Kávé és palacsinta illatára ébredtem. Nagyot nyújtóztam az ágyon, és vártam, hogy Aaron fájdalmasan felkiált, mert fejbecsaptam. Azonban nem történt semmi ilyesmi. Egyedül feküdtem a kihúzott ágyon. Lerúgram magamról a takarót, és megcéloztam a konyhát. Beérve, Allyt a konyhapulton, Kelst pedig előtte állva találtam. Csókoloztak.
- Khm... - köszörültem meg a torkom, mire szétrebbentek. - Jó reggelt, drágáim! Aaron? - kérdeztem, mivel nem láttam sehol.
- Amikor felkeltünk már nem volt itt - mondta Ally.
Miután megreggeliztünk, segítettek bevetni az ágyat, aztán leléptek. Lehuppanatam a már összecsukott kanapéra, és tárcsáztam Aaron számát.
- Szia - szólt a telefonba. Vártam, mert azt hittem mondani fog valamit még. - Igen, Lois? - türelmetlen volt a hangja, amin meglepődtem, viszont volt egy elhatározásom. Elmondom neki, hogy szeretem.
- Csak szeretnék valamit mondani, amit lehet hogy már régebben el kellet volna.
- Ne, Lois. Kérlek ne csináld ezt - a hangjában félelem volt, amit nem érettem.
- De ezt tényleg muszáj. Aaron az van... Hogy... - vártam egy kicsit, hogy legyen elég erőm kimondani. - Szeretlek.
A következő pillanatban csak sípolást hallottam, ami a hívás végét jelentette. Azt gondoltam, biztos véletlenül kinyomódott a telefonja, ezért visszahívtam. Pár csengetés után felvette. A hangja ideges volt.
- Figyelj, Lois... Én nem akarlak megbántani, de én nem... Nem érzek úgy - mondta. Köpni nyelni nem tudtam.
Most rajtam volt a sor, hogy kinyomjam a telefont.