Liza:
Sebbel bevittük a csomagainkat a házba. Apu még nem döntötte el,hogy lehetek-e Sébastiannal egy szobában.
-Naaa,apaa légyszii!-kérleltem.
-Nem!
-De most miért?-néztem rá szomorúan
-Mert azt mondtam Liza!-szigorított be. Nagyot sóhajtottam.
-Jó..
A vitánk után elindultam Sébastianért.
Leültünk az ebédhez. Apa az asztalfőre ült,a kedvese vele szemben. Seb és én pedig egymás mellett foglaltunk helyet. Mindenki mert magának levest. Csak csöndben ültünk és ettünk,tapintani lehetett volna a feszültsèget ami apámból áramlott. Egész végig meg sem szólaltunk,kivéve az ilyen "Ide adnád a sót?" kérdéseken kívül.  Ebéd végén Karolina és én lepakoltuk az asztalt,Seb hiába nézett rám kérlelve,hogy ne hagyjam ott apával. Mi lányok neki álltunk mosogatni,a fiúk meg ott maradtak "dumcsizni"... igazából mi Karolinával beszélgettünk,ott meg full csönd volt,addig amíg apa meg nem köszörülte a torkát.

Sébastian:
Mr.Rogers vett egy mély levegőt,megköszörülte a torkát,majd megszólalt.
-Szóval,Sébastian. Honnan jött ez az idegenvezetősködés?
-Apámé a Mestolar Tour (nem létező cég tudtommal-iluus03) és nyári munkának megengedte,hogy elválaljak egy csoportot.-válaszoltam.
-Értem. És,te minek tanulsz?
-Kommunikációt tanulok. És úgy gondoltam,majd tovább viszem édesapám válalkozását.-mondtam.
- Az nem is rossz.-nézett rám elismerően.
-Köszönöm.-mosolyodtam el. Oldalra pillantottam,és láttam,hogy Liza és az apja barátnője mosolyogva néznek minket az ajtóból.
-És sportolsz valamit fiam?-vonta újra magára a figyelmet Steve.
-Öhm,igen...  9 évig versenyszerűen fociztam,most már inkább csak hobbi.-válaszoltam.
-Érdekes. Kedvenc csapatod?-húzta fel a szemöldökét. Elnevettem magam.
-Az Atletico,de nem hiszem,hogy mernék mást mondani,mert maga vagy a lánya élve megnyúzna.-erre már ő is elnevette magát.
-Helyes a válasz.-mosolygott.-És.. tényleg ismered Griezmann-t?
-Igen. Egy iskolába jártunk. Csak hát,ő 6 évvel idősebb. Nagyon jó barátom.-erre a válaszomra még jobban felcsillant Mr.Rogers szeme.
-Remélem,majd én is találkozom valamikor vele.-mondta,majd felállt az asztaltól.
-Na,álljunk neki pakolódni! 7-re jönnek át néhány cuccért.-adta ki a parancsot. Ránéztem az órámra 1 óra múlt. Idegesen néztem Lizára. Hogyan készülünk el addigra?! Lizzy is így vélekedhetett,mert az apjának esett.
-Apu! Mégis hogyan gondoltad,hogy addigra elkészülünk? Ott van minden,a garázs,a négy szoba,nappali,konyha..-az apukája belé fojtotta a szót.
-Szivem,a hálót már kipakoltuk és a garázsba mennek a dobozok,a vendégszoba is ki van pakolva,az egyikből meg csak azt visszük,ami szükséges. Nincs sok már vissza. És csak néhány dolgot visznek el már ma. Holnap is van időnk.. csak este megyünk. Szóval,a mai program a konyha és a szobád.-válaszolta a lányának. Liz becsukta a száját,majd halkan megszólalt.
-Kipakoltátok már a hálót? Nélkülem? - könny csillant a szemében,majd elviharzott a folyósón.
-Liza!-szóltam utána,és már megindultam volna,de az apja a vállamra tette a kezét.
-Hagyd most egy kicsit. Majd előbb beszélek vele én.-szólt és elindúlt Liza után. Leültem a kanapéra,mire Karolina mellém ült és rámmosolygott.
-Hidd el,hamarosan megnyugszik. Addig mesélj nekem apád cégéről.

Liza:
Berohantam a szobámba és az ágyamra vetettem magam. Nem hiszem el,hogy nélkülem kipakolta a hálót. Amikor ott volt minden,ami anyukámhoz köthető.. Akartam volna még látni ott egyben az egészet. Elsírtam magam. Hírtelen valaki kopogtatott az ajtómon. Apa lépett be a szobámba.
-Liza drágám,tudom,most azt érzed,hogy egy szörnyeteg vagyok. De csak megakartalak kímélni..-kezdett bele,de félbeszakítottam.
-Mitől? Attól,hogy elbúcsúzzak a szobától? Hogy lássam anya holmiját? Vagy mitől apa?-sírtam.
-Az emlékektől Lizzy. Tegnap,mikor felhívtalak.. csak azért tettem,mert egyedül nem hiszem,hogy megtudnék bírkózni ezzel. Ezért kellett hazajönnöd. Hiszen,csak te érted meg igazán,milyen itt hagyni ezt a házat. Tegnap pont akkor pakoltam ki a hálónkat,mikor rájöttem,hogy szükségem van rád,hogy ezt feldolgozzam.-vallotta be könnyes szemmel.
-Ó apa!-borultam a nyakába. Szorosan megöleltem.
-Minden rendben lesz,attól,hogy itt hagyjuk a házat,anya még velünk marad. Hidd el.- suttogtam neki.
Mikor megnyugodott,elengedett és az ajtó felé indult.
-Hé! Fel a fejjel király!-szóltam neki oda. Elmosolyodott,majd kilépett az ajtón. Egy perc múlva Seb jelent meg az ajtómban.
-Lizzy. Minden rendben?-megtöröltem a szemem. Sébastian leült mellém én meg magamhoz szorítottam.
-Most már igen.-toltam el magamtól.-Segítessz kipakolni a szobám?
-Persze.-mosolyodott el.

Egész délután pakoltunk,közben zenét hallgattunk. Néha Sebbel jót nevettünk a cuccaimon,olykor pedig ő vígasztalt,ha valami olyat találtam. Mondjuk ami nagyon tetszett neki és leginkább lenyúlta volna az egy kép Jasonről aminek a hátuljára rá van írva,hogy hogyan nyírnám ki,az eleje meg össze van církálva. A fotóalbumomat lapozgatva rájöttem,hogy kell majd egy új,amibe már a Sebbel készült képeim is bekerülnek.

Mikor elkészültünk,akkor kihordtuk a dobozokat. Néztem ahogy a holmijaimat viszi el a költöztetős kocsi,apám fönökének magán gépéhez. Kölcsön adta mert hogy ő szállítást is szokott vállalni aztán ilyen nagy a rakodó tere.
Sébastian egy csókot nyomott az arcomra.
-Ideje lenne pihenned. Kimerűltnek tünsz.-mondta.
-Meglehet.-karoltam át a nyakát és felé hajoltam.-De mivan akkor,ha még nem akarok.-mosolyogtam rá. Egy félmosolyt villantott rám majd ő is közelített,már pont megcsókoltam volna,mikor apa megköszörülte a torkát mögöttünk és szétrebbentünk.
-Sajnálom ha zavarok.-mért minket végig dühösen és közénk lépve felsietett a lépcsőn. Elpirulva néztem Sebre,mire ő elnevette magát és egy gyors csókot nyomott a számra.

Bent közösen tévéztünk,majd úgy kilenc körül apa azt mondta,hogy ők elmennek aludni és mi is aludjunk.
-Seb jöhet a szobámba?-néztem apára. Seb a fülembe súgott.
-Liza hagyd már.-lecsitítottam.
-Kicsim. Nem. -jelentette ki.
Felmérgesedtem.
-Most miért nem bízol bennünk? Többszőr aludtunk már együtt,és nézd itt vagyok.-Apa felhúzott szemöldökkel nézett rám meg a barátomra. Sébastian lehúzta a fejét.
-Liza,nem erről van szó,de a vitát lezártam. Engem nem érdekel,hányszor...-itt vett egy mély levegőt.- De most itt külön lesztek. Menj fürödni,és irány a szobádba!-mondta ellenkezést nem tűrű hangon. Lehajtottam én is a fejem.
-Oké. És bocsánat.-Seb hátulról átkarolt. Gyorsan megcsókoltam,majd elindultam a fürdőszoba felé.
Sébastian:
Mr.Rogers ingerülten nézett engem. Karolina ekkor a vállára tette a kezét és elfordította tőlem.
-Steve. Lehetnél kicsit engedékenyebb. Végülis nem gyerekek már.-mondta.
-Liza,amíg itthon van nem alszik a fiúval. És nem a srác miatt. Csak.. én így látom jónak. Nem gondolom meg magam egy könnyen Lina.-hiába beszéltek halkan,mindent hallottam. Inkább elkapcsoltam a tévét egy sportadóra és néztem a Chicago-La Galaxy meccset. Az amerikaiak nem igazán rajonganak az európai értelemben vett fociért,de mégis a csapatok nem olyan rosszak. Amint Liza végzett jó éjszakát kívántam neki és elmentem én is fürödni,ő meg a szobájába aludni.
Vissza érve a nappaliba,észrevettem,hogy valaki rakott oda nekem ágyneműt. Mosolyogva bebújtam a takaróm alá és néztem tovább a meccset.
Pont mikor kapcsoltam volna ki a tv-t lépteket hallottam.

Liza rohant be a nappaliba és sírva megállt a kanapé előtt.
-Mi a baj mon chéri?-ültem fel.
-Me..megint rosszat álmodtam.-sírta.
-Gyere ide!-tártam szét a karom. Szorosan hozzámbújt én pedig eldöltem vele a kanapén és magamhoz szorítottam.
-Most már minden rendben lesz. Nyugodj meg.-suttogtam a fülébe,miközben a haját simogattam.
Remegve sóhajtott egyet. Egyre nyugodtabban vette a levegőt.
Bealudt. Kezdett lecsúszni,nem fértünk már lassan el itt ezért,óvatosan felemeltem menyasszony fogásba és felkászálódva a kanapéról a szobája felé vittem. Leraktam az ágyára,és betakargattam
-Khm.-köhintett valaki mögöttem,mire majdnem felugrottam.
Steve volt az.
-Mi folyik itt?-nézett rám mérgesen.
-Bejött a nappaliba sírva,hogy rosszat álmodott,erre hozzám bújt és bealudt,én meg gondoltam behozom a szobájába,hogy nyugodtabban aludjon. Ha probléma,hogy itt vagyok,már megyek is vissza a kanapéra.-mondtam. Nyomtam egy puszit Lizzy fejebubjára és az ajtó felé indultam.
-Sébastian.-szólt utánam Mr. Rogers. Megálltam.
-Amióta ismered Lizát,ez hányadik olyan eset,hogy rémálma van?-kérdezte.
-Nem tudom,körülbelül harmadik negyedik. Miért?
Nagyot sóhajtott.
-El kell mondanom valamit amiről nem sok mindenki tud. Még Liz előző barátja sem tudott. Nem tudom miért,de úgy érzem rádbízhatom ezt. Sébastian.. Liza nem véletlenül álmodik ilyeneket. Az anyukájáról álmodik. Igaz?-nézett rám.
-Igen. A repülőn legalábbis róla álmodott.-válaszoltam. Kilépett a szobából és mutatta,hogy én is tegyem ezt,majd becsukta az ajtót.
-Ez azért van,mert.. ott volt mikor az anyja meghalt.-mondta.-Ott volt a baleset éjszakáján,csak épp nem emlékszik rá. Az emlèkek így próbálnak feltörni. Mindig azt kiabálja mikor felriad,hogy "Anya ne!"-sírta el magát. Egy kissé megtört most. El sem akartam hinni. Én drága mon chéri-m. Az édesapját is nagyon sajnáltam,Liz anyukája biztos remek ember lehetett,ha ennyire hiányzik mindenkinek.
-Seb,erről csak te,Amy és én tudunk. Liza nem tudhatja meg.-mondta,mikor kicsit összeszedte magát. Bólintottam,majd vágyakozva az ajtóra néztem. Úgy magamhoz szorítanám most az én Lizámat.
Steve felsóhajtott.
-Tünés befelé!-biccentett az ajtóra.
-Mi?
-Jól hallottad. Menj,amíg meg nem gondolom magam.-mondta és rám mosolygott.
-Köszönöm.-mondtam,majd miután kezet fogtam vele,beléptem a szobába. Becsuktam magam után az ajtót,lekapcsoltam a villanyt,majd bemásztam Liza takarója alá és szorosan magamhoz öleltem . Igazi kis kifli-nagy kifli voltunk.
-Szeretlek.-súgtam a fülébe mire álmában elmosolyodott.