Joy Wellington

A felépülésem óta fél év telt el, egy ideig kihagyott a memóriám, de mára ez már szinte teljesen visszaállt a régire.
Megismerkedtem Bryannel, akivel az egyetemen találkoztam.
Nagyon jófej srác, a nap minden percét szinte vele töltöttem.

Mivel az egyetemen pár tantárgyat halasztanom kellett, ezért később fogok végezni egy félévvel.

Mikor először visszamentem olyan furcsán néztek rám a többiek nem értettem mi bajuk lehet, de örültem, hogy mindenki jófej volt velem és próbáltak támogatni.

Pár héten belül vissza is rázódtam a mindennapokba.
Egyik nap a könyvtárban voltam, mikot Bryannel összetalálkoztam. Ő egy visszafogottabb srác, aki inkább az az otthon ülősebb fajta. Sosem járt bulizni és általában olvasott szabadidejében. Vékony volt, de nem izmos, inkább ilyen cingár alkatú.

Őszinte leszek tetszett és a szüleim is oda voltak érte, de nekem valami hiányzott belőle. A váratlan fordulatok és az, hogy olyan dolgot tegyen, amin meglepődök. Minden nap olyan egyértelmű vele. Ritkán elmegyünk valahova együtt, de ez mégsem olyan, mint egy izgalmas kapcsolat.

Öt hónapja vagyok együtt vele, és mostanra már megbizonyosodott bennem, hogy többrr vágyom. Sokszor szervezek programokat, mert reménykedek, hogy ettől talán megváltozik majd.

Átlagosak voltak a hétköznapjaim, amikor egy furcsa dolog történt.
Mollyval a legjobb barátnőmmel elmentünk egy Pubba, ami a városközpontban volt. Még sosem jártam ott azelőtt, de tetszett a hely. Már ideje volt kimozdulni. Bryant is hívtuk, de ő csak késve tudott jönni, mert önkénteskedett a helyi idősotthonban.

Annyira jó ember, mindig segítőkész.

Mikot beértünk a Pubba leültünk a bárpult elé, és kértünk magunknak egy-egy sört. Nem szeretem igazából annyira, de Molly ezt kért, így csatlakoztam.
És akkor hozzám szólt a pultos srác, aki mellesleg nagyon helyes volt.
Szőkésbarna haja sötét, szinte fekete szeme, kigyúrt volt, pólója alól tetoválások lógtak ki.

- Annyira jó téged újra látni. - mondta nekem, amire nem tudtam hogy reagáljak, hisz nem is ismertem.

Egy könnycsepp csordult le a szemén. Megsajnáltam őt, de nem értettem mi a baja. Lehet összekevert valakivel.

Megérkezett Bryan, felálltam és köszöntem neki. De még mindig nem hagyott nyugodni, hogy mi van a pultossal. Adtam egy csókot Bryannek, amikor óriási csapodást követően törés hangot hallottam a hátam mögül.

A pultos srác leejtette a tálcáját, ami a kezében volt és a poharak darabokra törtek rajta.
Riadtan fordultam hátra.

Bryan nem értette mi történik, de az az igazság, hogy nagyon én sem.

- Jól vagy Joy? Még jó, hogy ez a szerencsétlen nem vágta szét a lábfejed a szilánkokkal. - mondta hangosan Bryan, de akkor már a pultos hátrament a raktárba és egy másik pultos váltotta.

Annyira szokatlan volt ez az egész, és nem hagyott nyugodni a dolog. Miért mondta, hogy ismer? Lehet, hogy valahol láthattam őt? Biztos emlèkeznék, hisz annyira különlegesen nézett ki ő.

- Jól vagyok, semmi bajom. - nem akartam, hogy fogdozzon Bryan, most nem volt szükségem az érintésére. Megharagudtam rá, mert olyan volt, mintha miatta történt volna mind ez. 

- Menjünk innen inkább. - mondta Bryan. 

- Rendben Bry, mindjárt megyek. Molly még marad, mert beszélni akar valakivel. - intettem Bryannek, hogy menjen ki addig a kocsihoz, nekem még beszélnem kellett Mollyval. 

Suttogni kezdtem a fülébe. 

- Kérlek Molly maradj itt és kérdezd meg mi volt annak a srácnak a neve, aki azt mondta, hogy ismer. Jó? 

- Ahj Joy, minek? Hisz van barátod, vagy mit akarsz tőle? - forgatta meg a szemét. 

- Molly, ne legyél már ilyen! - mérgeskedtem. - Csak kérlek kérdezd meg a nevét, kíváncsi vagyok miért mo ndt, hogy ismer. - dühös voltam Mollyra igazán megérthetne ilyenkor. 

- Jól van, de kínos helyzetbe nem hozom magam a kedvedért. - duzzogott. 

- Nem is kell, csak megkérdezed tőle, hogy ki volt az a srác és eljössz. - mutattam a másik pultosfiúra. 

- Jól van. Megírom a nevét, ahogy megtudom. 

- Oksi, köszi. - öleltem át. - Szia Molly. 

- Szia Joy. - viszonozta. 

Kimentem a Pubból és beszálltam Bryan autójába. Tudni kell Bryanről, hogy pocsékul vezet. Olyan mintha nem is lenne meg a jogsija. Bizonytalan és lassú, mint egy nyugdíjas, de legalább nem közveszélyes. 

Apám nem engedi, hogy vezessek a balsesetem óta, de jobban örülnék, ha Bryan is bízna magában, akkor legalább mellette sem félnék. 

- Olyan furcsa vagy ma Joy. - adott egy puszit az arcomra Bry. - Bal lábbal keltél fel? - indult el az autóval. 

- Picit. - mondtam, de csak azon a srácon járt az eszem. 

- Milyen béna volt ez a gyerek, aki kiszolgált. - fintorgott Bryan. - Azt hiszi az ember egy ilyen népszerű helyen épeszű személyzet van. - rázta meg a fejét, de leállítottam. 

- Biztos csak megbotlott. Te neked is van sok hibád még is elfogadunk olyannak, amilyen vagy. Szóval Bryan nem kell beszólni senkire. - hadartam. 

Kerek szemei elárulták, hogy nem számított visszaszóéásomra. 

- Bocsi, nem hittem, hogy zavar. - rántotta meg a vállát. 

- Pedig, de zavart. - mondtam magabiztosan. 

Értesítésem jött a telefonomra. 

Molly írt. 

"A neve Jesse Madson" 

Zaklatott lettem. Nem akartam, hogy akartam, hogy Bryan megtudja, ami történt, ezért megpróbáltam eltiltkolni előle, amit terveztem. 

Meg akartam keresni ezt a Jesset és meg akartam tudni, hogy miért mondta azt, amit. 

"Tudsz még róla valamit?" - kérdeztem Mollyt. 

"Nem. Azt mondtad csak a nevét kérdezzem" 

"Jól van, köszi Molly" - írtam és letettem az ölembe a telefonom. 

- Kivel írogatsz? - nézett a mobilomra Bry. 

- Molly írt. - néztem az ablak felé. 

- Mit akart? Hisz most találkoztatok. - értetlenkedett Bryan. 

- Semmi érdekeset. - húztam fel magam. Miért akar Bryan mindenbe beleszólni. 

- Jó,jó bocs. Inkább hazaviszlek, látom nincs kedved a társaságomhoz. Nyugodj meg, aztán majd találkozunk, ha már nem ugrasz minden szavamra. - artikulálta lassan a szavait. 

Hihetetlenül felcseszett a folytonos okoskodásával és a halál nyugodt beszédével. 

Letett a házunk előtt, ahol hétköznap anyámék is velem voltak. Ez bent volt a belvárosban, valamiért a balesetem óta velem laknak. Vettek egy kertes házat, a régi otthonunk most már csak a hétvédi házunként funkcionált. 

Nem tudtam hogyan keressem meg Jesset, de arra gondoltam megnézem Facebookon, hogy merre lakik, aztán ráírok. 

Vagy az furcsa lenne? 

Ah nem tudtam mit tegyek, de előkaptam a telefonomat és beírtam a nevét a keresőmbe. 

Nem hozott kki semmit.

Nem lehet, hogy nincs Facebookja. Hisz manapság már mindenkinek van. Olyan rejtélyes volt számomra ez a srác, de egyben vonzó is. 

Olyan édesen mosolygott rám, valami megfogott benne. 

Jó, ha nincs Facebookja, akkor muszáj lesz visszamennem a Pubba. 

A szüleimnek nem mondtam semmit, nem akartam, hogy hülyének tartsanak, hogy idegenek után kajtatok a városban. Apám amúgy sem engedett volna el, neki nem számít, hogy hány éves vagyok. Úgy kezel, mint egy 5 évest, akinek megtilthat akármit. 

Másnap reggel elindultam oda, ahova tegnap beültünk Mollyval. 

Bementem, és leültem az egyik bárszékre. nem láttam azt a srácot, ezért megkérdeztem egy másikat, hogy esetleg ismeri-e őt. 

- Szia bocsi nem ismered Jesse Madsont? - szóltam oda lágyan a fiúnak, aki kiszolgált. 

- Szia de, itt dolgozott. Miért? - rágta a rágóját. - Kérsz valamit? - nézett végig. 

- Dolgozott? Miért már nem? 

- Tegnap kirúgták, mert valami barom jelentette, hogy majdnem megsebesített valakit. Pedig csak leejtett egy tálcát. - magyarázta. - Na mindegy, úgy is olyan pesszimista volt. - rántotta meg a vállát. 

- Uuh. - szomorodtam el. - De meg tudnád mondani, hogy hol tudom elérni? 

- Megadom a számát, ha akarod. - vette elő a telefonját és lediktálta a számot. 

- Nagyon szépen köszönöm, hogy segítettél. - mosolyodtam el illedelmesen. - Megvárod, amíg felhívom? 

- Persze. - bólintott. - Csak nyugodtan. Én ráérek este tízig. - röhögte el magát. 

Tárcsáztam a számát, de nem csörgött ki. Azt mondta be egy robothang, hogy ilyen telefonszám nem létezik. 

- Nem lézetik ez a szám. - mutattam a srác felé a telefonom. 

Összeráncolta a homlokát. - Az nem lehet. - nem értette ő sem, hogy mi van. - Hisz minden reggel felhívtam, hogy ne késsen el. - rázta meg a fejét. 

- Furcsa, valaki nem akarja, hogy rátaláljak erre a Jessere. 

- Tessék hívd fel az enyémről. - nyomott rá a számra. 

Érdekes az övéről egyből kicsöngött. 

- Haló Mike? - szólt bele egy mély hang, valószínűleg Jesse volt az. 

- Haló Jesse Madson? - kérdeztem vékony hangommal. 

Hirtelen nem hallottam semmit a túloldalról. 

- Haló? - szóltam bele újra. - Haló? Nem hallok semmit. - azt hittem letette a telefont, amikor válaszolt. 

- Igen. Joy, te vagy az? - kérdezte a nevemet hallatva. 

- Joy Wellington. Honnan ismersz engem Jesse? - érdekelt a válasz. 

Megint nem válaszolt pár másodpercig, aztán megszólalt. 

- Hol vagy? Találkozzunk és minden kérdésedre megadom a választ. - úgy tett, mintha valami puszi pajtások lennénk, ami félelmet keltett bennem.

- Nem is ismerlek téged. 

- Hidd el, hogy semmi sincs úgy, ahogy most gondolod Joy. Találkozzunk jó? 

- Rendben, de csak amíg válaszolt pár kérdésemre, aztán megyünk az utunkra, és végre nem lesznek bennem lezáratlan szálak. 

- Hol? 

- Ötkor a Pub előtt, ahol dolgoztál. - mondtam. 

- Rendben Joy. Ott találkozunk. - tette le a telefont. 

Visszaadtam a pultosnak a mobilját, akit mint kiderült Mikenak hívnak. 

- Köszönöm Mike. - adtam egy puszit az arcára és hazamentem készülődni.