Jess Madson

Beértem a kórházba. Joy szülei már ott voltak és Daniel is.
Mivel az apja orvos volt, ő vezette a műtétet, amit végezni kellett Joyon a túlélésért.

Az anyukája csak sírt, az apja viszont hihetetlen gyűlölettel pillantott rám.

Daniel félre hívott.

- Ugye jól van? - dőltek a szememből a könnycseppek. - Minden rendben lesz igaz?

Jól tudtam, hogy milyen traumából mennyi a túlélési esély.

- Az agya súlyosan károsodott. Egy kisbusz ment neki, csoda, hogy túlélte az ütközést. - mondta sírva. - Kómában van Jesse, tudod ez mit jelent? - szorította meg erősen a kezem.

- Úr Isten... - kezdtem kapkodni a levegőt, valószínűleg sokkot kaphattam, mert ez utáni fél órára nem igazán emlékeztem.
Elvesztettem az eszméletem.

Kerestem egy nővért.

- Elnézést, bemehetnék Joy Wellingtonhoz? A B22-ben van. Abban a kórteremben. - mutattam rá az ajtajára.

- Ön a hozzátartozója? - ráncolta a homlokát az idősebb hölgy.

- Igen, a barátja vagyok.

- Jess? - érdeklődött.

- Igen, honnan tudja? - lepődtem meg. - Mondott rólam valamit?

- Mikor behozták én voltam vele. Amíg eszméleténél volt az Ön nevét mondogatta. Szegény kislány, olyan fiatal. - nézett az ajtóra, ahol Joyt ápolták. 

Szörnyen éreztem magam. Az egyetlen ember, akire bármikor számíthattam... ki kell mondanom. Haldoklik. Miattam. Csak én tehettem erről. Mikor az orvosin tanultunk és hallgatóként jelen vagyunk a műtéteknél, egy-egy esetleges halálesetre pszichológus készít fel, és ha bekövetkezik is beszél velünk. 

Joy tartotta bennem az erőt mindenben, de most. Olyan volt, mintha mindennek vége lett volna. Minden pillanat, amit áltéltem vele lepergett a szemem előtt. Láttam magam előtt a mosolyát, éreztem az illatát. De mit ér mind ez, nem tudta az igazságot, hogy én sosem csaltam voln meg és sosem akartam ellene semmi rosszat tenni. 

Eltelt egy nap. 

Nem mentem sehova. Virasztottam egész éjszaka és az üvegen keresztül figyeltem Joyt, ami a kórtermen volt.

Idő közben a szülei is megérkeztek. Az apja dolgozott egész éjszaka, de reggel az volt az első, hogy lejött Joyhoz és megvizsgálta, hogy javult-e esetleg az állapota. 

Mikor már egy hét eltelt, elvesztették a reményt. Nem kelt fel a kómából, és ezért én vagyok a felelős. Imádkoztam Istenhez, hogy mentse meg őt. A lányt, aki mindennél jobban szeretek. 

A szülei és már Daniel sem volt hajlandó velem beszélni. 

Anyámat kértem meg, hogy hozzon nekem tiszta ruhát, nem mentem haza. Megfogadtam, hogy addig nem hagyom el a kórházat, amíg fel nem épül Joy. 

14 nap telt el. 

Át akarták helyezni őt, mivel másnak is kell a hely és neki már úgy is mindegy. Ez volt a lényeg abban, amit mondtak Joy apjának, aki persze ezt nem engedte. 

Vannak, akik egy hónap után ébrednek fel. 

Bennem élt még mindig a remény, hogy felépül és mindent elmagyarázhatok neki.  

Teltek múltak a napok, minden napom sírással kezdüdött és végződött. Több tantársunk is eljött meglátogatni őt, amikor megtudták milyen szörnyűség történt Joyyal. 

Mindenki engem hibáztatott. Az tudódott ki, hogy én meg akartam ölni Joyt. Valahogy mindenki ellenem beszélt. Eljárás indult ellenem. Joy apja próbálta elintézni, hogy börtönbe kerüljek. Pedig ott sem voltam a balesetkor. 

Felfüggesztgettet kaptam, de nem engedték, hogy Joy közelébe menjek. Még meglátogatnom sem szabadott. 

A barátaim sem hittek nekem. Konkrétan nem maradt senkim. Egyedül élhettem a szaros életemet, gyilkossági kísérlet vádjával a hátamon. Kirúgtak az egyetemről és a lakásomat is elvesztettem. Egy hónapon belül tönkrement az életem. 

És ez az egész, azért történt, mert Danielt védtem, hogy ki ne derüljön, hogy megcsalta a barátnőjét Joy szob atársával Jenniferrel, aki egy kurva. 

Sosem csináltam volna semmit Joy háta mögött Jenniferrel. Amikor bejött a szobába Joy, még mielőtt megtörtént volna a tragédia, Jennifer rám akart mászni, de én nem engedtem. 

Bárcsak elmondhatnám ezt Joynak. Bárcsak minden olyan lenne, mint régen. 

Keresnem kellett magamnak valami munkát, mert anyámék megmondták, hogy csak akkor maradhatok a házukban, amíg bele tudok adni az anyagiakba. 

A bátyám Jason intézett nekem egy munkát, még mindig haragudtam rá azért, amit Joyyal tett, de ezek ellenére megbocsájtottam neki. 

A legfájdalmasabb dolog az volt az életemben, hogy nem láthattam Joyt. 

Teltek múltak a hónapok, már lassan fél éve nem láttam Joyt, és nem hallottam felőle. A szerelmemről, akit mindennél jobban szerettem. Bejártam dolgozni egy bárba, ahol pultos voltam, varrattam magamra sok tetkót még, ami Joyra emlékeztetett. Általábanivásba temettem a gondolataim nagy részét, vagy drogoztam rosszabb napjaimon. 

Sok lánnyal voltam ez idő alatt, de egyikkel sem feküdtem le. Nem tudtam megtenni, egyszerűen képtelen voltam rá. 

Egyik nap, mikor bementem dolgozni ugyan azzal a rossz kedvvel álltam a pultban és szolgáltam ki a vendégeket, amikor megláttam Joyt. 

Nem hittem a szememnek. Nem tudtam hirtelen, hogy sírjak vbagy nevessek a boldogságtól, de csak egy vigyort ejtettem, mikor leült velem szembe, mellé egy lány, akivel jött. Nem ismertem őt, de nem is rá koncentráltam, hanem Joyra. 

- Szia kérek egy sört. - mondta a Joy mellett ülő lány. - Joy te kérsz valamit? - fordult oda hozzá. 

- Igen, én is azt. - nézett rám. - Mi a baj, jól érzed magad? - ráncolta össze a homlokát furcsállóan Joy.

- Hogy én? - mutattam magamra. - Nem, jól vagyok. - mosolyodtam el. - Annyira jó téged újra látni. - érintettem meg a kézfejét, de azonnal elhúzta tőlem. 

Zavart lett. - Miről beszélsz, hisz nem is ismerjük egymást! - rázta meg a fejét. 

Kő nehezedett a szívemre. Nem hittem el, amit hallok. Joy nem emlékszik rám? Ránk? Arra, hogy mennyi ideje a barátja voltam? 

Egy könnycsepp csordult le a szememből. 

- Bocsáss meg, ha megbántottalak. - kuncogott édesen Joy. 

Válaszolni sem tudtam, gombóc volt a torkomban. Dühös voltam, mindenkire, aki elválasztott Joytól. Vajon miért nem emlékezik rám? Károsodott volna a memóriája? Sírnom kellett, de nem szabadott előttük megtörnöm. 

- Nem, jól vagyok. - néztem a szemébe, de ő nem viszonozta. 

Bejött az ajtón egy srác, ahogy meglátta Joy a telefonját hátra fordult hozzá, felállt és adott neki egy csókot. Leejtettem egy tálca poharat, ahogy ezt megláttam. Tombolt bennem a düh, nem bírtam elnézni, ami történik. Kirohantam a hátsó ajtón és mondtam a munkatársamnak, hogy álljon be a helyemre. 

Nem hiszem el, hogy semmire nem emlékezett a közös múltunkból, hisz a telefonján több száz közös képünk volt. 

Jobban belegondolva nem is olyan volt a telefonja, mint, amilyen régen. 

Tényleg nem tudtam mi történhetett, de az, hogy újra láthattam őt, már megérte. 

Anyámékkal a konyhaasztalnál ülve azon tanakodtam, hogy ki lehetett az, akivel Joy volt és mióta lehetett vele, hisz velem fél éve nem találkozott. Mikor épülhetett fel? 

Annyi kérdés játszódott le a fejemben, hogy nem is hallottam, hogy anyám beszél hozzám, amíg meg nem rázta a vállam. 

- Jesse? Jól vagy? - nézett rám kerek szemeivel. - Minden rendben? 

- Láttam ma Joyt. - mondtam elképedve. Még mindig nem hittem el. - Egy másik fiúval a Pubban. 

- Komolyan? Hisz már fél éve nem láttad őt nem? Milyen fiúval volt? - kérdezte anya, de valami bűzlött. Olyan volt, mintha ő tudna erről az egészről. 

- Te hallottál Joy felől? - húztam föl a szemöldököm. - Tudtad, hogy felépült, igaz? 

- Honnan veszed? - látszott, hogy hazudik. 

- Mert ismerlek. Miért nem mondtad el? - sírtam el magam. - Utállak! Hogy tehetted velem ezt? Hogyan?

- Kincsem, nyugodj meg. Joy apja kérte, hogy ne beszéljek neked róla. 

- Mi? 

- Jess nyugodj már meg fiam. - mondta a nevelőapám. - Anyád sok támogatást kapott cserébe, hogy nem beszélt neked Joyról. 

- Támogatást? Megvárásolt téged Joy apja? - ordítottam anyámmal. - Gyűlöllek mindkettőtöket! 

- Ne! Kicsim! - fogott rá anyám a karomra, de elrántottam. 

- Hagyj békén! - mentem fel a szobámba, kipakoltam az összes cuccom a böröndömbe és levittem a kocsimhoz. Amennyi dolog befért betettem, és elindultam. 

Elindultam, de már nem voltak barátaim. Nem volt senkim. Az összes régi barátom utál, már anyámra sem számíthatok, nem tudtam mit tegyek. 

Úgy döntöttem elmegyek Joyék házához és alszom ma este a kocsiban. 

Egy helyre tudtam menni, a nyaralónkba a tengerpartra. Úgy döntöttem holnap odamegyek és ott fogok élni. Egyedül, bezárva. 

Odavezettem Joyék háza elé.