– Maddie, most már tényleg indulnod kellene – mondta Easton, és keresztbe fonta a karjait, ahogy az ajtófélfának dőlt. – Ha már az első nap elkésel, el sem fogják hinni, hogy téged komolyan lehet venni.

– Tudom, tudom! – csattantam fel, miközben a tükör előtt utoljára igazítottam meg a hajamat. – De egyszerűen nem találom a táskámat! Nem láttad valahol?

– Utoljára a kanapén hagytad, amikor idegesen pakoltál be mindent, amit csak találtál – nevetett, és elindult a nappali felé. – Túl nagy a nyomás, mi?

– Hát, nem minden nap kezd az ember egy új munkát egy olyan helyen, ahol állítólag mindenki tökéletes – sóhajtottam, és utánamentem.

– Talán a többiek tökéletesek, de te különleges vagy – Easton felkapta a táskámat a kanapéról, és felém nyújtotta. – Szóval gyerünk, mutasd meg nekik, hogy ki az a Madeline Holland, akinek nincs szüksége tökéletességre.

– Köszönöm – mosolyogtam rá hálásan, miközben átvettem tőle a táskát. – Szerinted tényleg menni fog?

– Menni fog. Csak ne késs el – mosolygott vissza. – Aztán majd mesélj, milyen volt az első napod!

– Ha túléltem, ígérem, hogy mesélek – válaszoltam nevetve, egy puszit leheltem ajkaira, majd gyorsan a bejárati ajtó felé indultam. Easton elbúcsúzásul intett, én pedig mély levegőt vettem, mielőtt kiléptem volna a lakásból.

Pontosan ezért is aludtam Eastonnél, mert közelebb lakik a céghez, ahol az asszisztensi állást kaptam, erre így is később indulok el, mint alapból kellett volna. Mi lett volna, ha otthonról jövök? Be sem megyek már az első napomon? Kész katasztrófa vagyok.

Szinte éreztem, ahogy a táskám súlya egyre nehezebbé válik a kezemben, mintha az életem terhei belepakolva lapulnának a cipzárak mögött. Ott kellett hagynom az egyetemet. Nem mintha túl sok választásom lett volna. Az apám... Mindig is ő volt az oka mindennek, ami rosszul alakult az életemben. Anyám is ezért hagyta el. Talán neki volt igaza. Talán erősebb volt, mint én, mert képes volt kilépni abból a rémálomból, amit apám teremtett körülöttünk. Én viszont nem tudtam.

Még most is előttem van az a nap, amikor anyám összepakolt és elment. Ötéves voltam. Még arra sem volt ereje, hogy elköszönjön tőlem, egyszerűen csak elhagyott egyedül egy olyan emberrel, aki jobban szerette az üveget, mint a családját. Hányszor kívántam, hogy bárcsak én is elmehetnék. De aztán mindig visszahúzott valami, valami mélyen bennem, talán az a szánalmas remény, hogy egyszer megváltozik. Hogy talán egy nap felém fordul, és valóban látni fog.

Nevetséges. Ő sosem változik. Én pedig itt vagyok, tönkretéve minden esélyemet a jövőre, azért, hogy mellette legyek. Ő mégiscsak az apám, még ha nem is érdemli meg a törődésemet. És most itt állok, az első állásom küszöbén, amit kénytelen voltam elfogadni, miután feladtam az álmaimat, mert az élet mást dobott elém. De nem bukhatok el. Nem engedhetem meg magamnak, hogy a múltam árnyéka uralkodjon a jövőm felett. Nem hagyhatom, hogy az apám irányítsa azt, aki vagyok.

Ez az állás az egyetlen esélyem arra, hogy ne érezzem magam teljesen haszontalannak. Hogy bizonyítsam magamnak, hogy nem hiába küzdöttem, nem hiába hoztam áldozatokat. Ha sikerül, talán végre valami pozitívum is lesz ebben az életben. Talán végre megmutathatom, hogy nem csak a körülmények áldozata vagyok, hanem képes vagyok irányítani a sorsomat. Meg kell mutatnom, hogy nem vagyok olyan gyenge, mint amilyennek az apám lát, és hogy nem fogok eltűnni a múlt árnyékában, bármennyire is fáj mindaz, amit hátrahagytam.

Már csak két saroknyira van...

Pontosan ezt mondogattam magamban, hogy "két saroknyira van", mikor oldalból nekem jött valaki, és fekete kávéval hintette be a vadonatúj, hófehér ingemet.

– Figyeljen már, baromarc! – kiabáltam utána amikor még csak arra sem vette a fáradságot, hogy kinyögjön egy bocsánatot.

Nekem annyi.

A kávé lassan szivárgott át az ingemen, hűvösen tapadt a bőrömhöz, de most ez volt a legkisebb problémám. Minden lépéssel egyre csak azt mantráztam magamban: "Nem sírsz, nem láthatnak gyengének, különben ellened fordítják."

A járda végén megpillantottam az épületet. Óriási üvegablakai úgy emelkedtek a magasba, mintha a felhőkig érnének. Minden tükörsima felület visszaverte a város zaját, mintha semmi sem zavarhatná meg ezt a hideg tökéletességet. Megálltam a bejárat előtt, és egy pillanatra csak bámultam a hatalmas építményt, amit elém tornyosult.

Egy mély levegőt vettem, megpróbálva elnyomni a torkomban növekvő szorítást, majd előre léptem, és határozottan beléptem az üvegajtón. Most már nem volt visszaút.

Kivéve, ha megfordulok és elfutok. Az elég praktikus volna.

Az üvegajtó mögött az épület belseje minden képzeletemet felülmúlta. A padló fekete márványból volt, olyan fényes, hogy szinte tükrözte a lámpák hideg fényét. A falakat modern festmények és elegáns, minimalista dekorációk díszítették, mindent áthatott egyfajta steril, tökéletes rend. A tér tágas volt, a mennyezet pedig olyan magas, mintha az égbolt egy darabja lenne befogva a négy fal közé.

Lassan sétáltam a pulthoz, igyekezve, hogy ne nézzek körbe túl látványosan, bár nehéz volt nem ámulatba esni a helytől. A pult mögött egy fiatal nő ült, szemüveg mögött villogó szemekkel, és annyira összeszedettnek tűnt, mintha a tökéletesség szobra lenne.

– Jó reggelt – szólaltam meg, próbálva, hogy ne remegjen a hangom. – Meg tudná mondani, merre találom Mr. Carrington irodáját?

A nő rám emelte a tekintetét, egy pillanatig végigmért, majd egy szinte alig észrevehető mosoly kíséretében intett egy lift felé a folyosó végén.

– Az ötödik emelet, a harmadik ajtó balra. Ott várják – mondta, majd visszatért a monitorjához, mintha csak egy újabb ügyfélszolgálati kérdést válaszolt volna meg.

Köszönetet motyogva elindultam az irányba, amit megmutatott. Minden lépésnél éreztem, ahogy a gyomrom egyre jobban összeszorul. Tudtam, hogy innentől már nem hibázhatok.

Ahogy a liftajtó becsukódott mögöttem, megnyomtam az ötös gombot, és mély levegőt vettem. A tükör falban bámultam magamra, próbálva rendezni a gondolataimat. A hajam még mindig ugyanabban a kontyban volt, ahogy reggel összefogtam. Oké, legalább az rendben van. De az ingem... na, arról inkább ne is beszéljünk. A kávéfolt mostanra megszáradt, de így is éktelenkedett rajta, egyértelműen nem oké. A szoknyám viszont... hát, az legalább elegáns. Nem túl hosszú, nem túl rövid. Oké, ezt kihúztam a listáról. Próbáltam magamat megnyugtatni, hogy nem minden katasztrófa, de az egyre gyorsuló szívverésem elárult.

Ha így folytatom, újra látom a reggelimet.

Az ötödik emeleti folyosó szinte nyomasztóan monoton volt. Fekete padló ami visszaverte a tükörképemet, szürke falak, és milliónyi fekete ajtó, amelyek mintha végtelen sorban sorakoztak volna előttem. Minden ajtó egyforma volt, semmi jelzés vagy névtábla, ami segíthetett volna eligazodni. A cipőm sarka tompán koppant a padlón, ahogy lassan végigsétáltam a folyosón, és próbáltam elfojtani a növekvő idegességemet.

Az összes ajtó ugyanolyannak tűnt, és fogalmam sem volt, melyik mögött találom azt az irodát, ahol meg kell jelennem. Reméltem, hogy nem tévedek el már az első napomon. Megálltam egy pillanatra, próbáltam felidézni, melyik ajtónál kellene bekopognom, majd egy nagy levegőt véve elindultam az egyik irányba.

Perceken belül megjelent előttem egy ajtó, amin a "Mason Carrington" név szerepelt fekete betűkkel, a kis ezüstös táblán. Ez volt az egyetlen ajtó, amin egyáltalán névtábla volt, és ez valahogy még nyomasztóbbá tette az egészet. Mintha a többi ajtó mögött csak átlagemberek dolgoznának, de ez a Mason Carrington valami különleges, szinte királyi személy lenne, aki megérdemli a saját, névvel ellátott ajtóját.

Ahogy ott álltam, a fekete betűket bámulva, nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy milyen ember lehet ez a Mason Carrington. Egy név a folyosó összes ajtaja közül? Ez biztosan nem véletlen. Az ilyen jelzés nélküli ajtók mögött dolgozók valószínűleg csak beosztottak, de ő, ő valaki más. Talán valaki, aki úgy gondolja, hogy megérdemli a külön figyelmet, akinek fontos, hogy mindenki tudja, ki ő, még mielőtt belépnének az ajtaján. Ebből ítélve, elég egoista lehet. Már most sejtettem, hogy nem lesz könnyű dolgom vele, ha ennyire fontos neki a státusz és a megkülönböztetés.

Nagy levegőt vettem, próbáltam elnyomni az idegességemet, és megkocogtattam az ajtót. Kíváncsi voltam, milyen emberrel állok szemben, de közben reménykedtem, hogy nem lesz annyira rettenetes, mint ahogy most képzeltem.

Két perc múlva jött is a válasz az ajtó túlsó feléről, hogy "Szabad!" így benyitottam.

Az iroda egyetlen szóval leírva: lenyűgöző volt. A falak nagy része sötét, minimalista stílusban volt berendezve, de az igazi látványosság a főnök mögötti fal volt. Az egész fal csupa üveg, ami lenyűgöző kilátást biztosított a városra. Ahogy beléptem, a napfény erőteljesen sütött be, megvilágítva a helyiséget, és a nagy üvegablakokon keresztül láttam a város lüktető életét, az embereket, akik miniatűr hangyákként siettek a dolgukra, és az épületeket, amik végtelen sorban magasodtak egymás mellett. Ez a kilátás egyszerre volt lélegzetelállító és félelmetes, mintha a város teljes ereje ebbe az irodába koncentrálódott volna.

Az iroda belseje egyszerű, de elegáns volt. A középpontban egy nagy, fekete íróasztal állt, rajta néhány rendezett dossziéval és egy modern számítógéppel. Az asztal előtt két szék volt elhelyezve, nyilvánvalóan az érkező látogatók számára. A falakon néhány műalkotás lógott, semmi túl hivalkodó, inkább visszafogott, de mégis erőt sugárzó képek. Minden tárgy és bútor úgy volt elhelyezve, hogy a helyiség rendezettséget és határozottságot sugározzon, pontosan azt, amit az ember egy ilyen beosztású vezetőtől várna. És a sarokban van egy...kutyaágy? De akkora, hogy abban még én is elférnék.

Mason Carrington ott ült az íróasztal mögött, háttal az üvegfalnak, mintha az egész város az ő fennhatósága alatt állna.

Miután becsuktam az ajtót, a férfi felállt, így jobban szemügyre tudtam venni. Első pillantásra is nyilvánvaló volt, hogy Mason Carrington nem az a típus, akit könnyű lenne figyelmen kívül hagyni. Fekete haja gondosan és stílusosan volt oldalra zselézve, minden szál tökéletes helyen állt. A ragyogó kék szemei szinte világítottak a szoba félhomályában, és ahogy rám nézett, úgy éreztem, mintha azonnal áttetsző lennék előtte.

Markáns állkapcsa és irigylésre méltó, egyenes orra csak tovább fokozta a férfi vonzerejét. Széles vállai és határozott testtartása egyértelművé tette, hogy pontosan tisztában van azzal, milyen benyomást kelt. Precíz öltönyt viselt, ami tökéletesen illeszkedett hozzá, kiemelve alakját. A sötét anyag eleganciát sugárzott, amit a kék nyakkendője csak még jobban kihangsúlyozott.

Ahogy ott állt előttem, nyilvánvalóvá vált, hogy Mason Carrington nem csak egy egyszerű főnök volt – ő volt a megtestesült hatalom és magabiztosság, egy olyan ember, aki megszokta, hogy mindig ő irányít.

Furcsán méregetett, kissé összeszűkült szemekkel, majd megszólított, amitől azonnal kirázott a hideg.

– Miben segíthetek? – kérdezte hűvösen, közben a telefonját nyomkodta, mintha a jelenlétem teljesen felesleges lett volna.

Egy pillanatra megdermedtem, majd gyorsan összeszedtem magam, és igyekeztem nem elárulni, mennyire zavarba jöttem ettől a rideg fogadtatástól.

– Ha minden igaz, én vagyok az új asszisztense – válaszoltam, igyekezve, hogy a hangom határozottan csengjen, de éreztem, hogy az önbizalmam egyre csökkent, ahogy rám emelte a tekintetét.

A szemeiben átsuhant valami, talán érdektelenség vagy csalódottság, de olyan gyorsan eltűnt, hogy biztos sem lehettem benne. Tekintetét gyorsan végighordozta rajtam, mintha csak mérlegelné, mit is kezdjen velem.

–Ez valami vicc, igaz? – sóhajtott lekezelően, majd hátradőlt székében.

– Elnézést? – mosolyogtam zavartan, ugyanis nem teljesen értettem, mi a probléma.

Carrington arca egy pillanatra elsötétült, majd egy halvány, gúnyos mosoly kúszott az arcára. Nem kellett sokáig várnom a folytatásra.

– Szóval, "baromarc", mi? – szólalt meg hidegen, ahogy megvetően végigmért. Egy pillanatra megfagyott bennem a vér, ahogy rájöttem, hogy ő volt az, aki leöntött.

Basszus, azt mondtam az új főnökömre, hogy baromarc...

– Elnézést... Én... nem tudtam, hogy Ön az... – kezdtem mentegetőzni, de már félúton éreztem, hogy ez a magyarázat nem fogja meggyőzni.

Azonnal félbeszakított, a hangja éles és rideg volt.

– Ne fáradjon ezekkel a sablonszövegekkel – vágott közbe. – Nem érdekel, hogy mit tudott és mit nem. Nem vagyok kíváncsi a mentegetőzésére. Inkább bizonyítsa be, hogy tényleg megérdemli ezt az állást. Mert ha nem, akkor nagyon hamar megtudja, hogy miért nem leszünk jóban.

A szavai éles pengék módjára hasítottak belém, és szinte éreztem, ahogy a gyomrom összeszorul. De nem volt időm ezen rágódni, mert Mason egy pillanatra sem vette le rólam a szemét, mintha csak várná, hogy mit lépek.

– Rendben – mondtam halkan, próbálva erőt meríteni, és összeszedni a bátorságomat. – Bebizonyítom, hogy képes vagyok rá.

Erre csak gúnyosan felvonta a szemöldökét.

– Szóval, képes rá? Hát, lássuk – mondta, miközben karba fonta a kezeit. – Kezdjük valami egyszerűvel, amit talán még maga is meg tud oldani.

A szavai szinte sisteregtek a levegőben, ahogy folytatta.

– Hozzon nekem egy kávét –  úgy mondta, mintha ez valami kihívás lenne. Az arckifejezése nem változott, de éreztem, hogy ez egy teszt. Az első megmérettetés.

Összeszedtem minden önuralmamat, hogy ne mutassam ki az idegességemet. Tudtam, hogy ha most megbotlom, az mindent megpecsételhet. Mély levegőt vettem, és egy bólintással válaszoltam.

– Rendben. Milyen kávét szeretne? – kérdeztem, miközben igyekeztem higgadt maradni.

– Fekete, két cukorral – vágta rá, mintha ez is magától értetődő lenne. – És Madeline... – tette hozzá, miközben egy pillanatra sem vette le rólam a szemét. – Ne késlekedjen. Ez nem egy szívesség, hanem a munkája része.

– Értettem – mondtam, majd azonnal sarkon fordultam, és megindultam a kávézó felé, tudva, hogy ez az egyszerű feladat most többet jelent bárminél. Ez volt az első lépés, hogy bebizonyítsam, nem fogok elbukni.

Ahogy beléptem a kávézóba, megcsapott a meleg levegő, a fenséges illatok kavalkádja, és az emberek beszélgetései halk zsongásként töltötték meg a teret. Körbenéztem a falak mentén sorakozó asztalok között, majd a pult felé indultam, ahol egy fiatal nő mosolyogva fogadott.

– Jó napot! Mit adhatok? – kérdezte kedvesen.

– Egy fekete kávét kérnék, két cukorral, elvitelre – válaszoltam gyorsan, még mindig azon gondolkodva, milyen rideg tarságom lesz, ha visszatérek az irodába.

– Máris készítem – bólintott a nő, majd a kávéfőzőhöz fordult.

Néztem, ahogy a gőz felcsap a kávéfőzőből,  közben próbáltam nyugtatni magam, hogy csak az első találkozás miatt ilyen. Végülis én sem kedvelnék egy olyan személyt, aki azt mondja rám, hogy baromarc.

– Új munkahely? – kérdezte a nő, talán észrevéve a gondterhelt arcomat.

– Igen, ma van az első napom – válaszoltam, miközben kicsit idegesen elmosolyodtam. – A főnökömnek viszem ezt a kávét, különben már búcsút is mondhatok az állásnak..

A nő egy pillanatra elgondolkodott, majd halkan nevetett.

– Tippelek. Carrington? – fordult felém egy pillanatra, mire meglepetten bólintottam. – Nos, akkor jó, ha tudod, hogy elég magasak az elvárásai. Eléggé... válogatós, ha finoman akarok fogalmazni.

A gyomrom egy pillanatra összeszorult.

– Valóban? – kérdeztem bizonytalanul. – Milyen ember? Ismeri?

A nő vállat vont, miközben átadta a forró itallal teli poharat.

– Gőgös, kissé bunkó – mondta őszintén. – De ne aggódj túl sokat. Csak legyél pontos és alapos. És... hát, ez a kávé valószínűleg segít abban, hogy jó színben tűnj fel – biccentett. – És igen, ismerem.

– Valóban? – vontam fel kérdően a szemöldökömet. – Honnan?

– Egy hónapja kirúgott, amiért az asztalára csöppent a kávé, ahogy letettem – felelte lazán, miközben a pultra könyökölt. Mondanom sem kell, egyből lehervadt a mosolyom. – Egy jó tanács; Ne legyél szemtelen, és próbálj a kedvében járni.

– Köszönöm a tanácsot – mondtam hálásan, de a szívem nehezebb lett a félelemtől. – Remélem, ízleni fog neki.

– Sok szerencsét! – mosolygott rám bátorítóan.

– Na, milyen volt? – lépett elém egyből Easton, mikor besétáltam az ajtón. Apró puszit nyomott a fejem búbjára, majd bevezetett a konyhába.

– Fura – ennyi. Fura. Ezzel a szóval jellemezném a mai napomat.

– Fura?

– Igen, fura – kortyoltam a kávéba, de le is tettem, mert jég hideg volt. – Odafele le lettem öntve kávéval, később kiderült, hogy a főnököm volt, én meg azt mondtam neki, hogy baromarc. Mínusz pontokkal indítok!

– Ugyan már, biztosan nem – biccentett, közben ölelésre tárta karjait. – Ügyes leszel, csak idő kell, hogy megtanulj mindent, amit elvár a főnököd.

– Köszönöm – sóhajtottam, majd a mellkasába fúrtam a fejem. – Mindent, komolyan.

– Ezért vagyok – nevetett fel. – Na jó, kínai vacsira? – emelte meg telefonját, jelezve, hogy ma kaját rendelünk.

– Tökéletes – sóhajtottam fel a kínai kaja hallatán.