Amikor először leültél mellém az iskola padba, azt hittem nem lesz semmi extra. Aranyos voltál és a szívem dobogott, de nem tudtam akkor még, hogy mi ez az érzés bennem. 

Csak beszélgettünk. Nem tettél semmit. Egyszerűen csak ment minden előre én pedig szépen lassan beléd szerettem. Tudom, hogy te nem. Mert mondtad. Pedig én nem vallottam be. Még kapcsolatod is volt és én nem szidtam a páros. Egyetlen egy rossz szót nem mondtam róla, mert te boldog voltál és ezért nem mondtam semmit. Mosolyogtál és én tudtam, hogy én bőven kevés vagyok neked. Leakartam rólad mondani és elfelejteni, de te egyre jobban közeledtél és egyre jobban megismertelek. Egyre jobban beléd szerettem. Nem tudtam mit kezdjek magammal. ez az érzés az őrületbe kergetett és senki se tudta mi bajom. Ja de...Szerelmes voltam...aha kösz. Mintha  a gyomromban táncoló ezer meg ezer lepke nem árulta volna el, plusz a remegő kezem meg az ilyenek amikor veled beszélek. Szeretlek? Nem tudom pontosan mi ez de olyat érzek, amit még talán sosem. És aztán te egyre többször írtál és egyre többet mosolyogtál rám és én már reménykedtem, de aztán mindig mondtál valamit, ami eltántorított és felakartam adni, ha hagytad volna...De nem...és én...nem tudtam mit kezdjek az érzéssel és veled. Olyan elérhetetlen vagy még most is, pedig mindenki azt mondja szeretsz. Szeretsz? Miért nem mondod meg? Miért vagy ilyen gyáva? Miért nem adsz nekem rendes választ...ennyire vak vagy? Gyáva...

Nm találok rád más szót...Gyáva vagy. Kegyetlen és mégis törődsz velem. Annyira nem értelek, hogy úgy érzem magam mintha a meredek szélén sétálgatnék félve  a halálól, pedig azt sem tudom milyen csak érzem, hogy nem lesz jó vége...

Ezért hát SAJNÁLOM, hogy SZERETLEK és amiért csak is TE jársz a fejemben, mert te vagy nekem az egyetlen. Sajnálom...azt hiszem szerelmes lettem...