Valami érdekes volt. Valam nem volt rendben. Aludtam, és mellettem az én hercegem. De valami így sem stimmelt. Kinyitotam a szemem. Leo átkarolt. Valahogy érintése nem töltött el jó érzéssel. Aztán kinyitotta szemét. Agodalmat tükrözött. Egy csókot lehetl ajkaimra,majd felült az ágyon.
- Tudod... beléd szerettem. És nekem ezt nem szabadott volna... sajnálom aranyom! A szerelemnek nem lehet parancsolni. És én nem szerethetek bele senkibe, ezért be kell neked vallanom az igazságot, hogy miért is nem szerethetek beléd...

Minden megváltozott. Egy uszodában voltam, és Leora vártam. Leo besétált az ajtón. Nyugodság töltött el. Aztán jött utána,egy szőke gyönyörű lány. Leo szembe állt vele, majd megcsókolta.
Zokogtam.
- Hanna! Hanna! Hanna! Hagyd ezt abba! Bsszus Hanna a frászt hozod rám! Könyörgöm! - egy könycseppet éreztem ahogy végig folyik az arcomon. De nem az enyém volt.

Leo már egy jó ideje rázott. Megpróbáltam kinyitni a szemem,de azok ólomsúlyura behezedtek.
- Van pulzusa! Megint van pulzusa! Nyugi! - mondta Leo apja. Végre sikerült kinyitnom a szemeimet. Leora néztem. Rögtön a szemembe nézett. Átölelt. Csak álmodtam. Csak álmodtam ezt az egészet!
- Rémálmom volt - nyögtem.
- Istenem! Nem volt pulzosod. Semmire nem reagáltál... nagyon megilyedtem! Ne csináld ezt velem még egyszer! - Lihegte.
- Rendben. - Mondtam,majd egy csókot nyomtam ajkaira. Beszívtam illatát. Nem kellett több. Csak ő kellett. Behunytam a szemem, és arra gondoltam,hogy örökre vele lehetek. Isteni gondolat volt. A rémálom nem agasztott már egy kicsit sem. Kinyitottam a szemem, és belenéztem az övébe. Agodalmat tükrözött. Közelebb csúsztam hozzá. Egyre közelebb voltunk. Az orrunk egymáshoz ért. Éreztem leheletét.  Csak egy pár centi választott el ajkaitól. Lehunytam a szemem. Imádtam őt csókolni. A világ szebb lett. Csókoltam. Egyre szenvedélyesebben. Aztán hirtelen elhúzódott töllem. Nem értettem miért. Félelem csillogott a szemében. Nem értettem. Meg akartam ölelni, de nem hagyta. Lehunyta szemeit, de így is kicsurrant egy könnycsepp rajta. Minden összekavarodott bennem. Megint meg szerettem volna ölelni, de ismét elhúzódott töllem. Felállt az ágyról, és kirohant a szobából. A könnyeim utat törve maguknak elkezdtek záporban hullani. Zokogtam. Nem sikerült felfognom mi történt. De egy hirtelen elhatározás vezénylet. Az előpakolt cuccokat visszadobáltam a táskámba, megfogtam a sátram, és az ablakon keresztűl akartam távozni. Aztán rájöttem, hogy a másodikon vagyok. Kinéztem, nem nézett ki olyan magasnak, és nem beton volt alatta, hanem gyep. Leugrotram, és nem is sérültem meg nagyon, de azért sántikáltam. Elindultam vissza az én drága rétemte. Amikor végre sikerült eljutnom odáig, összerogytam a földön. Fájó lábamat szorongattam. Az senkinek sem jó, hogyha a közelében vagyok. Tudtam, hogy Leo itt fog keresni. De azt is tudtam, hogy nem találhat meg. Elindultam az erdő másik oldala felé. Amikor már egy jópár órája gyalogoltam a sűrüben, úgydöntöttem, leülök és iszok egy kicsit, mert már nagyon kimerült voltam. Elövettem a vizemet,de még kinyitni sem tudtam az üveget, urrá lett rajtam a sötétség.

Semmit sem érzel. Minden homályos. És hirtelen egész életed fájdalma hasít beléd. Minden lelki, és fizikai fákdalom. Úgy érzed, hogy a pokolba kerültél. Könyörögsz, hogy legyen vége, de nem. Mintha millió tűt szúrtak volna minden testrészedbe külön külön. A fájdalom, és a kín elkerülhetetlen, de tompítható. De ha valaki tompítja, azok egyszer rátörnek, és nem hagyák nyugodni. Azt érzi megőrül. Beleőrül, a körülötte zajló dolgok ehalványulnak. Minden fájdalom egyszerre jön. És az ember ilyenkor az öngyilkosság mellett dönt. Hisz akkor megszabadul minden kíntól. De nem tudják, hogy ez nem így van...

Igen. Én is ezt éreztem. Minden kín jött, és csak a sötétség...