Már öt hónap telt el azóta a bizonyos nap óta. Most májust írunk. 25-e van, ma van a nem beszélünk fordulónk. Nem mintha számolnám. Az elmúlt öt hónapom egy kínszenvedés volt. Januárt és februárt átsírtam, márciust és áprilist átordibáltam. Az a két honap volt talán életem legrosszabb két hónapja. Az idegeim hajszál vékonyra csiszolódtak és egy beszólás, vagy fura nézés elég volt ahhoz, hogy nekiessek az illetőnek. Bevallom, eléggé szégyenlem azt a nyolc hetet. De akkor az esett jól. Lagalább nem sírtam álmomba magam minden éjjel, ami hatalmas előre lépésnek számított. A május eddigi része, pedig... Beletörődés. Beletörődtem abba, hogy nem vagyok elég jó Aaron Sullivan számára.
Toddal újra felvettem a kapcsolatot, és úgy nagyjából kibékültünk. Pontosabban ezt mutattuk a külvilágnak. Azonban mindkettőnkben ott voltak azok a bizonyos elvarratlan szálak, amikről kinos lett volna beszélni mindekttőnk számára, ezért azokat a témákat inkább hagytuk, nem feszegettük őket.
Janet, Tes és Ally teljes vállszélességgel mellettem álltak. Szó szerint. Velem sírtak, velem nevettek és velem oltogatták a jó népet. Nagyon elszégyelltem magam, nem is egyszer, hogy milyen önző vagyok, hogy nem is foglalkozom a legjobb barátaim örömével, pedig mind a háram kapcsolatban voltak. Április végefele elmentem Tesékkel egy randi szerűségre. Nagyon aranyos márt alkottak ők ketten. Aztán Janetékkel mendtem falat mászni(?), mert Jackson nagy sportember, és erre rászoktatta J-t is. Élveztem nézni őket, ahogy teljes összhangban másznak a falon. Minden apró mozsulatát usmerték a másiknak és olyan jó volt ez a harmónia, hogy már szinte irigyeltem őket, hogy így egymásra találtak. Tesnek, Janetnek és Allynek megadatott az a bizonyos Nagybetűs Szerelem, azonban én csak szívok. Bár nem is nagyon akartam változtatni ezen a helyzeten, csak lehet, egy sráccal az oldalamon könnyebben ment volna.
Amióta Aaron nincs az életemben, nikotinéhes lettem. Mindennap elszívok három vagy négy szál cigit. Tökéletesen tisztában vagyok vele, hogy ez mennyire ártalmas a szervezetemnek, de egyszerűen muszáj. Kitölti az Aaron hagyta űrt a lelkemben és a testemben egyaránt.
Éppen a suli háta mögött cigiztem, amikor valaki elkezdett közeledni felém. Sötét lencsés napszemüvegemet feltoltam a fejem tetejére és mélyet szívtam a gyilkosból, aztán eldobtam és egy kicsit talán túl indulatosan rátapostam. Megnéztem fehér alapon eprekkel borított Vansem talpát, és fájdalmasan fedeztem fel, hogy tiszta hamu lett. Szinte teljesen meg is feledkeztem az alakról, aki éppen ebben a pillanatban ért mellém.
- Szia Lois - hallottam meg a nagyon jól ismert hangot.
- Szia Aaron. Minek köszönhetem a megtiszteltetést, hogy leállsz beszélni velem? - kérdeztem kezemet a mellkasom előtt összefonva. Vártam, hogy lép valamit, de ő csak bámult rám.
- Örülök, hogy túl vagy rajtam - mondta, azzal sarkon fordult, és eltűnt a parkoló autók között. Annyira felhúztam magam ezen a Sullivanen, hogy előkaptam a cigis dobozomat, kikaptam belőle egy szálat és hihetetlen sebességgel meggyújtottam. Egy ideig néztem a lobogó lángot, azon töprengve, hogyha ezt Aaron után dobom, meddig kell ülnöm? És mennyi lesz az óvadék, amit a csajoknak kell kifizetni. Zsebre raktam az öngyújtót. Inkább nem kockáztatok.
Miután elszívtam a cigimet a kocsi felé vettem az irányt, beültem és elhajtottam a suli területéről, miközben az autóm hangszóróiból a Theory of a Deadman: The bitch came back című száma üvöltött.