Borzasztóan erős fejfájásra keltem. Amint lassacskán kinyitottam a szememet, vakító fényt láttam. Eleinte nagyon zavarta a szememet, de hamar hozzászoktam. Amint felálltam az ágyról, az hírtelenjében csak úgy eltűnt. Köddé vált. Meglepetten kezdtem el egyre belljebb haladni, amikor is feltűnt, hogy csak egy hosszú, fehér, köpeny szerű ruha fedi testemet. Mezitláb voltam, de olyan érzésem volt, mintha felhőkön járnék. Tátott szájjal néztem körbe. Mostmár semmim sem fájt, és a légkör teljesen nyugodt és békés volt. A fákat és bokrokat arany színü levelek takarták. Elképesztő egy hely volt. Hírtelen valami felvillant előttem, a fényből pedig lassan egy alak körvonalai kezdtek kirajzolódni.

- Ki vagy te? - kérdeztem az elöttem álló alaktól - És...és hol vagyok?

- Sungrin, te most éppen a mennyek országában vagy. Meghaltál, nem emlékszel? - kérdezte mély hangján. Elképedve próbáltam meg felfogni a hallottakat.

- Mi? Én...én meghaltam? - éreztem, hogy sírnom kell, de mintha nem lennének könnyeim, nem jött ki egy csepp sem a szememből.

- Igen, de még nem járt le a te időd a Földön. Vissza kell mennünk. A többiek már várnak rád.

- De én nem akarok visszamenni, olyan jó itt nekem! - feleltem ösztönszerűen, de az előttem álló alak csak megrázta a fejét, majd közel lépve hozzám, megragadta az egyik kezemet. Olyan érzésem volt mintha zuhannék. Egy feneketlen, sötét szakadékba zuhanok.

Egyszer csak egy korházi szobában találtam magamat. Ott volt a Kai vállába síró Ririn, a Sehunt ölelő Sunggi, és Beakhyun aki az ágyon ült a kezemet szorongatva. Ő is sírt. Én pedig ott feküdtem az ágyon, halottan. Amint ezt a képet láttam, összefacsarta a szívemet, ami pedig nagyon meglepett hogy az ágyon fekvő énemnek egy könnycsepp gördült le az arcán. Egyszer csak egy orvos lépett be a szobába.

- Sajnálom. Lejárt a látogatási idő. Kérem hagyják el a szobát. A hullát holnap reggel elszállítják. Sajnálom. Mi minden tőlünk telhetőt megtettünk - mondta az orvos, mire mind az öten még jobban elkezdtek sírni. Szörnyű érzés volt a szeretteimet sírni látni. Baekhyun odahajolt a testemhez majd egy apró puszit nyomott a szám sarkába.

- Hé. Ne menjetek el. Itt vagyok. Élek. Nem hallotok? - kezdtem keservesen, mire egy erős fájdalommal újra a testemben találtam magam. A szívverést jelző gép halkan csipogni kezdett. Az orvos elképett fejjel hírtelen kiabálni kezdett kollégáinak, mire egyre többen lettek a kis szobába. A hozzáartozókat kiküldték, akik kézzel-lábbal tiltakoztak, de az én érdekemben inkább elhagyták a termet.

- Sungrin. Ha hallasz minket, kérlek adj valami jelet - mondta az orvos, mire minden erőmmel azon voltam hogy valamelyik testrészemet meg tudjam mozdítani. Nagy erölködések után, a mutatóujjamat sikeresen felemeltem pár centire. Egyre több erőt éreztem magamban.

- Próbáld meg, szépen lassan kinyitni a szemedet - hallottam meg egy női hangot, ami valószínüleg egy ápolónőé lehetett. Erősen próbálkoztam, hogy csak egy kicsit is, de ki tudjam nyitni a szememet. Amikor résnyire sikerült kinyitnom, olyan erős fájdalom nyilalt a fejembe, hogy újra lecsukódtak szemeim. Nem adtam fel. Újra próbálkoztam, ezúttal sikeresen felnyitódtak pilláim. Elösször eléggé homályosan ugyan, de pár pislogás után, már tisztán láttam. Rengetek orvos és ápoló állt körbe, mindegyik arcán egy-egy boldog, megdöbbent mosoly.

- Te egy igazi csoda vagy - mondta az ápolónő, és egy könnycsepp gördült le az arcán - már egy hete én ápolgatlak. Biztosan nem emlékszel semmire - simította meg a karomat, szomorú mosollyal az arcán.

- Min...minde...mindenre em...emlék...emlékszem - mondtam erőtlen hangon, majd visszamosolyogtam az ápolónőre. Valójában teljesen üresnek éreztem a fejemet, még én magam is meglepődtem, hogy sikerült pár értelmes szót kinyögnöm.

- Ne eröltesd a hangodat. Pihenned kell. Végülis ha úgy vesszük magadtól újraéledtél. Biztos fárasztó volt - nevetett az orvos, mire egy mosolyt megeresztve, bólintottam egy aprót.

- Elötte, lát...láthatnám a ba...barátaimat? - kérdeztem suttogva, bár még így is nehezemre esett a beszéd.

- Sajnos még nem. El kell végeznünk pár vizsgálatot rajtad. Majd később - csak szomorúan bólintottam egyet.

☆ ☆ ☆

- Behívom a barátaidat - mosolygott rám kedvesen az orvos, miután kivizsgált, és mindenféle cső lógott ki mindkét karomból.

- Rendben - mondtam mostmár sokkal normálisabb hangon.

A doktor úr lassan kilépett a szobából, majd a barátaimmal együtt lépett be. Óvatosan feljebb tornáztam magam, és a párnámnak dőltem. Elsőnek Sunggit pillantottam meg, aki kétszeresére dagadt szemekkel nézett rám. Oda rohant hozzám, majd szorosan hozzámbújt. Mivel alig tudtam megmozdulni, ezért csak egy kézzel átkaroltam.

- Nagyon megijesztettél - hüppögött a vállamba - Mostantól mindig nézz körbe mielőtt lelépsz az útról! - nevetett fel, majd elhúzódva tőlem, a szemembe nézett - ami az ölelkezés közben megtelt könnyekkel -, majd egy puszit nyomott az arcomra. Ellépve az ágyam mellől, oda engedte Rirint - aki szó szerint a nyakamba ugrott.

- Soha többé ne csinálj ilyet, kellessz te még nekünk! - a könnyeim csak úgy folytak lefelé az arcomon - Kell melléd valaki, aki megvéd. - suttogta a fülembe, majd tőle is kaptam egy puszit.

Ezek után az összes tag belépett az ajtón, kivéve egy valakit. Akit a legjobban hiányoltam. Mindenkitől kaptam egy-egy puszit és agyon ölelgettek, aztán kimentek, mert eléggé sokan voltunk ahhoz hogy kényelmesen elférjünk.

Végül csak Sunggi és Ririn maradtak bent velem.

- És a sofőr hogy van? - kérdeztem, mert szörnyen aggasztott, hogy az én hibámból megsérült egy másik ember is.

- Megúszta pár karcolással. A kamionnak nagyobb baja esett mint neki - forgatta a szemét Ririn.

- Akkor jó - könnyebbültem meg - és a fiúkkal mi volt a héten?

- Hát, ha idejük engedte mindig bent voltak. Most még nem volt semmi dolguk, mert csak kedden jelenik meg a klipp, és utána lesznek koncertek. Aztán három hetes turné - ismertette velem a tényeket Sunggi.

- Á, értem. Gondolom ti annyira nem örültök ennek a hírnek - húztam el a számat, amikor tudatosult bennem, hogy három hétig nem látják a fiúkat.

- Hát, megbeszéltük, hogy az utolsó héten velük maradunk és együtt jövünk majd haza - mondta Ririn kicsit vidámabban.

Éppen azt mesélték a lányok, hogy velük mi volt, amikor egy váratlan vendég jött be a szobába.

- Ömm...mi magatokra hagyunk benneteket. Beszélgessetek csak - simította meg a vállamat Sunggi, majd Ririnnel együtt elhagyták a szobát.

- Minden oké? - kérdeztem Baekhyuntól, aki már vagy egy perce csak az arcomat fürkészte. Zavaromban egy tincset türtem a fülem mögé - már amennyire ezt a körülmények engedték.

Ekkor hírtelen lerakott mindent ami a kezében volt, és az ágy mellé lépve szorosan megölelt. A szívritmust mérő gép majdnem kiakadt. Viszonoztam ölelését, és egy könnycsepp gördült le az arcomon, amit ezer másik követett. Amennyire csak lehetett szorítottam magamhoz, és egy percre sem engedtem volna el.

- Nagyon megijesztettél! Már komolyan azt hittem elveszítelek - kissé elhúzódott tőlem, hogy a szemembe nézhessen, de nem engedte el kezeimet. Az ő szemei is csillogtak a könnyektől, de próbálta magát erősnek mutatni.

- Kutya bajom - mosolyogtam rá, majd újra megöleltem.

- Tudod, nagyon szeretlek - suttogta a nyakamba, mire a gép ismét kiakadt. Teljesen kivirultam. Lehet félreértelmeztem, de akkor is azt mondta, hogy szeret.

- Van valami ezzel a géppel, hogy néha jobban csipog? - mutatott a mellettem lévő monitorra.

- Ja hogy az - vörörösödtem el egy kicsikét - néha hülyéskedik - füllentettem, mire mosolyogva újra megölelt és egy puszit adott az arcomra.

- Ez a gép már csak ilyen - nevettem fel, majd egy újabb puszit kaptam a homlokomra.

Ki kell élveznem, hogy most szeretgetős kedvében van.