Idén nálam tovább tartott a tél. Mivel februárban szakított velem a barátom, Kristóf, akivel két évig jártam. Ez az eset rendkívül megviselt, sokáig tél uralkodott a szívemben. Körülbelül egy évig nem is voltam nyitott semmilyen új kapcsolatra, hiszen tisztában voltam vele, hogyha valakivel megismerkedem, úgy is csak a régi szerelmemmel fogom hasonlítgatni.

Két okból szeretném leírni, hogy mit éreztem. Az első a következő: jól esik kiönteni a szívemet. A második nem más, mint, hogy kitartásra buzdítsam az összetört szíveket.

Úgy tűnt, minden jól fog alakulni. Kristóf naponta mondta nekem, hogy szeret, és már az összeköltözést tervezgettük. Arról ábrándoztam, hogy megkéri a kezemet. Meglátom majd, néhány hónap és jegyben járunk.

Ám vak voltam. Igen, jól gondolod, én is felvettem a rózsaszín szemüveget, méghozzá szivárványos kerettel. Mégis hogyan gondoltam, hogy ennyi mindent el lehet várni egy huszonöt éves, egyetemista fiútól?

December végén és január elején ritkán látogatott el hozzám Kristóf. Gondoltam, biztos sokat kell tanulnia mostanában. Hiszen már elérkezett a félévi vizsgaidőszak.

Beköszöntött a február, Kristóf letette a bölcsészkari vizsgáit. Nem túlzottan fényes eredményekkel, viszont az a lényeg, hogy átment. Szerveztem volna a barátomnak egy kis ünnepi partit társasjátékokkal és jó zenékkel.

Ám csúnyán visszautasította az ötletemet:

– Nem kellenek nekem az unalmas társasjátékaid és a régi zenéid. Csak öt évvel vagy nálam idősebb, de úgy viselkedsz, mintha minimum tíz évvel öregebb lennél! – háborodott fel Kristóf.

– Majd meglátod, milyen harminc évesnek lenni – közöltem vele higgadtan.

– Eszter! Én nem leszek olyan, mint te most! Sosem!

A veszekedés tovább folytatódott, Kristóf nagyon sértő kifejezéseket használt rám, nem gondolom, hogy azoknak helye lenne egy novellában. A végén a barátom meglepő módon lehiggadt, és ráeszmélt, hogy szánalmas egy bulin veszekedni. Ráadásul én jó szándékból ajánlottam fel.

Három nap múlva, mikor Kristóf újra eljött hozzám, megörültem neki. Jobban, mint bármikor. A kedvenc süteményével, mézes krémessel vártam, és megvettem neki ajándékba Az éhezők viadala című könyvet, mert a film nagyon tetszett neki.

– Köszönöm az ajándékokat – mondta a barátom, én meg elmosolyodtam –, de nem fogadhatom el őket. – A mosolyom ráfagyott az arcomra, íme, mennyire hamar szertefoszlanak a boldog pillanatok. – Ugyanis... - Kristóf ezt a szót csak akkor használja, amikor ideges – ...sajnálattal közlöm, viszont azért jöttem... – Miért beszél ilyen hivatalosan és akadozva? –, ...mert szakítani... – Ekkor egy világ omlott össze bennem. –... szeretnék veled.

 Sokáig szóhoz sem jutottam. Aztán lassan kipréseltem az ajkaimon a következőt:

– Oké, ha így állunk. De miért? – Csönd. - Miért döntöttél így? – kérdeztem újra.

– Biztos, hogy akarod tudni? – nézett rám a fiú kissé bűntudatosan.

– Jogom van hozzá! Különben is, én nem menekülök el az igazság elől! Egyesekkel ellentétben! – ordítoztam és sértegettem.

– Van egy másik lány – suttogta elhaló hangon Kristóf.

– Hát persze – állapítottam meg miközben kinyitottam a bejárati ajtót. – Jó szórakozást a fiatal, pelenkás csajokkal! Na, mire vársz?

Kristóf elment köszönés nélkül. Habár egy darabig mérges voltam rá emiatt, hamar rájöttem, hogy én udvariatlanabb voltam. Úgy viselkedtem, ahogy sosem szeretném, hogy valaki velem bánjon. Nagyon szégyelltem magamat.

Üzenetet írtam Kristófnak, telefonon próbáltam keresni, kopogtam az albérlete ajtaján, ám sosem érkezett semminemű válasz. Megbántam a tettemet, én nem efféleképpen akartam volna elköszönni a barátomtól.

Rettentően fájt, hogy nem válaszolt nekem. Talán nincsen rosszabb érzés annál, amikor feleletre sem méltatnak. A szívemben már a szakításkor megjelent a fagyos jég, de most továbbterjedt.

Hogy lehet az, hogy így végződött a kapcsolatunk? Miért van az, hogy a barátságból kifejlődött szerelmünk nem működött? Ha egyáltalán kimondhatom a szerelmünk szót...

Ilyesmi gondolatok kavarodtak a fejemben, napokig sírva ringattam magamat álomba, reggelente azt gondoltam, hogy minek felkelni. Jobb lenne egész álló nap aludni. Olyankor Kristófról álmodhatok, és azt hihetem, hogy most is itt van velem, miközben a kezemet szorongatja.

Hónapok múlva voltam csak képes rendesen dolgozni. Elhatároztam, hogy a szabadidőmben írni fogok. Papírra vetem minden egyes bánatomat, ezáltal közelebb kerülök a célomhoz: a továbblépéshez.

Május volt, amikor ráeszméltem: teljesen normális, hogy még mindig hiányzik Kristóf. A szomorú, szerelmes dalok és könyvek sem ok nélkül íródtak.

És utána nem lesz elég a ragtapasz...

Sokáig azt gondoltam, hogy én nem fogom megtalálni a megfelelő társat, ha Kristóf nem lehet az enyém, akkor nekem senki sem kell. Ám ez mostanra már megváltozott. Ősszel egy velem egyidős fiú megdobogtatta picit a szívemet, és hála neki, újra elkezdtem hinni a szerelemben. Kedves volt velem, ez kissé felvidított. Nem számított, hogy esetleg nem szerelmes belém, csak az volt a lényeg, hogy lassacskán segít elterelni a gondolataimat másik irányba.

November végén elhívott találkozóra. Visszautasítottam, azt mondtam, hogy nem érek rá. Nem volt kedvem randevúra menni.

Januárban szóltam neki, hogy most már elmennék vele valahova, hiszen szépséges éppen a táj a hóval. A természet ösztönzött erre a lépésre, hirtelen elfogott a jókedv.

Furcsa módon a hó olvasztotta fel a tömbös jeget a szívemben. A tél közepén tavaszi, kellemes napsütés uralkodott a lelkemben. Lehet, hogy még virágok is fognak nőni a szívemből.

Egy hónap múlva már igazán tudtam, hogy ki érdemli meg a szeretetemet és szerelmemet. És ez a fiú nem Kristóf volt. Most már az is hidegen hagyna, ha vissza szeretne térni hozzám.

Hiába tettem volna meg Kristófért akármit, ő sosem értékelte igyekezetemet. Feleslegesen voltam neki hálás, ő nem volt az. Én lojálisan viszonyultam hozzá, ellentétben vele. Mégis engem ez a fiú őrjített meg. Próbálkoztam a legjobb formámat hozni, viszont tudom, hogy valójában nem szeretett belém. Nem is voltam mellette önmagam, nem voltunk mi egymásnak valók. Valójában nem is ismert engem igazán.

Tévesen azt hittem, hogy boldogságot tud nekem okozni, de végül kiderült, hogy keserűségen kívül alig-alig hozott mást.

Az volt a legszomorúbb az egészben, hogy én képes lettem volna órákat utazni pusztán azért, hogy lássam Kristófot. Akár csupán egy pillanatra. Viszont ennyit sem egy fiú, sem egy lány nem ér.

Mindennek ellenére nem hagyott el a hit, és újra talpra álltam. Azzal a céllal, hogy megkeressem azt a valakit, aki meg tud gyógyítani. A fiút, aki úgy szeret majd, mint ahogy én szerettem Kristófot. Ilyen valaki érdemel meg engem. És talán ez az álomkép már mindössze karnyújtásnyira van, legalábbis valahol a közelben rejtőzhet...

*

Építő kritikát szívesen fogadok. Szavazatoknak és kommenteknek nagyon örülök.