Perselus lent ült a konyhában – vele együtt Remus és Sirius is –, mikor a fekete kismacska felugrott az asztalra, s keservesen nyávogva próbálta felkelteni a figyelmüket.

– Nem is tudtam, hogy van macskád – jegyezte meg halkan Sirius, de a hangjában kivételesen nem volt gúny. Fáradt volt már az ellenségeskedéshez.

– Nem is az enyém – felelte Perselus. – Harry kapta nem sokkal azután, hogy elhoztuk ide.

– Van neve? – kérdezte halványan mosolyogva Remus, s óvatosan megsimogatta a még mindig nyávogó macska fejét.

– Lily – motyogta halkan a bájitalmester, mire a két volt griffendéles azonnal ránézett. – Harry nevezte el, nekem semmi közöm nem volt hozzá.

– Vajon vannak emlékei róla? Jamesről? Arról az éjszakáról? – tette fel hadarva a kérdéseit Sirius, de senki sem tudott rá felelni. Lélekben mind abban reménykedtek, hogy Harry nem emlékezett a szörnyű tettre, amit Voldemort elkövetett ellene.

A kismacska nem adta fel. Addig rángatta Remus nadrágját, míg a férfi meg nem elégelte. – Na mi az? – pillantott le a fekete szőrtömegre. – Mit szeretnél?

Az állat nyávogott egyet újra, majd megragadta a nadrág végét, s húzni kezdte.

– Talán mutatni akar valamit – vonta meg a vállát Sirius.

– Ez egy közönséges macska, Black – rázta meg a fejét Perselus. – Nincsenek különleges képességei.

– Vagy esetleg mégis – felelte Remus, s engedett az állatnak. A cica diadalmasan nyávogott, majd elszaladt az emelet felé, a világos hajú férfi pedig követte. Sirius és Perselus sem maradt sokáig a konyhában. Hamar Remus után siettek.

Mivel az állat Harry szobája felé vezette őket, Perselus aggódni kezdett. Nem nagyon, nem akart azonnal a legrosszabbra gondolni. Végülis, akármi is lehet a macska különleges viselkedése mögött. Bármi történhetett...

Nem. Perselus csak a földön szendergő Harryt látta, s ugyan a lelke egyik fele megnyugodott, a második továbbra is rémeket látott. Csendesen leguggolt az alvó gyermek mellé, majd óvatosan megsimította Harry fejét, de a fiú meg sem mozdult.

– Talán csak kimerült, Perselus – térdelt le Remus is férfi mellé. – Végülis napok óta nem aludt rendesen.

Perselus némán bólintott, de mégsem lett nyugodtabb. El akarta hinni Remus szavait, tényleg. De annyi rossz dolog érte őket, hogy csak a negatív alternatívák köröztek a fejében, amiket egyszerűen nem tudott eltűntetni.

Óvatosan felkapta az apró gyermeket, s ágyba tette, hiszen ott valószínűleg sokkal kényelmesebb, mint a kemény padlón, majd be is takarta, mindezt tette továbbra is aggódva. Kicsit reménykedett abban, hogy tényleg csak fáradt, s rémeket lát. Azonban sejtette, hogy valami sokkal nagyobb baj volt a háttérben, mint az hitték.

/|\••/|\

Annis a bátyja ölelésében ébredt fel, hiszen a fiú egy percre sem engedte el magától. Mivel Fee még aludt, a lánynak volt ideje alaposabban is megfigyelni a testvérét. Felix szőke haja régen mindig rövid volt, mostanra viszont már jócskán megnőtt a fogság alatt, s kócosan és piszkosan hullott a lapockái alá. Soványabbnak is tűnt, bár a fiú sosem volt valami egészséges alkatú, de érdekes módon sosem lett beteg, csak ritkán, úgy nagyjából egy évben kétszer, de akkor nagyon. Felix ruhái szakadtak voltak, s eléggé koszosak, bár ezen Annis nem csodálkozott, hiszen egy pincébe zárták őket. A bátyja bőre sápadtan fehérlett, de a lány próbálta elhessegetni a félelmét.

Felix lassan mocorogni kezdett, majd ki is nyitotta a szemét, s elmosolyodott, mikor felismerte a húgát. – Hát nem álom volt – suttogta halkan.

– Hogy érted? – kérdezte Annis kissé zavartan.

– Azt hittem, hogy csak álmodtam. Hogy igazából nem is vagy itt...

– Itt vagyok – mosolyodott el Annis. – És itt is maradok.

– Milyen aranyos – nevette el magát valaki gúnyosan, s a két tündér egyszerre pillantott a hang felé. Egy nagyon gubancos, fekete hajú nő állt tőlük nem messze, pálcával a kezében.  – Remélem nem zavartam meg semmit – vigyorgott rájuk, majd lassan közelebb sétált hozzájuk.

Felix erősen szorította magához a húgát, s próbálta felkészíteni magát az esetleges harcra. Azonban semmi ilyen nem történt. A nő egy egyszerű mozdulattal elkábította a fiút, majd a reszkető lányhoz lépett. Annis bár nagyon félt, bátornak mutatta magát.

– Most pedig bemutatom neked az egyik kísérletemet – térdelt le elé a nő. – Kifejezetten tündéreknek készítettem.

Annis már nem látott mást, csak az üveget az arca előtt, majd végül semmit.

/|\••/|\

Hey! Itt a folytatás, s sikeresen megint mindent elsötétítettem. Csodás, ugye? Szeretem, amikor valaminek olyan bíztató a vége, mint ennek a csodának.

Amúgy nem, a nő nem Bellatrix, bár lehetne, de ő most egyelőre még az Azkaban vendégszeretetét élvezi. :33