- Jungkook – (2/2)

A padon üldögélve már nem érdekelt semmi. A múltam emlékei újra és újra fejemben zakatoltak. Szavak és a tettek amelyek örökre megbélyegezték az éltemet és a boldogtalanságba taszítottak.

A semmiből  Jin szalad mellém. Szívem kihagy egy ütemet. Azért jött hogy megmondja mégis megpróbálja Taehyunggal vagy esetleg Jiminnel? Nem szó hozzám, csendben leül mellém. Azon gondolkozok hogyan szólhatnék hozzá de félek a bennem zajló harcot ő sínylené meg, pedig ő nem tehet semmiről. Egy bagoly segít a csend megtörésében mikor halálra ijeszti ezt az ártatlan férfit mellettem. Akaratlanul olyan szavakat mondok ami bántó lehet, hallgatásomat ígérem a látottakról, mintha valami bűnt követet volna el és a cinkos társa lennék.

- nincs köztünk semmi, nem is lesz – válaszolta idegesen. Feladtam. Nem tudtam mit mondhatnék már, csak szeretném ha véget érne. Annyira fáj.

- te dolgod ha mégis. – válaszoltam, talán még jobb is lenne túl lenni az egészen, nem akarok több hiú reményt ami újra és újra meggyilkolna míg végül eltemetne.

- undorítónak tartasz? nem szeretnéd, ha egy házban élnék veled? – nézett rám, én is felé kaptam tekintettem. Hogyan is tartanálak undorítónak? A leggyönyörűbb férfi vagy akit valaha láttam és a legkedvesebb, legviccesebb. Ezen szavak helyett csak egy nemtörődöm választ tudtam adni

- semmi ilyenről nincs szó. – reakciójából láttam bántja a viselkedésem, de én belefáradtam. Nem akarom.

- Jungkook, látom hogy valami zavar. –távolba néztem, az gondolkozva ha most mindent bevallanék vajon megutálna – Hidd el nem fogok tenni veled soha semmit. – ránéztem. – Ígérem. – tudom hogy nem direkt csinálja de a fájdalom amit szavai okoznak a mélybe taszítanak

- Jin....hyung? – szerettem volna így hívni ennyit csak megengedhetek magamnak. – Amit láttam még nem tudom feldolgozni, én nem is sejtettem hogy te...

- nem, nincs is így vagyis nem tudom. Soha nem voltam még férfival. – vágott közbe. Talán tudtam válaszát, talán nem, azt hiszem mindez nem is számít. Azt hittem az út végén találkozunk de mégis ketté ágazott.

Továbbiakban nem beszéltünk, mindketten hallgatást választottuk. Jobb lesz így, lehet nem tudta volna elviselni aki vagyok ha megismer. Nem, ebben biztos vagyok. Elhagyott volna, nem tudott volna szeretni. Érzékeltem hogy sír de nem tudtam rá reagálni mert ha átölelem soha nem engedem el. A "mi" soha nem létezett csak a fejemben.

Következő napokban mindenkit kerültem, néha elegyedtem csak szóba emberekkel. Esténként a gyógyszereim lettek a legjobb barátaim. Ők jelentették számomra boldogságot és megnyugvást. Néha eljátszottam gondolattal hogy csak egy picit többet veszek be, habár már így is megemeltem önkényesen a dózisomat.

Ismét egy buliba voltam hivatalos amihez semmi kedvem nem volt. Főleg Jint nem szerettem volna látni mert olyan volt ő nekem mint a legédesebb méreg amit ha megkóstolsz nem éled túl.

Az elmúlt napokban az a nyomulós csaj végig hívogatott és most is rögtön rám talált. Elvonultunk egy nyugodtabb helyre hogy végre nyomatékosítsam az apró tyúkszem nagyságú agyába hogy nem érdekel. Közben az italomat iszogattam, őt pedig szokásosan nem érdekelte a mondanivalóm. Kezdtem furán érezni magam, valószínű az alkohol miatt.

- Nem tudod bele verni az aprócska agyadba hogy rohadtul nem érdekelsz? – szótagoltam . Idegesen félre húzta a száját.

- pár perc és foglak érdekleni. – egy grimasz jelent meg az arcán

- pár perc múlva sem, szóval jobb lenne ha lekopnál mert nagyon idegesítesz. – természetesen nem érdekelte, hanem hozzám simult. Az illatától felfordult a gyomrom, valami nagyon erős pacsulit használhat. – Jungkook, ha akarod ha nem, ma az enyém leszel. –simított végig rajtam, ellöktem magamtól

- még fel sem tudsz izgatni, nem tudod felfogni? – ordibáltam rá mire ő picit megdöbbent.

- az enyém leszel! – két kezével a fejem mellé csapott, nem láttam még nőt ilyen erőszakosnak

- miért mit fogsz csinálni ugyan? – hitetlenkedtem

- te fogsz! –mondta ki magabiztosan – látom mindet megittad – mutat a poharamra

- tettél bele valamit? –öntött el a felismerés de csak vigyorgott. Elegem lett. – Szép szóból nem értesz, az kell hogy durva legyek? Szólok Sugának!–  de ő csak magabiztosan vigyorgott . – Bármit tettél is az italomba, te,  nem tudod kihozni a várt hatást. –majd arrébb löktem. Egy darabig hüledezett, várt, majd kiviharzott

Falnak támasztottam hátamat, a testemet elöntötte a forróság amikor eszembe jutott Jin, hogy lehet látta ide jöttem ezzel libával és biztos azt gondolja jól megraktam. A kedves arca jelent meg előttem és a mellkasomra ismét rátelepedett a fájdalom amitől levegőt is alig tudok kapni. Bárcsak az enyém lehetne. Már hallucinálok is ettől a szartól amit beadott mivel Jin hangját hallom. Hangja egyre idegesebbé válik. Felpillantok de Ő tényleg itt van, itt akar hagyni, ne hagyj ,utána kapok. Érzem ahogy kezdem elveszteni a kontrollt magam felett. Miért akar mindig itt hagyni? Kihez akar menni? Taehyunghoz? Mostanában olyan jól elvannak. Miért nem tud engem szeretni. Nem tud szemembe nézni. Ennyire undorító lennék? Miért nem lehet engem szeretni? Ajkai után kapok, erőszakosan bejutást kérve szájába. Ellök magától. Mindig csak eltaszít. Én szeretem őt, miért nem tud szeretni? Nem érdemlek meg egy kis gyengédséget, egy kis szeretet? Egy senki lennék? Újra ellök magától.

- Nem akarsz?! – kérdeztem idegesen ahogy egyre jobba elöntött a vágy. Mindenkivel olyan kedves. Taehyunggal és Jiminnel olyan jókat nevetgél. Én miért nem lehetek vele? Engem miért taszít el? A düh kezdte szét veti mellkasomat de a vágy még jobban elhatalmasodott rajtam hogy az enyém legyen. Beszélt hozzám de hangja valahol elveszett mielőtt eljutott volna hozzám. Az arca annyira tökéletes, az ajkai olyan puhák. Szeretném csókolni de ő csak ellenkezik. Hirtelen megfordítom és a falnak lököm. Nadrágját és az enyémet rángatom lefelé, a fények kúsznak, a hangok, az érintések egyre tompábbak csak az érzés erősödik hogy magamnak akarom őt. Nem akarom hogy tovább tiltakozzon így befogom a száját és végre magamévá teszem. Annyira szűk hogy a fájdalom végig kúszik a gerincemen de nem hagyom abba, még akkor sem mikor valami melegséget érzek ami megkönnyíti a ki be jutást. Az enyém, én vagyok neki az első, az egyetlen. Az illata mámorító, a bőre puha. Csakis az enyém.

Nagy puffanással érek a földre és Jimin van felettem és az arcomat sorozza. Védelemere emelném a kezem de meglátom Jint ahogy a földön gubbaszt egy kisebb vértócsában. Ezt én csináltam? Mégis mit tettem? Az ütések újra arcomat érték, próbálták leszedni Jimint rólam de újra ás újra visszaugrott. Ezt érdemlem, bár meghalhatnék itt és most.

Undorító vagyok.

Jin kórházba került, én az erőszak miatt a rendőrségre kerültem. Nem tagadtam semmit, nem is értettem miért enyhítő tényező az hogy bedrogoztak, mint kiderült és a kis csajt vették elő. Én tettem mégis hogyan menthetnének fel egy ilyen alól? RM próbált védelmemre kelni míg Taehynug gyűlölettel nézett rám, addig Sugát nem érdekelte J-hope pedig tőle szokatlanul tanácstalanan és szomorú volt. Nem érdemlek én semmit. RM-et kérdezgettem hogy van Jin, megkönnyebbültem mikor elmondta hogy felébredt. Még gyógyszereket kap mivel fájdalmai vannak de ne aggódjak felgyógyul. Mégis hogy érti hogy ne aggódjak?

Jimin ütéseinek nyomai arcomat csúfítják, szemeim véresek és be vannak dagadva de a testi fájdalom semmi ahhoz amit most Jin érez. Szobám magányában csak Jinre tudok gondolni. Szeretném látni és bocsánatot kérni egy olyanért amire nincs megbocsájtás. Halványan emlékszem az érzésre ami hatalmába kerített mikor megtettem Jinnel azt, a düh és az erőszakos vágy. Az akarom és szeretném két különböző érzést közvetít. Akkor akartam, most szeretném. Szeretném gyengéden átölelni és elmondani többé nem lát. Könnyek szöknek a szemembe a gondolattól hogy soha többé nem ölelhetem át. Gyógyszerek borítok a markomba és számba veszem.

Szeretném látni Jint.

Fürdőbe rohanok és meghánytatom magam. Eldöntöttem bemegyek a kórházba. Komótosan magamra veszek pár ruhát és arcomat elrondító sebek takarásával sem foglalkozom mert megérdemlem, olyan undorító vagyok ahogy kinézek. Jobban össze kellett volna vernie, hagyniuk kellett volna.

 Még épp látom ahogy Jimin elhagyja a szobát. Szívem hevesen ver ahogy az ajtóhoz lépek, mélyet sóhajtok, bekopogok majd lassan belépek. Remény ismét felüti a fejét a szívemben. Ő más és én is más vagyok ezt tudnia kell, biztos tudja, mindent elmondok neki és megoldjuk, megtudjuk.

- Szia Jin! – idegességemben kezemet tördelem, azon gondolkozva mit is mondhatnék neki mert egy sima bocsánat kérés nem elég.

- Jungkook... - emeli rám tekintetét. Mellkasa fel alá kezd járni ahogy légzése szaporodik. Felé lépek hogy megnyugtassam de ezzel csak még rosszabb lesz a helyzet. A gép mellette hangosan sípolni kezd. Ijedten hátrálni kezdek, ő folyamatosan engem figyel. Fél tőlem. A reakciója jelenlétemre lesokkol és teljesen letaglóz.

Nem vagyok más, ugyan olyan vagyok. Undorító.

Mit tettél Jungkook? Mégis mit? Orvosért kiálltok. Távolból figyelem ahogy próbálják lenyugtatni. Nem tud elviselni, nincs helyem ebben a világban ha Ő nem tud a közelemben lenni. Ahogy lecsukódik a szeme futásnak eredek. Még beleütközök Jiminbe és a kezében lévő eprek szét hullnak. Jimin ijedten kapja felém a fejét majd Jin kórtermére ahonnan hangok szűrödnek ki.T ovább szaladok meg sem állva hazáig.

Nincs helyem ebben a világban. Egy senki vagyok. Nem tudnak szeretni, nem vagyok elég jó és ha neki nem kellek akkor nincs értelme semminek.

Gyógyszereimért nyúlok, az összesért ami otthon van. Mindegyiket leküldöm a torkomon egy üveg soju kíséretében majd megengedem a kádat és belefekszem. A meleg víz és a gyógyszerek lassan elzsibbasztanak. Lehunyom a szemem hogy átadjam magam a békességnek.

Jin....a halálom vajon elég lesz bocsánatkérésként? Az arca megjelenik az elmémben, könnyek csordulnak végig az arcomon. Lassan a vízbe csúszok ahogy a világ távolodik tőlem.

1...

2...

3...

4...

5...

6...

7...

8...

.

.

.

Megjegyzés: Nem tudom mennyire jött át de mivel Jungkook depressziós, gyógyszereket szed, ezért az érzései, a viselkedése, cselekedetei mind nagyon zavarodottak. Itt nem drog miatti viselkedésre gondolok.