Sébastian:

Döbbenten néztem Lizára.             - Öhm.. és ugye nem akar találkozni veled?! Csak mert,ha én meglátom, betöröm az orrát.-mondtam kissé ingerülten.             - Hát, nagyon remélem,hogy nem kell látnom azt a férget... bár, amilyen szerencsétlen vagyok,kilépek az utcára aztán ő lesz az első akivel találkozom.-sóhajtott fel,majd felállt az asztaltól.
Utánna akartam menni,de Amy megfogta a kezem,majd lassan megrázta a fejét.
-Most hagyd egy kicsit. Hamarosan lenyugszik és akkor lehet majd vele beszélni,de most egyedül kell lennie.-magyarázta. Bólintottam,de minden egyes porcikám azért imádkozott,hogy utánna mehessen.
Liza:
Sébastian szobájába mentem és leültem az ágyra.
-Miért most kell minden emléknek előtörnie?!-idegeskedtem. A sírás határán voltam..
Felhúztam a térdeimet ès szorosan a mellkasomhoz nyomtam. Nem tudtam elképzelni,hogy miért kell pont most idejönnie,amikor tudja jól,hogy mi is itt vagyunk..
Direkt csinálja vajon? Hogy felidegesítsen?
Nem értem. Ekkor valaki halkan megnyitotta az ajtót.
Sébastian volt az. Kezében a csörgő telefonommal.
Rá néztem,mire elfordította a tekintetét.
-Öhm.. hagylak.. csak felhoztam a telód.-mondta és már ment is volna ki de utánna szóltam.
-Seb!
Visszafordult.
-Itt maradnál velem?-kérdeztem félve. Elmosolyodott és odalépett hozzám.
-Persze.-ölelt át. Belekapaszkodtam a hátába.
-Nem akarom,hogy megint összetörjön. A sok emlék már így sem hagy nyugodni.-motyogtam szomorúan a vállába.
-Nem engedem,hogy megbántson. Még a közeledbe se jöhet.-simogatta meg a hátam.
-Köszönöm.-suttogtam. Éreztem,hogy egy könnycsepp végig folyik az arcomon.
-Ne sírj!-tolt el magától és letörölte a könnyeim. Rám mosolygott,nekem meg boldogság szállta meg a lelkem.
-Miért akarsz ennyire megvédeni? Nagyon jól esik..-néztem rá.
-Mert szeretlek-csókolt meg.-Gyere. Menjünk el valahová sétálni.-húzott fel.
-Öhm oké.. de egy szál pólóba vagyok.-nevettem fel.
-Akkor vedd fel ami tegnap volt rajtad Amy meg el lesz itt egyedül szerintem.. meg ameddig itt voltál,kimosta a ruháját. Hamarosan megszárad.
-Miért,meddig voltam itt egyedül?
-Egy olyan más fél órát.-mondta. Elkerekedett szemekkel néztem rá.
-Oh.. az úgy jó.-nevettem.
-Hát igen.-röhögött rám. Majd kihúzott a szobájából.
Amy már ott állt átöltözve,kezében a ruhámmal.
-Tessék.-nyomta a kezembe. Mosolyogva visszaléptem a szobába és magamra zárva az ajtót,átvettem a ruhám.
Az Atléticos pólót megfogtam és összehajtottam.
Kiléptem az ajtón és a kis kincsemet Amy kezébe nyomtam.
-Úgy vigyázz erre a pólóra,mint a szemedfényére.
-Úgy lesz.-bólintott,majd elnevette magát. Én is elkezdtem nevetni,majd Seb felé fordultam.
-Akkor indulhatunk?
-Persze.-fogta meg a kezem és összekulcsolta az ujjainkat.

Vigyorogva mint a tejbetök sétáltam Sébastian mellett.
-Seb?-fordultam felé.
-Mondjad csak.-mosolygott.
-Csak úgy sétálgatunk,vagy el is viszel valahová?
-Hát.. is-is.- nyomott egy puszit a homlokomra.
Csak sétáltunk és sétáltunk tovább. Egyszer csak borzasztó sok emberbe ütköztünk.
-Mi ez a nagy tömeg?-kérdeztem.
-Liza. Itt tartják Franciaországba az Eb-t.. nem is tudtad?-nézett rám. Mint egy hatalmas pofon úgy ért a felismerés. Persze,hogy tudtam. Hát amikor idejöttünk már a jegyeken gondolkoztam..
-Na basszus! Hogy felejthettem el ilyet?!-vágtam fejbe magam. Seb halkan felnevetett,majd nyomott egy gyors csókot a számra.
-Ki játszik most?-néztem a nagy kivetítőre,ami innen nagyon picinek tünt. Sébastian erősebben megfogta a kezem,majd magaután rántva vitt be a tömegbe miközben válaszolt.
-Franciaország-Németország. Hamarosan kezdődik.-amint előrèbb voltunk tökéletes volt a kilátás.
Épp a játékosok mentek fel a pályára én pedig megpillantottam a kedvencemet.
-Griezmann.-suttogtam,majd hozzábújtam Sebhez.
-Látom tényleg oda vagy érte.-ölelte át a derekam.
-Hát igen. Hatalmas akaraterő van benne. És ahány Atlético meccsen láttam élőbe elég jó fejnek tünt.-mondtam.
-Az is.- válaszolt. Furcsán néztem rá. Honnan tudja,hogy az? Vajon több meccsen volt már mint én?? Vagy mi?
Hírtelen megszólalt a francia himnusz mire Sébastian kihúzta magát. Körülöttünk a legtöbb ember így tett. Feszengve álltam a sok himnuszát éneklő francia között.
A képernyőre irányítottam a tekintetem. Amint elhalkult a himnusz és a játékosok összepacsiztak meg a csapatkapitányok átadták a zászlót (stb.. stb..) lassan kezdődhetett a meccs.

Az egész tömeg egyszerre hördült fel, egyszerre ujjongott,visított.. mintha ott lennénk a meccsen.

A mérkőzés végére 2 Griezmann gól született. Amikez persze mikor lőtte Sébastian nyakába ugorva ünnepeltem.
Nyertek a franciák mindenki örült.

A fium karját átkarolva tántorogtam ki a tömegből. Seb még mindig vigyorgo arcomra nézett mire én is ránéztem és lehuzva magamhoz megcsókoltam.
-Köszi,hogy elhoztál ide! Bámulatos volt.-öleltem át utánna a nyakát.
-Bármikor hercegnőm.-csókolt meg.
Alig engedtük el egymást,amikor valaki megfogta a vállam.
Feléfordultam és azt hittem menten összeesek.
-Szia Liz.-mosolygott,nagy kék szemei mellett összeugrottak a nevetőráncok.
-Szia Jason.-nyeltem egy nagyot. Éreztem,ahogy a kezeim alatt Sébastian izmai megfeszülnek.
Elém ugrott és fenyegetően meredt Jasonre.
-Menj innen.-mondta neki.
-Liz ki ez a pasas?-nézett furán Sebre.
-Ő a barátom.-mondtam. Ezernyi emlék villant fel előttem.
-Igen. Szóval tünj el.-mordult rá Sébastian.
-Nem vagy a főnököm.-fujtatott és odébb akarta lökni Sebet,mire a keze meglendült és orrba vágta Jasont.