Apró puszikra keltem, melyek arcomtól egészen kulcscsontomig haladtak, őrjítő lassúsággal.

– Jó reggelt – fúrta a nyakamhoz fejét Easton, mire halkan felnevettem. – Hogy aludtál, szerelmem?

– Egész jól – mosolyogtam, de amint megéreztem, hogy a seb, ami a szám szélén díszelgett újra felszakadt, abba is hagytam.

– Arra gondoltam – kezdte, majd magához húzott és átölelt. –, mivel ilyen fontos ez a mai nap...

– Fontos? – vágtam közbe, mire Easton arcáról egy szempillantás alatt eltűnt a vigyor.

– Ma van az évfordulónk – pislogott nagyokat, és láttam rajta, hogy rosszul esik neki, amiért én elfelejtettem egy ilyen fontos dátumot.

Basszus! Hogy voltam képes egy ilyen fontos dátumot elfelejteni? Tisztán emlékszem, hogy tegnap napközben még eszemben volt, de délután... Teljesen kiment a fejemből!

Ma vagyunk együtt Eastonnal egy éve... és én teljesen elfelejtettem. Az agyam a szokásos hétköznapi dolgok körül forgott, és eszembe sem jutott, hogy ma különleges nap van számunkra. Nem akarom, hogy azt gondolja, nem fontos nekem – mert az, nagyon is az. Easton előtt is voltak kapcsolataim, de ezek... nos, egyik sem volt ennyire mély vagy komoly.

Ő minden, amit valaha is szerettem volna, és még annál is több. Ő az, aki mellett igazán önmagam lehetek. Nem kell szerepet játszanom vagy félnem, hogy nem felelek meg; szeret annak, aki vagyok, hibáimmal és bizonytalanságaimmal együtt. Ő mindig emlékszik minden apró részletre, ami kettőnkről szól, míg én néha csak sodródom a mindennapokban. De ma... ma tényleg elrontottam.

Nem akartam megbántani őt. Tudom, hogy meg fogja érteni, és talán még el is vicceli, hogy mennyire szétszórt tudok lenni. Mégis, valahol mélyen bánt, hogy nem én voltam az, aki először köszöntötte. Szeretném neki megmutatni, hogy mennyire fontos nekem ez az év, hogy vele lenni az első olyan dolog az életemben, amit valóban komolyan veszek.

– Basszus... – ültem fel teljesen lehangoltan, közben két kézzel a hajamba túrtam és kieresztettem egy nagy sóhajt.

– Hé – ült fel Easton is. – Semmi gond, oké? Megesik az ilyen.

– Akkor is egy rakás nyomorúság vagyok.

– Maddie – rázta fejét, majd magához ölelt. – Te egy csoda vagy, érted? A legjobb dolog ami velem történt az elmúlt... Hát, az egész életemben.

– Szeretlek – mosolyogtam, majd egy csókot nyomtam ajkaira. – Nagyon szeretlek.

– Én is szeretlek – dőlt el megint az ágyon, de ezúttal magával rántott, így hangos nevetést hallattam. – Szóval... Arra gondoltam, hogy a mai nap szóljon csak kettőnkről. Elviszlek valami puccos étterembe, séta a parkban, gyertyafényes vacsora, aztán egy kis desszert – vonogatta szemöldökét. – Na, mit szólsz?

– Csodásan hangzik – ugrottam nyakába, majd egy nagy csókot leheltem telt ajkaira.

– Mi történt a száddal? – simított végig a ajkam szélén, ahol felszakadt a bőröm tegnap.

– Csak.... Megbotlottam és elestem – válaszoltam egy kissé hamiskás mosollyal.

– Te kis ügyetlen – rázta fejét nevetve, mire alig láthatóan bólintottam. Én kis ügyetlen.

Soha nem beszéltem Eastonnak apámról. Még csak nem is találkoztak – mindig is féltettem attól, hogy mit szólna hozzá, ha megtudná, milyen családból származom. Easton annyira... kiegyensúlyozott, céltudatos, olyan, aki pontosan tudja, mit akar az életétől. Én viszont? Az én világom tele van káosszal és olyan dolgokkal, amikről sosem akarnám, hogy tudjon.

Apám a saját démonjaival küzd, de ezt senki sem látja igazán, mert senki nincs elég közel hozzá. Sosem volt az a fajta apa, akit büszkén bemutatnék bárkinek, és pláne nem Eastonnak, aki ennyire más. Néha eljátszom a gondolattal, hogy őszinte vagyok hozzá, hogy elmondom neki, honnan jövök, de valahányszor erre gondolok, valami belül visszatart. Attól félek, hogy a családom sötét árnyéka rávetülne kettőnkre, és minden megváltozna. Nem akarom, hogy másként nézzen rám csak azért, mert a múltam nem olyan tiszta és rendezett, mint az övé.

Inkább hallgatok róla. Elég nehéz így is bízni abban, hogy megérdemlem őt, és rettegek attól, hogy egyszer rájön, honnan jövök, és ez mindent megváltoztat.

Pár órával később már egy elegáns kis étteremben ültünk, ahol minden a luxusról és kifinomultságról árulkodott. Az asztalunk közepén egy kis kristályváza állt, benne egy szál fehér rózsa, amely tökéletes harmóniában volt az étterem visszafogott, de drága dekorációjával. A falakat finom, pasztell árnyalatú tapéta borította, amely szinte hívogatta a tekintetet, miközben elegáns aranykeretes tükrök és művészi festmények díszítették.

A mennyezetről hosszú, gyertyaszerű kristálycsillárok lógtak, és lágy, meleg fényt szórtak a térre, éppen elég világosságot adva ahhoz, hogy mindent ragyogóvá varázsoljanak, mégis megtartva egyfajta intimitást. Még a pincérek is egyenruhát viseltek – hófehér ing, fekete mellény, kesztyű, minden tökéletesen szabva. Halk zongorajáték szólt valahonnan a háttérből, elég halk ahhoz, hogy ne vonja el a figyelmünket, de elég jelenléttel, hogy kitöltse a pillanatot.

A porcelán tányérok már ott álltak előttünk, mellettük szépen elrendezve a csillogó evőeszközök, mintha egy-egy darabjuk egy apró műalkotás lenne. Az étterem ablakain túl a város szinte elhalványult, minden megszűnt létezni, ahogy vártuk, hogy az ebédet felszolgálják, és belevesszünk ennek a helynek a hibátlan, elegáns varázsába.

Szinte tátott szájjal néztem körbe a helyiségben, lenyűgözve a hely eleganciájától, de amint a szemem egy bizonyos irányba tévedt, a gyomrom egy pillanat alatt összerándult. A levegő szinte megfagyott körülöttem, amikor megláttam a sarkon álló, hatalmas, sziklaszerű alakot. Mr. Carrington. Ott állt, tekintete mint a szürke acél, ahogy éppen egy pincérnek magyarázott valamit.

A szívem a torkomban dobogott, ahogy elnyomtam egy önkéntelen nyögést. Hatalmas volt, egy igazi hegyomlás, olyan férfi, akinek a puszta jelenléte elég ahhoz, hogy bárkit megfélemlítsen, és pontosan tudtam, hogy ma reggel nyolcra be kellett volna mennem hozzá az irodába. Mr. Carrington sosem volt híres a türelméről, és most, ahogy ott állt egy szigorú, már-már ítélkező arckifejezéssel, minden porcikám tiltakozott az ellen, hogy észrevegyen.

Reméltem, hogy nem vett észre, de a gyomrom mélyén tudtam, hogy a helyzet most még rosszabb lesz, mint reggel lett volna. Szinte hallottam magam előtt a hangját, azt a rekedtes, mély tónust, amellyel minden hibámat olyan hangsúllyal mondja ki, mintha az ítéletemet közölné.

– Francba – szisszentem fel, majd kissé beljebb húzódtam a székkel, hátha így nem vesz észre.

– Valami gond van? – hajolt ki Easton, majd érdeklődve nézett végig a vendégeken, aztán felém fordult. – Maddie, jól vagy?

– Jól vagyok – vágtam rá, majd ismét Carrington felé pillantottam, aki immár egy asztalnál ült és az óráját figyelte, mintha várna valakire. – Csak ott az, az a gigantikus ember a főnököm – böktem felé fejjel, Easton pedig felé fordult. – Ma reggel nyolcra behívott az irodába...

– De te velem voltál – vágott közbe Easton sötét szemöldökét ráncolva.

– Épp ez a probléma! – csattantam fel minek hatására lelöktem a villámat, ami így nagyot csörrenve a földre zuhant.

Amint megcsörrent a villa, lehunytam a szemem, és csak reméltem, hogy talán mégis elkerülhetem azt az árnyat, amely a terem túlsó sarkában állt. Egy röpke pillanatra becsuktam a szemem, és elképzeltem, hogy elég csak nyugodtnak maradnom, és talán nem vesz észre. De tudtam, hogy ennyi mázlira nem számíthatok.

Lassan, szinte légzésem visszatartva kinyitottam a szemem, és körbenéztem. Természetesen ő is pont ekkor fordult felénk, és már látni véltem azt az ismerős ráncot a homlokán, ahogy egyre biztosabban rájött, ki ül itt. Az arca kifejezéstelen volt, de az a kissé összehúzott szemöldök és a tekintetéből sugárzó határozottság elárulta, hogy észrevett, és nem elégedett.

Nem féltem tőle, nem szokásom megijedni Carringtontól , de tudtam, hogy nem lesz kellemes beszélgetés. Ráadásul, mivel neki a pontosság szent, aligha lesz egyszerű elsiklania a felett, hogy reggel nyolckor nem jelentem meg az irodájában. Szóval egyetlen reményem az maradt, hogy hátha ülve marad, és megmenekülök a kínos beszélgetés elől.

– Che sorpresa, Madeline (Micsoda meglepetés, Madeline) – és ekkora tudtam, hogy nincs menekvés. Mikor meghallottam azt a mély hangot olaszul beszélni.

– Mr. Carrington – játszottam a hülyét, miközben meglepetten felé fordultam. – Micsoda meglepetés!

– Nem felejtett el valamit? – tette zsebre kezeit, majd szemöldökét felhúzva bámult le rám. – Mondjuk úgy reggel nyolc környékén?

– Hát.... – kezdtem, de Easton közbeszólt.

– Nem érezte jól magát – improvizált, mire Carrington olyan meglepett fejet vágott, mintha legalább egy szellemet látott volna. – Hívni is akarta Önt, de nem volt ereje kikelni az ágyból.

– Ez ki? – fordult felén a férfi miközben Easton felé bökött.

– Elnézést, de ez elég udvariatlan kérdés volt – válaszolt helyettem Easton, mire a másik kérdően felé pislogott. – A párja vagyok!

– Jesszus, Madeline – fintorgott Carrington, mire nagy szemekkel és tátott szájjal ültem ott, és köpni-nyelni nem tudtán Carrington viselkedése miatt.

– Megtenné, hogy magunkra hagy bennünket? – magamra erőltettem egy mosolyt, és így fordult a férfi felé reménykedve, hogy végre elmegy és én meg Easton folytathatjuk az ebédet. Kettesben.

– Hát hogyne – felelte végül, majd egy utolsó pillantást vetett Eastonra, aztán rám. A számon levő seben elidőzött a tekintete, majd megfordult és elsétált.

– Nem kedvelem a főnököd – jelentette ki Easton miközben azt figyelte, ahogy Carrington a szokásos nyugodt lépteivel egyre távolabb kerül tőlünk.

– Én sem – feleltem ahogy én is ugyan azt tettem mint Easton. Carringtont figyeltem. – És ő sem kedvel engem.