2 - Megszállott

Emlékszem, hogy láttam a fényszórókat, amik felénk közeledtek. Nem bírtam lépni, teljesen ledermedtem, mozdulatlanná váltak tagjaim. Lábujjaim a hideg betonba kapaszkodtak, talpam kikérgesedett része egészen hozzáfagyott az úthoz. Leheletem gőzként csapott fel, amint a sírás szélén álltam és reszkettem a feltörni kívánó zokogás visszafojtottságától, amit magam nem engedtem a felszínre merészkedni. Tudtam, hogy ha könnyeim árjának utat engedek, azok elmosnak majd mindent körülöttem, mintha a forrásból hirtelen tenger válna, és szökőárként a fölé tornyosulna, amit én fáradtságos, örök munkával felépítettem. A veszélyből pedig veszedelem válna.

Egy fiatal fiú csüngött karjaimon, egy aranyhajú angyalka. Szemei kérlelőek voltak és aggódásról tanúskodtak. A mély kékségekben el tudtam veszni, amint csak álltunk az út közepén nem törődve semmivel. Az én vizenyős, az övéihez képest megöregedett szemeim az ő íriszeiből lopták el fiatalságuk reményét.

Tudtam, hogy nem helyes, amit teszek, de minduntalan csak öleltem magamhoz gyenge testét, holott magamat akartam vigasztalni egyedül. A fényszóró pedig csak egyre jobban világított, egyre élesebben vágta ketté az éjszaka borús sötétjét. Nem távolodott tőlünk, akárhogy is próbáltam a belém csimpaszkodó fiúcska testét testemmel óvni, közelebb s közelebb jött.

Aztán elment mellettünk, mintha ott sem lettünk volna.

Szomorú voltam. Ha így ér bennünket a halál, egymás karjaiban, egymást ölelve, sokkal szebb lett volna, mint egy fájdalmas élet, a tudat és tények borzalmaitól rettegett valóságban élve.

Ha nem tudtam volna, hogy Olivér beteg, nem éreztem volna magamat olyan megkeseredettnek. A kérdés azonban sosem merült fel bennem: mi van, ha én magam is legalább olyan beteg vagyok, mint ő? Mi van, ha mentálisan én is zavart vagyok, s nekem is éppoly szükségem van az ő támogatására, mint neki az enyémre?

Álmodozásomból az iskolai becsöngő zökkentett ki. Felnyitottam pilláimat és megláttam a magam mellett szundikáló, vállamnak dőlt mostohatestvéremet, az én gyönyörűségemet, egyetlen kincsemet.

- Olivér – csókoltam meg ajkait, mire ő is ébredezni kezdett.

Mikor konstatálta, hogy éppen mire vetemedtem, ellökött magától és felugrott ölemből.

- Bátyám – takarta el arcát, amely már olyan vörös volt, mint egy szerelmetes rózsaszál. – Az iskolában vagyunk...

Imádtam a vékony kis hangját, amely olyan bensőségesen rótt meg bűnömért. Mikor megfedett, csak még gyengédebb volt velem, mint egyébként. Ezt pedig egyszerűen elbűvölőnek tartottam benne.

Kétségkívül a megszállottja voltam, s nem akartam senki másénak, csak magamnak.

De aztán jött az a fiú és el akarta venni tőlem.

_____________________________________

Nagyon szépen köszönöm, hogy elolvastad *-*
Elég pipogya kis rész lett, ráadásul még csöpögős is, de nézzétek el nekem, betegen írtam ><