Száz év után újra megjelenek itt. Ez a történet annyira nem kapcsolódik ide, mivel tavaszi történet, de ebben is van szó a szeretetről meg főleg annak hiányáról. Meg gondolom, most mindenki szívesen olvasna egy tavasszal játszódó novellát. Kommenteket szívesen fogadok.

Laurának,  akinek a szíve mindig csordultig van szeretettel. 
Aydzsena

Léteznek emberek, akik arra hivatottak, hogy másoknak segítőkezet nyújtsanak. Ők azok, akik a többiek hogylétéről érdeklődnek, amikor valójában cudarul érzik magukat. Nekik abban az esetben is helyt kell állniuk, mikor bánatosak, hiszen ők támogatnak másokat, ez az életük rendje, illetve értelme. Sokan korholják őket: miért karolnak fel olyan embereket, akik nem is érdemlik meg a törődést? Nem szükséges a vállukra venni a világ terhét. Ám ezek a kételkedők nincsenek vele tisztában, hogy a világ rossz irányba halad ­– mi történne hát velünk, ha nem lennének jólelkű emberek? Azt sem tudják, hogy valójában mindenki rászolgál a figyelemre.

Ha valaki, akinek a szívén nem esett folt rátalál egy magafajtájára, azzal örökre kiegészítik egymást.

Történetem az elbűvölő Loláról szól. Lola nemcsak gyönyörű, csillogó, hullámos szőke hajával és értelmes zöldeskék szemével kápráztatott el mindenkit, hanem a kedvességével is. Ez a lány egy három utcás faluból származott, látásból az összes lakost ismerte. Lola is olyan ember volt, aki azért élt, hogy másoknak segítsen. Mindig azokat karolta fel, akik kezdtek elkallódni, mivel tudta, hogy néhány szép szóra szükségük lenne. A segítségnyújtást tekintette életcéljának tizennégy éves kora óta. A boldogsága a csúcsra hágott, amikor valakit sikerült kihúznia a szakadékból.

Főhősünk tizenöt éves korában kapott egy különleges tárgyat, amelyet makulátlan jelleme miatt érdemelt ki. Ez az eszköz egy piros pulóver volt, amely arra szolgált, hogy ténylegesen eljusson egy másik világba miközben könyvet olvas. Azóta csupán két év telt el, Lola máris óriási terheket vállalt magára. Ezúttal egy rettentően veszélyes férfit választott ki segítségnyújtás szempontjából.

Csodás Lola szokott írni, abból a célból, hogy valóban teremtsen egy saját világot. A lány egy igazi utazó volt. Hangosan olvasgatta az egyik írását a szobájában, hogy eljusson elképzelt világába. Egyszer csak összerezzent, mivel hangokat hallott. Akkor már káprázatos színes fények villantak fel, mikor ­két férfi ragadta meg a kezét. Főszereplőnk képtelen volt lerázni a besurranókat, így ők is elutaztak vele az eredetileg idilli helyszínre.

Egy mezőn találták magukat. Selymes zöld füvön tapostak, és a rétet kis virágok díszítették. A lány csokrot szeretett volna szedni, de a farkasok még mindig fogva tartották. Most már nem a kezét fogták, hanem a csuklóját szorították; olyannyira, hogy Lola úgy érezte kishíján szétreped a csuklója.

­– Megígérem, hogy követlek titeket bárhova, csak engedjetek el – szólt Lola erőltetetten.

– Honnan tudjuk, hogy igazat mondasz? – A magasabb férfi kérdőn húzta fel a szemöldökét. Lola összerakta magában, hogy ő lehet a főkolompos. A lány nem tévedett, később azt is megtudta, hogy Dagonnak hívják. Dagonnak nagyon rövidre nyírt fekete haja volt, keskeny szemeiből kegyetlenség sugárzott, erős izomzata megfélemlítően hatott. Arcáról lerítt a gondterheltség: homlokán látszott, hogy sokszor húzza össze a szemöldökét.

– Ha elszaladok, megölhettek, amint utolértek – jelentette ki kissé elhaló hangon a segítségnyújtás legnagyobb mestere.

– Samael, engedd el! – utasította Dagon a másik férfit. – Fiatal nőszemély, kívánságod csak félig teljesül, nem vagyok esztelen. – Dagon felszabadultan kacagott miközben még mindig Lola csuklóját szorongatta. Pont olyan volt a marka, mint a vasbilincs. Milyen udvariatlan egy ember, biztosan lelki fájdalom miatt kapta el ezt a rémséges betegséget. Mindent magára vállaló Lola tehát eltökélte, hogy förtelmes Dagont jó útra téríti. A lány élt-halt a kihívásokért.

Megérkeztek egy picinyke, takaros házikóhoz. Ez a ház kőből épült fel és pala teteje volt. Ugyan nem úgy nézett ki, mint egy gazdag ember lakóháza, de ha valaki ránézett idillinek gondolta. A harmóniához nagyban hozzájárult, hogy az előkertben virágok virítottak: különféle liliomok, tulipánok, kankalinok. Lola jól tudta, hogy ki lakik itt: Cassandra, a jósnő, akinek mindig mindenki elhiszi, amit jövendöl. Lola szívébe félelem költözött: szegény Cassandra Dagonék látogatásából biztos nem fog előnyt kovácsolni. Még szerencse, hogy ezt a történetet ő írta, ezáltal ismeri a szereplőket és a helyszíneket. Semmi szín alatt nem hagyhatja, hogy a meséjét horrorrá tegyék holmi jöttment férfiemberek!

– Nehogy meg merj szólalni majd! És te sem! – rivallt rá Lolára és Samaelre ijesztő Dagon.

Ezután Dagon kopogott az ajtón. Lola eltátotta a száját, azt hitte, csakúgy be fognak rontani. Főszereplőnk imádkozott, hogy Cassandra ne nyisson ajtót. Viszont néhány pillanat telt el csupán, és a jósnő már meg is jelent az ajtóban. Mielőtt szörnyűséges Dagon elkezdett volna beszélni, egy mézes-mázos mosolyt villantott kíváncsi Cassandrára.

– Jó estét kívánok! Elnézést kérek a kései zavarásért, ám felettébb sajnálatos módon nem voltam előrelátó – hiszen mielőtt erre a szépséges tájra utaztunk volna – nem kerestem szálláslehetőséget. Ennélfogva – természetesen csakis, ha lehetséges – bátorkodom megkérni, hogy ajánljon fel nekünk fekvőhelyet – fejezte be nyájas monológját Dagon. Borzalmas volt hallgatni, ahogy áludvariaskodik.

­– Mi sem természetesebb, minthogy egy ilyen jól nevelt úriembernek szállást adjak – villantott egy széles mosolyt álszent Dagonra naiv Cassandra. Lola forgatta a szemét, de szegény Cassandra nem értette miért, csupán csodálkozva nézett a lányra.

Lola Cassandrával aludt, a két férfi pedig a másik szobában. Illetve Lola csupáncsak lehunyta a szemét, álomba nem merült. Hirtelen lépteket hallott. Megérezte, hogy Dagon lesz a lépések tulajdonosa.

Csikorogva nyílt az ajtó, majd hátborzongató látvány tárult szem elé: az ajtóban egy farkas jelent meg. Lola majdhogynem felsikított. Az állat morgása viszont inkább emberi hangokra utalt, így a lány ráeszmélt, hogy ez a valami nem lehet más csak Dagon. A furcsa lény odalépett jólelkű Cassandra mellé, megharapta a harmadik szemének helyét, ebben a minutumban a helyiség a szivárvány színeiben kezdett pompázni. Dagon ekképpen tudott behatolni Cassandra agyába. Bár Lola tudta, hogy tennie kellene valamit a jósnőért, korábban Dagon mellett kötelezte el magát. Ha badarság is, ő a saját magának tett ígéreteket sem szegi meg. Egy másodperc múlva borzasztó Dagonnak nyoma veszett. A szobában most már vaksötét uralkodott.

A férfi belemerült látnok Cassandra fejébe, majd onnan a szívébe hatolt. A látó egy nőről álmodott, akire fényes jövő vár. Dagon kajánul vicsorgott: hadd torzítsa el azt a jövendőt! Cassandra látta álmában a vérfarkast. Megborzongott. A férfi megátkozta Cassandrát: ezentúl senki sem fogja elhinni a nőnek a próféciáit.

Lola csukott szeme alól egy könny gördült végig az arcán. Meg kellett volna mentenie Cassandrát. (Szörnyű érzés, hogy a banditák az ő szereplőit teszik tönkre.)

Ilyenformán telt az első éjszaka a kicsinyke házban. Lola, Dagon és Samael egy időre beköltöztek ide. Néhány hét múlva Dagon már nem bánt olyan keményen Lolával, mint, ahogy az elején. Nem nőszemélynek szólította, hanem Lolának! Talán kezdte megkedvelni a lányt...

*

Dagon majdnem minden egyes éjjel kimaradt, hogy bonyolítsa néhány embernek az életét. Épp egy ilyen éj során figyelhetjük meg most közelebbről.

Dagon már régóta kinézte magának Zorát. A lány komoly problémákkal küszködött, tehát segítségre lett volna szüksége, nem pedig bántalmazásra. A férfi ezeknek az embereknek kifejezetten szerette megbolygatni az álmaikat, ezáltal még jobban felborítani kis világukat. Hadd szenvedjenek! Nem járná, hogy más emberek ne kínlódjanak, amikor ővele olyan csúnyán bántak...

Még most is gyakran bevillan neki, hogy az apja, hogyha valamit nem úgy csinált, ahogy elvárta volna, akkor keményen elnáspángolta. Márpedig az apjának soha semmi se volt jó. (De most térjünk vissza Zorára!)

Zora édesapjával egy földszintes házban lakott. Az édesanyja évekkel ezelőtt halt meg. Az iskolájában nem fogadták be a közösségbe, keményen bántak vele... Dagon Zoráék házába könnyen bejutott; mivel a kapu alacsony volt, így hát átmászott rajta; továbbá, meleg nyári éjszaka lévén az ablak tárva–nyitva állt. Még az ablak is arra vár, hogy ő behatoljon rajta keresztül! – mosolyodott el az álomkeverő. Nem settenkedhetett be egyből, mivel Zora még nem aludt: az ágyában forgolódott. A megátalkodott férfi az ablakon nézelődött be néha. Álmatlan a kicsike. Ravasz Dagon nevetésszerű valamit hallatott.

Négy óra telt el, mire Dagon biztosra vette, hogy Zora elaludt. Ekkor csendesen belépett a szobába. Farkas alakban, hiszen éjszaka mindig farkas volt. Elvigyorodott: Zoráról patakokban folyt a víz. A félig lecsúszott takarót megigazította, hogy a lánynak még jobban melege legyen. A férfi megsimogatta Zora homlokát, majd szorosan lehunyta szemét. (Nála harapásra sincs szükség. Hiszen olyan gyenge – gondolta.)

Dagon egy úttesten találta magát. Az álmokban olyan alakot öltött, amilyet csak szeretett volna, csupán a valóságban volt farkas éjszaka. Úgyhogy most emberré változott Zora képzeletében. A nappali kinézetét egy picit alakította át. Zora mellett feküdt a zebrán. Zora eszméletlennek tűnt: látszott rajta, hogy egy sofőr nem tudott már lefékezni, és Zora ezt elszenvedte. Valószínűleg öngyilkosságot akart elkövetni – gondolta Dagon. Megjelent egy másik lány is, méghozzá boszorkánysüveggel a fején. A lány hosszú, sötétbarna haja kócosan az arcába lógott, fekete szeme csillogott a holdfénynél. Egy színes egyberuhát viselt, amin látszott, hogy megközelítőleg tíz különböző anyagból varrták. Dagon elmosolyodott a kissé bohókás lány láttán, felállt és egy röpke pillanatra belenézett a szemébe. A tekintetéből kiolvasta, hogy ez a leány roppant különös, igazi boszorkánynak tűnik. A legtöbb emberi lény megrettent, ha Dagon a szemükbe nézett, de ez a lány csak állt, mint a cövek.

­­­– Ez a lány mindig is csak kihasznált – szólította meg a boszorkasüveges lányt miközben Zorára mutatott. – Csupán azért barátkozik veled, mivel nincs más, akihez szólhatna! Találkozik valaki mással, aki szimpatikus lesz neki, és meglátod majd: többé szóba se elegyedik veled. – Az ismeretlen lánynak könny csillant a szemében. Azzal elviharzott. Miért állna meg, hogy segítsen olyasvalakinek, aki kihasználja őt? (Ő nem úgy gondolkodott, mint kegyes Lola, hiszen főhősnőnk így is segített volna bánatos Zorának.)

Dagon komótosan visszasétált kétségbeesett Zorához.

– Látod, drágám, téged nem szeret senki. Jobb lesz, ha valóban öngyilkos leszel. – Dagonból a hidegvér szólt.

Zora felriadt álmából; a párnája vizes lett, mivel könnyei vadul csorogtak. Természetesen addigra Dagonnak már nyoma veszett. Valami nem stimmel itt – mondogatta magában a szerencsétlen, összezavarodott lány.

*

Az előbbi esemény után néhány nappal Dagon kijelentette, hogy ma otthon szándékozik maradni éjszakára is. Cassandra szomorúan vette tudomásul, hogy a férfi az ő házát otthonának tekinti. Már csak a gondolattól is kirázta a hideg, hiszen ez az ember minden gondnak és bűnnek eredője. Lola is rettegett: vajon megtört Dagon kit fog zargatni az éj folyamán?

Dagon élétének talán legmerészebb húzására készült. Most fog először Lola fejébe férkőzni. Vajon mi lakozik ebben az ártatlannak tűnő, elszánt kislányban? Mondanom sem kell, a férfi már-már nem fért a bőrébe. A szó szoros értelmében.

Amint leszállt az alkony bosszúálló Dagon átváltozott farkassá, ijesztő vicsorra torzította ormótlan száját, majd megnyalta. Három órát várt, utána besurrant Lola szobájába. Szerencsére úgy történt, ahogy remélte: merész Lola az igazak álmát aludta.

Dagon óvatosan odaszorította a fejét Loláéhoz, mire a lány megborzongott. Gyengéden beleharapott az arcába, majd tappancsát ráhelyezte a homlokára. (Hogy hogyan lehet gyengéden harapni, annak csak Dagon a megmondhatója, őt kérdezd, kedves olvasó! Várj, inkább ne kérdezd meg, nehogy megharapjon téged is!) Lola vérének íze teljesen másmilyen volt, mint az átlagos, különleges képességgel nem rendelkező embereké. Lola ellenállt: nem akarta beengedni az álmába. A férfi szívét jeges fájdalom tépdeste. Évek óta először érezte, hogy tulajdonképpen van szíve. Most hallotta, hogy hevesen ver, úgy hatott, mintha vérezne miközben apró darabokra törik.

Régi képek, emlékfoszlányok villantak az agyába. A múltbéli szerelme jutott eszébe, akiért bolondult, ám egy nap mindent elrontott. Egy apró semmiség miatt megverte. Ó, milyen idióta volt. Csupán a lány jelenlétét értékelnie kellett volna... Dagon megrázta a fejét: koncentrálj a feladatra ­­– mondta magának.

Tíz perc után kitartó Dagonnak mégis sikerült behatolnia az álomba. Egy tavacskánál találta magát Lolától harminc méterre. Ennél közelebb nem akarta magához engedni a férfit. Nagyon erős akaratú ez a lány. A lány kezét egy sármos udvarló fogta. A fiú szeméből csak úgy sugárzott az értelem. Dagon elborzadt a szerelmespár látványától: undor kerítette hatalmába. Viszont ez a viszolygás a sárga irigység, a megkeseredettség, a csalódottság és egy kicsi bűntudat keveréke volt.

Dagon nagy nehezen odakínlódta magát Lola mellé.

– Ez a fiú is csak az álmodban létezik. A valóságban sosem fogod megismerni – súgta álnokul.

– Ez badarság: ez nem álom, ez a valóság!

Buta kislány azt hiszi most, hogy ez mind valós. Higgye csak azt! Azzal Dagon fogta magát, és orkánt kavart.

– Repülj messzi vidékre, drága, fedezd fel a világot!

Lola és barátja erősen kapaszkodtak egy fába. A fa gyökereit mindjárt kicsavarja a szélvihar – gyönyörködött saját művében eszelős Dagon. Lola verejtékezett, szinte eluralkodott rajta a pánik. Szerencsére még időben eszébe jutott valami: minden rossz helyzetből ki lehet valahogy mászni. Így történt, hogy erőt merített, tehát arra koncentrált, hogy felébredjen. Még időben kinyitotta szemét. Lola tekintete találkozott Dagon vészjósló szempárával.

– Jobb lesz, ha engedelmeskedsz nekem ezentúl, ha nem akarod, hogy mindenkinek eláruljam, hogy milyen képességeid vannak, továbbá, hogy mire használod őket – közölte szigorúan félelmet nem ismerő Lola Dagonnal.

Dagon megrettent: ettől a lánytól a hideg rázta ki.

– Rendben – egyezett bele a száját húzva. Hihetetlen, hogy ilyen mélyre süllyedt, hogy egy tizenhét éves lánynak szót fogad.

*

Lola megparancsolta Dagonnak és talpnyaló Samaelnek, hogy mindent javítsanak meg, amit elrontottak, illetőleg megrontottak. Természetesen Lola nem engedte, hogy egyedül menjenek bárhova, minden esetben kísérte őket, nehogy valami gonoszságot műveljenek.

Először Zorához látogattak el. A lány álmában gyógyszereket szeretett volna beszedni. Dagon apa alakban megsimogatta a lányt:

– Egy cseppet se aggódj, én itt vagyok neked – próbálta szelíd hangon mondani. Lola – aki az álmon kívül figyelte Zorát – látta, hogy a lány megborzongott.

– Hozd ide a boszorkány lányt! – súgta Lola Samaelnek. Mivel Samael nem volt túlzottan képzett álomkeverő (vérfarkas se volt; nem tudott alakot váltani), így csak annyit tudott az álom közben kitalálni, hogy hol lakik a lány. Odahozni már nem tudta volna.

– Nem baj, Samael, jobb is, ha nem az álmában látja. Valóban ide kell juttatnod. –Úgyhogy szánalomraméltó Samael felkerekedett az idegen lányért.

Dagon azt az utasítást kapta, hogy teleportáljon oda Zora egykori barátnőjéhez, és beszéljen vele álmában arról, hogy milyen rosszul teszi, hogy nem segít megtört szívű Zorának. Lola azért küldte el Dagont is, mert érthető okokból egyik férfiben sem bízott meg. Úgy vélte, hogy ha mindkettőt elküldi, akkor valamelyik csak beszél a bohókás lánnyal. Így történt, hogy mire Samael futva odaért a boszorkához, éppen azt láthatta, ahogy a leány távozik. Megállította a lányt, és megemlítette neki Zorát.

– Éppen hozzá tartok. – A boszorka ezt a szituációt különösnek tartotta, de mégsem lepődött meg.

*

Dagonéknak még sok dolguk akadt. Először is megpróbálták visszaadni látó Cassandrának a hitelességét. Ám az átkot csak úgy lehetett volna visszavonni, ha minden embert kezelésbe vesznek: újból higgyenek Cassandrának. Ez az eljárás túl bonyolultnak bizonyult, ennélfogva szegény Cassandrán többé az emberek csupáncsak nevettek.

Dagon és Samael szép álmokat varázsoltak azoknak a gyerekeknek, akiket korábban megijesztettek alvás közben. Mindent – amire lehetőség nyílt – helyrehoztak.

*

Lola meséje végre újból olyan volt, amilyennek elképzelte, emiatt hazatért a szülőfalujába. Visszautazáskor nem volt szüksége a piros pulóverre, ez csak elutazáskor volt nélkülözhetetlen. Így történhetett, hogy Lolának fel se tűnt, hogy elveszett... Megbízhatatlan Dagont és talpnyaló Samaelt is hazavitte magával, hiszen ők nem ebbe a történetbe illettek. Mikor a főhősnő a falu főutcáján sétált, meglátott egy fiút, akiről tudta, hogy nem itt él. Mégis oly ismerős volt. Nem mondott semmit neki, ám nem is volt szükséges, hiszen az értelmes srác sejtette, hogy mire gondol a lány.

– Átutazóban vagyok. De egyelőre nem sietek sehova ­– kacsintott a fiú. – Jut eszembe – folytatta – azt hiszem ez téged illet. – Egy pulóvert adott át: nem piros volt, hanem lila.

– Ez nem az enyém.

– Hidd el, nem bánod meg, ha elfogadod. – Egy röpke mosoly villant át a fiú arcán, aztán hirtelenjében megfordult, és elszaladt.

­