Otthon fölsiettem a szobámba, de véletlenül megbotlottam az egyik lépcsőfokban, ezért előrebuktam. Magamban káromkodtam egyet, majd fölfogtam a szoknyámat, és benyitottam a szobába. Kulcsra zártam az ajtómat, és zihálva nekitámaszkodtam az ajtómnak. Kebleim fel-le mozogtak, majd hátamat a faajtónak nyomva lecsúsztam. A szívemet vagy öt tonnányi kő nyomta, amit sírással próbáltam enyhíteni. Persze, hogy szerettem őt, de nem engedhettem meg magamnak többet! A saját számat befogva sírtam, és éreztem, hogy a forró könnyeim ellepik orcámat. Nem volt kedvem semmihez. Se' a nővéremmel társalogni, se' kilovagolni az erdőbe. Csak egyedül lenni, bent a szobámban, és a szívemmel is elengedni az elnököt! 

  Napokkal később már igazán sugároztam! Sikerült túltennem magamat azon a bizonyos napon, és már az érzelmeim sem tartottak láncon! Boldog voltam, és szinte megállás nélkül mosolyogtam! Hattie és én minden reggel, már viszonylag korán felnyergeltük lovainkat, és ellovagoltunk. Élveztem, hogy a lágy szellő simogatja az arcomat, és lehunytam a szemeimet, mert biztonságban éreztem magam a fekete lovon. A nővérem társaságában esténként a verandán ültünk egy-egy pohár hideg limonádé társaságában, és felolvastunk egymásnak. Éppen az egyik Goethe verset szavaltam el neki, amikor édesanyánk megállt az ajtóban. Mind a ketten felé kaptuk a tekintetünket, és megszólalt-

- Cordelia téged keresnek. -jelentette ki, én pedig föltápászkodtam, fölfogtam a szoknyámat és otthagytam a nővéremet. Az előszobába mentem, ahol szembetaláltam magam a tisztelt elnök úrral. Arcomról leolvadt a mosoly, és az egyik szemöldököm akarva-akaratlanul felszaladt. Az elnök levette cilinderét, és közelebb lépett hozzám. Kezet csókolt, majd fölegyenesedett és rám nézett-

- Jó estét Cordelia! -köszönt mosolyogva-

- Önnek is, Mr. Lincoln! -biccentettem. Rajtunk kívül nem tartózkodott senki az előszobában de, azért közelebb hajolt, hogy csak én halljam-

- Milyen hivatalos lettél, Delia.. -suttogta. Már visszaszóltam volna, amikor Hattie megjelent mellettünk, és megszólalt-

- Delia! -kiáltott rám- Hát már be se' hívod az elnök urat? -kérdezte miközben odajött hozzánk, és meghajolt előtte-

- Esetleg megzavartam önöket valamiben? -kérdezte Mr. Lincoln-

- Nem, dehogyis! Jöjjön csak beljebb! -intett a fejével Hattie, majd visszamentünk a verandára. Elfoglaltuk a helyünket, majd az elnök úr leült közöttünk egy karosszékbe. Feszülten meredtem magam elé, és a Goethe kötetet az ölembe raktam. A nővérem felolvasott egy verset Shakespeare-től, majd mind a ketten rám néztek-

- Miss McDaniel, kérem ön is olvasson föl valamit! -kezdte Abraham komoly hangnemmel, de én láttam az apró nevetőráncokat összegyűlni a szemei sarkában-

- Azt sajnos nem lehet Mr. Lincoln! -mondtam-

- Delia mi ütött beléd? -kérdezte Hattie összeráncolt szemöldökkel-

- Semmi az ég világon, csupán elment a kedvem az olvasástól! -mondtam-

- No, és az én kedvemért? -kapta föl a fejét Abraham-

- Kérlek, legalább Mr. Lincoln kedvéért... -kérlelt a nővérem, én pedig felálltam a helyemről, vettem egy mély levegőt, és határozott hangnemben szavalni kezdtem. Természetesen Goethe verset mondtam, majd amikor elértem egy bizonyos versszakot egy kicsit összeszorult a torkom, de azért felolvastam-

- Nem az a fájdalom, amitől könnyes a szem, hanem amit egy életen át hordunk mosolyogva, csendesen. -olvastam föl, de ezután már nem törődtem az engem fürkésző szempárokkal, visszahuppantam a helyemre, mert szívemre ismét több mázsás súly rakódott. Egyszer csak Abraham megszólalt-

- Elképesztő milyen hangerő tud kijönni magából.. -jegyezte meg, erre a mondatára pedig fölkaptam a fejem. A szememmel szinte gyilkolni tudtam volna, de hál' Istennek időben észrevette magát, és elhallgatott. Hattie csak értetlenül kapkodta köztünk a tekintetét, de ránk hagyta a dolgot. Még egy ideig elbeszélgettek, majd fél óra elteltével Abraham fölállt és megszólalt- Köszönöm a szíves vendéglátást! -fordult körbe- Cordelia, kikísérne? -állapodott meg rajtam a tekintete. Erre már nem lehetett nemet mondani, mert akkor Hattie nagyon faragatlannak tartott volna. Kelletlenül elhagytam a kényelmes ülőhelyemet, átkaroltam és kikísértem. Az előszobában megálltunk egymással szemben, majd derekamra tette hatalmas tenyerét, és közelebb vont magához-

- Abraham kérlek ne! -próbáltam ellökni magamtól-

- Delia, miért csinálod ezt? -nézett rám értetlenül-

- Néhány nappal ezelőtt megmondtam! -jelentettem ki határozottan, összefont karokkal. Ezután elhallgatott, majd egy lágy csókkal megajándékozta ajkaimat. Amint eltávolodtunk egymástól, megszólalt-

- Emlékszem.. Jobban, mint gondolnád. -kezdte- Átgondoltam, aludtam rá egyet-kettőt, de sehogy sem bírlak kiverni a fejemből.. Arcod, minden éjszaka kísért engem, mint egy kísértet. Lelked azonnal elvarázsolt, ahogy megláttalak. Tested láttán, pedig alig tudom visszafogni magam. -itt hatásszünetet tartott- Ezek után, még tudnád azt mondani, hogy álljunk meg itt? -nézett mélyen a szemembe-

- Kimondani ki tudnám, de gondolni már egy aprócska szikrával sem menne... -vallottam be őszintén, mert rájöttem, hogy egy nyitott könyv vagyok előtte, akármit csinálok belelát a lelkembe, és a nézéseivel tud úgy nézni, hogy úgy érzem, mintha teljesen meztelenül állnék előtte... Nem tu