1 - Élet

A kistanári tömve volt pedagógusokkal, szinte meg sem lehetett moccanni tőlük. Az embernek úgy kellett átverekednie magát az asztaláig, hogy le tudjon rogyni a székére, pedig még csak reggel fél nyolc múlt. A diákok mindig arra panaszkodtak, hogy a tanárok lusták, de ugyan. Úgy hemzsegtek ezek, mint a szorgos kis hangyák. Persze az már részletkérdés, hogy az egyik a szeretőjével üvöltött a telefonba, a másik a bevásárlólistáját írta, valahol a szoba végében pedig a gárda hímnemű tagjai a tegnap esti meccs eredményét beszélték meg, mintha mi sem lenne fontosabb gyalázatos kis életükben. Igazi, hétfő reggeli iskolakezdés volt ez. Tanár módra.

Egy gyengéd, ugyanakkor vaskos kezet éreztem meg a hátamon, mire megfordultam ültömben. Rigó János volt a kéz tulajdonosa, egyik fizika szakos kollégám.

- Jó reggelt, Ferenc - köszönt kedvesen. - Hogy telt az a bizonyos rövid hétvége?

- Túl rövid volt, János, ahogy mondja. Túlságosan rövid és tömör, ebből kifolyólag pedig fárasztó.

Hátradőltem a székemben és úgy folytattam tovább a parolázást Rigó tanár úrral. Nem elfelejtendő, hogy egykor régen ő engedett át fizikából, amikor én bukásra álltam. Talán túl jó szíve volt hozzám és összes többi diákjához, de azt már akkor is belátta, hogy nem túl kedves egy humán irányzatú embert a reáltudományokkal tönkre tenni és az álmait ezáltal karóba húzatni. Olyan ember volt ő, aki bölcsen meglátta az igazat, s nem is takargatta azt csupán saját szeszélyeinek kiéléséért. Nem akart külön „igazat" az igazság helyett. S az igazat kereste még a valódi helyett is.

Becsengő előtt öt perccel indultam el az első órámra, ami valahol a felső emeletek egyikén volt megtartandó. Keresztülvágva az aulán, megpillantottam az egyik oldalra eső kanapén ücsörgő Olivért. Odamentem hozzá és megpaskolva a fejét, csókot leheltem homlokára.

Mostohatestvéremnek most is rózsaillata volt, az a különleges aroma, amivel reggel átdörgöltem a testét a fürdőkádban. Labilis személyisége miatt mindig is segítségre szorult. Azóta pedig, hogy tizenöt évesen majdnem belefulladt egy kád vízbe, nem mertem egyáltalán magára hagyni az iskolán kívül. Nagy szabadelvűségében még kipróbálta volna, hogy milyen, ha a hűvös sín és a villamos kereke közé szorul a feje, hogy jeges, avagy inkább tüzes a vég eljövetele.

- Mostoha – sóhajtott fel, mikor egy aprócska puszit nyomtam bal orcájára. – Úgy szeretlek, bátyám.

Minden egyes reggel elmondta nekem, hogy szeret. Én pedig minden este megfeleltem rá a választ, az ágya előtt térdelve, betakargatva őt, hogy én is szeretem őt, az életemnél is jobban. Sosem faggattam az érzéseiről, de azzal valahol, nagyon mélyen tisztában voltam, hogy azért mondja ezt, hogy magához láncoljon. Rettegett attól, hogy engem is elveszít, mint ahogy a számára ismeretlen vérszerinti apját, majd az anyját, végül pedig az én apámat, családunk elhunyt, harmadik tagját.

- Ne félj – suttogtam neki, és barátságosan elmosolyodtam. – Ez is csak egy nap lesz, amilyen a többi is volt.

Nem csak ő féltett engem, de én is őt. Védelmezőn szerettem őt, a kötődés minden formájában, szerelemmel, szeretettel, barátsággal, vagy mint az orvos a betegét – egy kicsit úgy is. Fel akartam gyógyítani, de soha el nem engedni.

Meg akartam őt óvni a világtól, mert féltem, hogy ha nem ölelem őt karjaimba, összetörik. Ezt hazudtam magamnak, hogy csak az enyém legyen ártatlan lénye. És ártatlan is maradjon. Mindörökre, csak nekem.

„Sosem érnék hozzá, még boldogtalanul őt ölelve is, úgy, hogy meggyűlölt." – Ez lett volna a büntetésem.

_______________________________________

Nagyon szépen köszönöm, hogy elolvastad *-*
Ha esetleg tetszett, kérlek jelezd valamilyen formában^^