Liza:
Reggel boldogan ébredtem. Kikeltem az ágyból és nagyot nyújtózva megindultam a fürdő felé.
Megmostam az arcom,a fogam,majd kifésültem a hajamat.
Amikor visszaléptem a szobába,a legnagyobb döbbenetemre Amyt nem találtam ott.
Gyorsan felkaptam magamra a ruháimat és lesiettem a lèpcsőn. Charlotte néni mosolyogva üdvözölt.
-Jó reggelt csillagom! Hogy aludtál?-érdeklődött.
-Neked is Lotte néni. Jól aludtam,de nem láttad Amyt?-kérdeztem.
-Elment a boltba. Azt mondta,hogy tanítsam meg croissant sütni. Csak pont elfogyott a legtöbb hozzávaló,ezért elment venni. Nyugi,mingyárt hazaér.-mosolygott rám.
-Az jó,akkor mit szólnál ha addig engem tanítanál meg mondjuk... hmm... macaront készíteni?-néztem rá.
-Benne vagyok drágám!-ölelt át.

Előkészítettünk mindent és nekiálltunk elkészíteni a macaronokat.
Charlotte néni örült,hogy végre vele is töltök időt. Beismerem.. elhanyagoltam egy kicsit. És ez nem túl jó. Nagyon szeretem őt,úgy hogy bekéne pótolni az elmaradást.
-Nos drágám amíg meg sül addig gyere beszélgessünk kicsit.-fogta meg a kezem és kanapéhoz vezetett. Nos ez a kanapé sok mindent juttatott eszembe na. Elvigyorodtam miközben leültem.
-Tudom ám,hogy mi volt tegnap.-kacsintott rám.-Griezmann jó fej?-kérdezte. Amúgy Lotte néni is szereti a focit. Bár csak így néha néha nézi aztán ennyi. Nem is várom,hogy akkora rajongó legyen mint én. És főleg.. nem várom,hogy 52éves létére "beleszeressen" egy focistába.
-Nagyon bírom. Tök durva,hogy Seb egyik legjobb barátja és még nem is mondta. Ezért még kapni fog-nevettem fel. Charlotte néni mosolyra húzta a száját.
-Annyira kedves volt tőle,hogy csak miattad elhìvta Antoine-t.
-Igen.-pirultam el.
A beszélgetésünket a szükségleteim szakították félbe.
-Mingyárt jövök Lotte néni. Csak elmegyek mosdóba.-pattantam föl a fotelről.
-Menj drágám. Addig megnézem a sütit.

Elfutottam a mosdóba.
Miután végeztem,azonnal szembe találtam magam a nénikémmel.
-Lizzy drágám. Valaki hozzád jött. Ott vár az ajtóban.
Elmosolyodtam. Vajon Seb? Vagy Antoine? Vagy Olivia? Nem.. sajnos tévedtem.
Odaléptem az ajtóhoz és kinyitottam.
Jason állt előtte. Amint megláttam rávágtam az ajtót.
-Rá nem vagyok kiváncsi.-mondtam mérgesen. Charlotte néni odarohant az ajtóhoz és beengedte azt a férget.
-Ugyan már Liza! Bocsánatot kérni jött.-nézet rám.
-Japp gondolom. Nem tőlem kéne elsősorban. Bár ha belegondolok még mindig fáj az orrom néha. De Sébastiantól kéne elősször nem?-fujtattam.
-Liza. Ne gyerekeskedj már. Ami volt elmúlt. Tahó voltam.. oké. Lépjél túl ezen. És különben is,a drága Sébastianod ütött elősszőr.-mondta.
-Egy. Mi az,hogy lépjek túl azon,hogy tahó voltál. Kettő. Nem vagyok gyerekes. Három. Seb csak engem védett.
-Jó értem. Tényleg sajnálom. Tudod,azt szeretném ha legalább újra barátok lennénk.-túrt bele a hajába. Döbbentem nèztem rá. Barátok? Miután úgy eldobott mint egy használt rongyot? Miután heteket sírtam át miatta? Miután örök lelkisebeket hagyva bennem,azonnal ujjabb kapcsolatai lettek?
Erre borítsunk fátylat? Mintha,sosem lett volna? Legyünk legalább barátok?
-Ne.. nem tudom,mint mondhatnék erre. A múlt sajnos eltörölhetetlen Jason.-mondtam a szemébe.
-Tudom,csak annyit kérek,hogy gyere sétáljunk egyet és beszéljük meg.-nézett rám azokkal a nagy kék szememivel.  Megsajnáltam. Talán egy beszélgetés nem baj. (Ekkor még így gondoltam...)
-Jó rendben. De ha nem jutunk többre békén hagysz!-emeltem fel a mutató ujjam.
-Rendben.-bólintott.
Lotte néni rám mosolygott,amolyan "örülök,hogy meghallgattad stílusban" visszamosolyogtam rá. És ellépve Jason mellett kiléptem az ajtón.
A nyári nap melegítette a bőröm. Önkéntelenül is elmosolyodtam,de mikor belegondoltam,hogy éppen kivel megyek egy jó kis délelötti sétára,azonnal lelombozódtam.
Jason mellém lépett és tartva egymástól a távolságot elindultunk.
-Szóval akkor,miért is akarod,hogy újra barátok legyünk?-kérdeztem tőle öt perc csönd után.
-Mert nem szeretek senkivel haragban lenni sokáig.-mondta. Sántított a dolog. Amikor együtt voltunk sok olyan ember volt akivel mondjuk már két ève nem volt jóban.
-Aha. Én nem tudom. Kellene valami nyomósabb érv. Amikor úgy kidobtál. Tudod az nem volt barátságos.-sóhajtottam. Percekig meg sem szólalt.
-Tudom. Az akkor volt. Most meg nem akkor van.-mondta.
-Hát kösz.-nevettem fel idegesen.-Erre magamtól is rájöttem.
-Nem érted. Azóta változtam én is. Te is.
-Ahham...-vártam,hogy mit hoz ki belőle.
-Te sokkal.. hogy is mondjam. Érdekesebb lettél.
-Jah.. hogy eddig unalmas voltam. Egyre jobb.
-Liza! Nem csak úgy lettél érdekesebb. Nem! Máshogy is.-nézett rajtam végig és beharapta az alsó ajkát majd felröhögött.-Mielőtt perverz állatnak hinnél.. nyugi nem vagyok az.
Nagyon megnyugodtam mondhatom.
-Jó tényleg huh.. nagyon megnyugtattál.
Elsétáltunk a Sebék közelében lèvő pékség előtt.
Jason felém fordult. Mivel én olyan közel voltam az épületekhez,hogy az hihetetlen,erre a mozdulatára szinte neki simultam az egyik falnak.
-Tudod Liz.. az igazat megvallva hiányzol. Nagyon is. És talán már kinőttél a hippy-gót korszakból.-hajolt közelebb. Elfordítottam az arcom,de ő durván megfogta és visszarántotta. Éreztem,hogy az ajka rátapad az enyémre. Ezernyi emlék tört fel bennem. Akaratos ajkai szinte marták az enyémeket. Ellöktem magamtól.
-Nem,nem nőttem ki. De te tünj el az életemből!-ordítottam rá. Ekkor megpillantottam mögötte egy számomra igen fontos személy arcát.
Sébastian csalódottan nézett rám. Elfordult.
Majd mintha csak gondolt volna egyet visszafordult és lassan felénk kezdett sétálni. Erre Jason látva,hogy nem figyelek rá,a kezét lassan az arcomról a nyakamra csúsztatta,majd a pólóm kivágásához. Sajnos ma kissé kivágottabb felsőt vettem fel. Végig simított a dekoltázsomon.
-Minden hiányzik. A nappalok amit veled töltöttem és az éjszakák méginkább.-csúszott lejjebb a keze. Erőből pofon vágtam mire elvigyorodott. Seb odért hozzánk és üvöltve álloncsapta.
-Mégegyszer hozzá mersz nyúlni én kibelezlek!-mondta és hasba rugta.
Nos egy ex-focistának a rugása még mindig brutális. Ugyanis Jason szinte azonnal elterült.
Seb csak rámnézett,majd elsétált.
Éreztem,hogy egy könnycsepp folyik az arcomon.
Mennyire lehet dühös rám? Nem tudtam.
Zokogva elléptem Jasontöl. Az arrogáns beszéde miatt megérdemelte. De nem tudom mire célzott,hogy éjszakák. Háromszor ha lefeküdtünk .. vagy még annyiszor se.
De Sébastian.. én nem nem akarom elveszíteni. Olyan egy marha vagyok.
Az egész utat végig sírtam.
Otthon beléptem az ajtón és már rohantam is a szobámba.
Arcal lefelé rádöltem az ágyra és csak sírtam.
Kb öt perc múlva belépett Charlotte néni a szobába.
-Mi történt csillagom?-simított végig a karomon.
-Mindehent töhönre tehesz...-zokogtam.
-Megakarod beszélni?-kérdezte lágyan.
-Kérlek hagy egyedül. Csak egy kicsit.-nyögtem ki és folytattam a sírást.
Lotte néni szomorúan kiment.
Ha nincs Seb,mi értelme van boldognak lenni? Zokogtam. És zokogtam