Tartalma: Jungkook és Taehyung legjobb barátok - bár kicsit különböznek egymástól. Amíg Jungkook egy kis nyuszi, visszahúzodó fiúcska, addig Taehyung egy menő, ami a szívén, az a száján srác. Egy napon pedig teljesen tönkre megy a kapcsolatuk. Vajon valaha újra barátok lesznek?
Figyelmeztetések: trágár szavak, homofóbia, yaoi, szereplők személyisége nem olyan mint a valóságban(!)
Hossz: 3/5
Szerepek:
Aoi - Jungkook
Kuti - Taehyung

Jungkook:

Szavai fájnak, de nem fogok sírni. Soha. Többet. Nem érdekel már, hogy mit mond, én nem érdemlek ilyen barátot - és erre nem is jöttem volna rá, ha Lila Szépség nem mutatja meg nekem, hogy vannak olyan emberek a való életben, akik úgy szeretnek, ahogyan vagyok. Taehyung pedig - akármennyire is elszomorít - nem tartozik eme emberek közé.

- Menj a fenébe! - kiáltok rá, felfújva az arcom, majd ott is hagyom. Rohadjon meg!

- Rohadt kis buzi! - Hallom, ahogyan ezt még dörmögi a bajsza alatt, de nem fordulok vissza. Odatrappolok Lila Szépséghez, és azonnal megölelem. Elegem van Taehyungból!

- Mi történt? - simítja meg a hátamat, nyugtatóan, úgy, ahogy eddig csak Taehyung szokta. Ahj... Erre csak megrázom a fejem és jobban belébújok. Még mindig tetszik nekem, de ezt nem kell tudnia - hiszen akkor nem tehetnék ilyeneket.

- Bántott? - lép mellém Jin hyung is, elhúzva Namjoontól. Sajnos.

- Nem - mosolygok rá. - Csupán összevesztünk. Nem képes elfogadni azt, hogy milyen vagyok, én pedig beolvastam neki. Ennyi történt - vonok vállat nem törődöm stílusban, majd magamra erőltetek egy vigyort is. Ők kedvesek voltak velem addig, amíg Tae nem, és mivel így is sok problémámat rájuk nyomtam, többet nem akarok. Biztosan van elég gondjuk nélkülem is.

- Ügyes voltál! - vereget hátba büszkén Lila Szépség, majd a vállamnál fogva átkarol. - Gyere, menjünk órára!

***

Ma szerencsésnek mondhatom magamat: elmarad az utolsó három órám, így viszonylag nagyon hamar végzek. Ahogyan sajnos Taehyungék osztálya is... Amint ezt realizálom, sprintelek a szekrényekhez, hogy kikapjam a cuccaimat, majd onnan a cipőkhöz, hogy lecsereljém a bentit kintire, és húzhassak is haza, még ép állapotba. Mert biztos vagyok benne, hogyha meglát egyedül akkor agyon ver. Vagy ami rosszabb, ismét sértő dolgokat vág a fejemhez.

Taehyung:

Látom, ahogy sietve húz cipőt, de nem törődök vele. Bizonyára előlem menekül, azt sem értem, miért megy el ilyen hamar. Nem fogom bántani, leszarom. Odalépkedve a saját szekrényemhez cserélem le a cipőm. Egy ideig vacakolok a cipőfűzövel - sose sikerül úgy megkötnöm, ahogy akarom -, ám eme cselekedetemet abba hagyom ahogy észlelem Jungkook tekintetét magamon. Minek néz?

- Hozz virágot! - gúnyolodok vele felállva, a kezembe véve a táskát és csak remélni tudom, hogy nem fogok elesni a cipőfűzőbe. Majd betűröm oldalra, csak legyek egy kicsit messzebb. Nem válaszol nekem, amit ha jobban belegondolok nem is bánok. Én már csak haza akarok menni, leinni magam, talán elszívok egy két cigit és kidölni. Igen, tökéletes lesz... Ez a nap szörnyű volt, hiába vártam már annyira, egy szó van rá: ramaty. Sóhatjva szorítok rá táskám pántjára, majd még egy utolsó pillantást vetve Kookra elhagyom az iskolát. Egyedül egy dolgot nem értek. Az én barátaim, akik eddig teljesen ellene voltak, hogy lettek az ő barátai? Pedig csak két hét telt el. De talán több dolog történhetett ez alatt az idő alatt, mint hittem. Örök rejtély.

Talán be kéne csajoznom, elfelejteni, hogy most vesztettem el a legjobb barátom. Végülis megérdemlem. Két hete tökéletesen el tudtam volna engedni, biztos vagyok benne, de nem. Nekem muszáj volt még ölelgetnem a mosdóba. Idióta vagyok! - nézek fel az égre. Bármennyire is szégyellem, de könnyezek, amit így próbálok visszatartani. Mégis csak az utcán vagyok, ráadásul férfi, csak a nők sírnak. De nem megy. Hiába olyan szép kék az ég, hiába süt a nap, szállnak rajt a madarak, én csak ott állva hagyom had folyanak a könnyek. Meg akarok könnyebbülni, kiadni magamból a előző hetek és a mai nap bánatát. Talán rosszul tettem, amit tettem.

Jungkook:

Megvárom, amíg Tae kimegy az iskolából, és csak úgy megyek utána. Sajnálatos módon egy irányban lakunk... De amint kilépek az iskola utcájából meglátom őt, ahogy az ég felé bámul. Kicsit furcsállva megyek hozzá közelebb, így rálátasom nyílik arra, ahogyan sír. A nagy, kemény, homofób Taehyung sír. De vajon miért?
Minden gondolkodás nélkül lépek oda mögé, és ölelem magamhoz, jó szorosan.

- Ne...ne sírj... Itt vagyok... - dünnyögöm, belefúrva az arcomat a hátába. Érzem, ahogyan megmerevedik a karjaim közt, de nem szól semmit. Talán jobb is, hadd sírjon csak. Nem tudom elképzelni, hogy mi lehet a baja, mi lehet annyira rossz, hogy a kemény lelkén seb keletkezzen, de most nem érdekel. Az számít most csak, hogy valahogyan meg tudjam nyugtatni szegényemet, hogy ne sírjon, hogy ismét mosolyogjon. Még az sem baj, ha utál. Akkor sem leszek annyira bunkó, hogy nem vigasztalom meg. Igaz, egy köcsög, bunkó és nem érdemli meg, hogy barátkozzam vele, de... De ő is mindig ott volt nekem, amikor szükségem lett volna valakire. Ha szomorú voltam, ha összetörtem, ha valaki bántott... Emlékszem, akkor még meg is verte őket. És legutóbb, amikor a vécében azt hittem, minden vesztve van, ő betört rám és magához ölelt. Akkor én ezeket a kedvességeket miért ne adhatnám vissza neki, amikor szüksége van rá?
Hallom, ahogyan szipog, a zsebéből előhalászik egy zsebkendőt és kifújja az orrát. Szegényem, mi lehet vele?

- Taehyung... - engedném el, hogy elé sétálva meg tudjam tőle kérdezni, mi bántja, de azonnal a kezemre kap, szorosan megszorítva azt. Fejét lehajtja, jobban kezd rázkódni a válla, amit nem értek, de nem teszem szóvá. De lehet rosszul teszem, nem tudom... Ahj már! Miért vagyok ennyire döntés képtelen?! Chhh, nem vagyok jó semmire! Ő állandóan tudott segíteni mindenben, amiben csak kellett, erre itt vagyok én, akire életében először szüksége van, és nem tudok mást tenni, csak ölelni. Szánalmas vagyok.

Taehyung:

Ahogy megérzem ölelő karjait megmeredik a testem. Ez Jungkook, tudom. Talán emiatt a felismerés miatt tör rám jobban a bögés, akár egy kisbabára. Miért van itt? Összevesztünk, nem kéne engem ölelgetnie, helyettem Namjoon karjaiba kéne lennie egy- egy csókot várva tőle. Fúj... már a gondolattól görcsbe rándult a gyomrom s leszek ideges.

- Taehyung... - engedne el, de a kezére kapok. Már csak az kéne hogy lássa az arcom. Nincs szükségem a sajnálatára, én egy életerős férfi vagyok. Amúgyis, ne tartson fel, otthon programom van. Kézfejére szorítva próbálom lefeszíteni hasamról az ujjait, de csak nem megy. Olyan makacs, mint egy öszvér, arcát még jobban hátamba pasztörözi és ekkor érzek meg valami nedveset onnan. Na ne már! Komolyan, mint egy rossz szappanopera, ahol minden percben sírnak. Szipog, hallom, meg kéne fordulnom. De minek? Mi nem vagyunk barátok! Már pedig csak a barátok ölelkeznek. Arcomról letörölve könnyeim folyton vissza a továbbiakat, majd pont úgy mint két hete, nem hallgatva magamra pördülök meg a saját tengelyem körül. Megölelem. A fene az érzékeny lelkének. Megvárom, míg megnyugszik, aztán egy utolsó puszit lejtve hajába hagyom ott. Ne jöjjön utánam, nekem dolgom van. Nem is akármi!

- Megjöttem! - kiálltok, mihelyst hazaérek, csak apa van otthon. Köszön és már megyek is a szobámba. Sok dugi piám van, mivel a szüleim nem engedik meg az alkolizálást, azért muszáj el rejtenem néha pár üveggel. Tudtam, hogy egyszer szükségem lesz rájuk. És mit ad Isten?

A szekrényem aljából kidobálva a felesleges pólókat - sose hordom őket, azért vannak hogy takarjanak -, felemelem az első megváltó üveget. Whisky, erős, de épp ez kell nekem. Lehet szánalmasnak tűnök, de mit csináljak? A barátaim ellenszegülnek nekem, a legjobb barátom inkább a homokozást válassza helyettem és én egy idióta csődtömeg vagyok. Hát nem nagyszerű?

Jungkook:

Nem kicsit lepődöm meg azon, hogy csak úgy minden szó nélkül itthagyott. Most akkor mi van? - indulok meg én is haza, miután sikerült feleszmélnem a pillanatnyi sokkból. Ezt nem értem. Megvigasztalom, megölel, olyan mintha szeretne, erre itthagy. Ah,ember legyen, aki megérti!

- Megjöttem! - lépek be a házba, de nem szól vissza senki. Ezek szerint apa dolgozik. Megvonva a vállamat, felmegyek a szobámba, ahol tudatosul bennem, hogy már két hete ki sem takarítottam. Ha anya még itt volna, nem örülne ennek.
Sóhajtva kezdek először rendet rakni az íróasztalomon: rengeteg jegyzet van rajta, hogy ne felejtsem el a dolgokat. Sajnos nagyon feledékeny tipus vagyok. Már dobálnám is ki az összeset, amikor az egyiken megakad a szemem: december 30. - Tae szülinapja!
Nagyszerű - dugom zsebre a kis lapocskát. Még ezt sem tudnám, ha nem írtam volna fel. A többire nem vagyok hajlandó figyelni, csak bele dobálom őket a kukámba. Az emlékek csak fájnak. Amint végzek az asztalommal, odalépek az éjjelim mellé, ami tele van közös képekkel Taehyunggal. Az egyiken totál részegek vagyunk, azt hiszem, egy buliból jöttünk haza, és az egyik haverja csinálta rólunk ezt a képet: derekamnál fogva húz magához közelebb, miközben én a nyakánál fogva teszem vele ugyanezt, nevetve azon, hogy egy puszit nyom az arcomra. Ezt meglátva muszáj elmosolyodnom, majd magamhoz is ölelem. Hiába nem akarom, akkor is hiányzik ez az idióta... Túl sok közös emlékünk van ahhoz hogy csak úgy simán el tudjam őt felejteni. Vajon miért ítél el ennyire engemet, azért mert más vagyok? Emlékszem, sokszor mondta, hogy nem szereti az előítéleteket? Akkor ő most miért teszi ezt velem? Talán hagynom kéne mindent a fenébe, bemutatnám neki a "csajom", és akkor ismét szeretne. De akkor pedig a fiúk utálnának meg. Ám azt túlélném.
Ekkor pont megrezzen a telefonom, egy SMS-em érkezett Lila Szépségtől:

Elmehetnénk kajálni. Megint :)

Taehyung:

Nem tudom mióta, de iszom. Nem érdekel semmi és senki. Egyszerűen az ágyamnál ülve vedelek, de még ez sem hat eléggé. Kissé meg is fájdul a fejem. Sóhajtva állok fel, talán egy kis friss levegő nem ártana. Elindulva a célom felé észre veszem, hogy szédülök, ezért a mellettem lévő falat megfogva sétálok egészen a bejárati ajtóig. Kinyitva azt, szembesülnöm kell a ténnyel, sötét lett. Ennyi ideig süppedtem a szobámba? Ilyenkor persze gyorsan megy az idő...

Becsukva magam után a falapot tántorgok meg egy kicsit, de tovább megyek. Sajnos itt már nincs semmi, amibe kapaszkodhatnék. Pedig jó lenne. Azt hiszem be kell vallanom, hogy részeg vagyok, ülök le a fűre. Nedves, gondolom nemrég eshetett, mivel a ház előtt sok a pocsoja. Miért is nem a kertbe vagy az udvarra mentem? Nem tudom. Én már tényleg semmit sem tudok! - nézek fel a sötét égboltra, borult lehet, egyetlen egy csillag sem látszik. - Mond Istenem, miért történik ami? Miért kell Kooknak jobban egy pasi, mint a legjobb barátja? Miért nem tudja feladni értem ezeket a dolgokat? Hiszen nagyon jól tudja, hogy zavarnak. Nem is kicsit, de őszintén; Kit ne zavarna ha a legjobb barátjáról derülne ki ilyen? Ki lenne olyan aranyos, aki mosolyogva nézné végig ahogy össze -vissza smárolgat, kavargat pasikkal? Hmm. Én biztos nem. De talán le kéne szarnom az egészet és megpróbálni így is mellette maradni. De hogy tegyem? Egész végig szoronganék akárhányszor elmegy egy pasi, mit gondolhat róla, bejöhet e neki. - hátra vetve magam a füves földre bámulom az üres eget - Nincs kedvem arról beszélni, kinek mekkora lehet. Pedig ha a barátja akarok lenni akkor muszáj lesz. De várjunk csak, mióta ő az a személy, aki kettőnk közül a szabályokat szabja?

- Taehyung...? - hajol a látókörömbe hírtelen gondolatom főszereplője, aggodalmas arcot vág. Mi baja? Nem kéne így néznie, mosolyognia kéne, talán ha újra látnám a mosolyát, egy kicsit boldogabb lehetnék.

Jungkook:

Az ember sosem lehet elég felkészült, ezt a mai nap megtanultam. Ha hazafelé mész egy baráti kajálásból, mindig nézz körül jól, hiszen lehet, hogy egy ház előtti kiskertben meglátod a fűben fekvő, halott Taehyungot. Ijedve szaladok oda hozzá, fölé hajolva, hogy megnézzem, él- e még. Nagyon remélem, hogy igen...

- Taehyung...? - hajolok az arcához. Nagy, kidülledt szemekkel néz vissza rám, de semmi reakció. Agyhalál.
Erre a gondolatra azonnal lever a víz, és hirtelen azt sem tudom, mit tegyek, de ekkor megérzem azt az elviselhetetlen alkohol szagot, ami a fiúból árad. Undorító! - Hé, élsz?! - teszem oda a kezemet a szája elé, hogy érezzem, lélegzik e.

- Ne fojts meg! - üti el a kezemet, ami kicsit megnyugtat. Az eszénél van. Sóhajtva lehajolok, és felültetem, de vissza is fekszik.

- Mitől vagy te vizes?! - méltatlandkodom. Nem hiszem el, hogy ennyire részeg!

- Lehet megizzadtam... - vonja meg a vállát, az eget bámulva. Még ha nem volna beborulva...

- Lehet... - ülök le mellé, és ekkor érzem meg, hogy tiszta víz a fű. Aham, ja, megizzadt. - Miért fekszel itt? - nézek rá, felvont szemöldökkel. Felhúzom a térdeim, átkarolom őket, így próbálom magam melegíteni. Fázom.

- Porból lettünk s azzá is leszünk - mondja mély, bölcs hangon. - Egyedül születtünk és egyedül is halunk meg.

- Heh? - nézek rá értetlenül. - És mi van azokkal, akik ikrek?

- Valójában ők is egyek voltak egykor, szóval egyedül születtek - magyarázza. Ismét kérdeznék, de meg is válaszolja. - Minden számú ikerre jellemző.

- Ó, értem - mosolyodom el, mellé fekve. - De ne aggódj, én melletted maradok, örökre - fogok rá a csuklójára. Szánalmasnak tűnhetek, de nem érdekel. Végre részeg, így olyan, mint régen.