington is tud ember lenni, ha akar.

– Ez mondjuk jogos.

– Most pedig menj be a házba, szükségem van rád holnap, nem hiányzik az, hogy lebetegedj.

A biztonság kedvéért még vártam egy kicsit, majd nagyon óvatosan, szinte lábujjhegyen sétáltam be a házba. Apám a fotelben aludt, horkolt mint az állat, szóval gyorsan elosontam mögötte egyenesen fel a szobámba, amit aztán kulcsra zártam. Fáradtan és vizesen dőltem az ágyamra és körülbelül két percen belül elnyomott az álom.