Begurultam a ház elé, azonban láttam valami szokatlant a verandánkon. Pontosabban valakit láttam a verandánkon. És ez a valaki... Aaron Sullivan volt. Leállítottam a motort és kiszálltam az autóból. Aaron amint meglátott egy szikrázó mosolyt küldött felém.
- Szia! Hát te? - kérdeztem tőle elé lépve, mire félénken megöleltük egymást. Mintha valami szikra pattant volna köztünk, és ezt szerintem ő is érezte.
-  Gondoltam, megbeszélhetnénk, hogy mikor találkozzunk. De ha szeretnéd akkor el is mehetek  - kezdett bele és a hajába túrt. Gyorsan közbevágtam.
- Jajj, dehogy. Gyere be. Azt hiszem mindenki itthon van.
Erre csak egy bólintással válszolt. Az ajtón belépve elkiáltittam  magam.
- Megjöttem! - ordibáltam. Erre Aaron tekintetést rám szegezve kérdőn nézett rám. - Így szoktam köszönni.
Aaront betessékeltem a nappaliba, ami egyből az előszobából nyílt. Apa a fotelban ülve meccset nézett. Mi mást...
- Anyu, Apu, ő itt Aaron. A Körben ismertem meg  - a tegnapot direkt nem raktam hozzá, mert azért az eléggé furcsán vette volna ki magát.
Apa a fiúnév hallatán elszakítva a tekintetét a tévéről, felénk fordult. Gyorsan felpattant és Aaron előtt termett.
- Charles Beverly vagyok, Lois apukája - nyújtotta a kezét Aaron felé. Azt hittem, hogy a srác kifut a szobából, mivel Apu az ő 185 cm magasságával és tipikusan focista alkatával ráijeszt Aaronra. Azonban nagyon meglepődtem. Aaron egész végig Apa szemébe nézve viszonozta a kézfogást.
- Aaron Sullivan, uram. Sokat hallottam Önről. Nagy rajongója vagyok - felelte Aaron, mire Apa egy kicsit megenyhült.
- Szóval focizol?
- Fociztam. Tavaly volt egy terdsérülésem és azóta nem edzettem. Az orvosok szerint egy fél év múlva már alkalmas lesz a lábam a futásra. Addig maradok a nézőnél.
- Milyen posztban játszottál?
- Irányító.
Ahogyan ezt Apa kimondta rám tekintett, amolyan áldásom rátok stílusban.
- Értem. Lo, nyugodtan beszélgessetek csak, nem zavarok. Örülök, hogy megismertelek, fiam(?) - válszolta Apu. Most komolyan? Esküszöm, Apa jobban bírja Aaront, mint Toddot. Megáll az agyam.
- Okés, akkor sziasztok - megragadva Aaron karját felhúztam a lépcsőn be a szobámba, ahol az öcsémet találtam a gép előtt, amin...khm... azt nézett. Először nem tudtam megszólalni, aztán Aaron olyan hangosan elkezdett röhögni és olyan nagyon, hogy én sem bírtam ki. A végén már mindketten a hasunkat fogva vinnyogtunk. Szegény Spenc ebből annyit látott, hogy a nővére és egy ismeretlen srác majd' megszakad annyira nevet, mivel hallani nem hallott minket, mert a fülét egy hatalmas fejhallgató takarta el.
- Ti meg min röhögtök? - kérdezte, azonban amikor rájött, hogy mi is röhögünk, teljesen elvörösödött. - Ne mondd el Amyáéknak.
- Dehogy mondom. Na, sicc. - válaszoltam az ajtóra mutatva, amin abban a pillanatban kisliccolt az öcsém.
Aaronnal megbeszéltük, hogy szombaton a Kör előtt találkozunk a városba. Fél nyolc körül hazavittem, és kegnagyobb megkepetésemre azt a két embert láttam a házuk előtt, akikre a legkevésbé számítottam volna. Méghozzá egymás szájában...