Szereti. Totálisan érthetetlen okokból kifolyólag szereti a kicseszett Lily Evans-t, gondolta keservesen mikor kinyitotta a szemét és felült az ágyon. Aztán arra gondolt, hogy az alvást is legalább annyira szereti, csak annak több értelme van, így visszadőlt és aludt tovább amíg Lupin fel nem ébresztette. Megpróbálta kinyitni a szemét, amit két perc erős próbálkozás után sikerült is végre hajtania. Félig nyitott szeme a mellette lévő ágyon alvó Siriusra tévedt.
-Tapmancs?- tette fel a legrövidebb és legcélravezetőbb kérdést, amit a reggeli rekedt hangja produkálni tudott.
-Alszik.- közölte Holdsáp valami elképesztő nyugodtsággal a hangjában, amiből mindenki azt a következtetést vonhatná le, hogy teljesen komolyan gondolta, hogy a kérdés erre vonatkozott és nem a miértre.
-Bazd... Hallod, szerinted nem látom?- nézett rá Lupinra miközben elgondolkott azon, hogy ha még egyszer fel kell kelnie csak azért, hogy a sok barom ember pofáját bámulja egész nap, több mint valószínű hogy kiugrik a Csillagvizsgálóból.
-Akkor miért kérdezed?- az egyetlen kérdés hogy vajon miért ő nézi James-t hülyének?
-Lupin... Arra a részére lennék kíváncsi, hogy miért alszik?- temette az arcába a kezét mintha csak a fejét akarná egyben tartani.
-Mert szombat van?- kérdezett vissza Holdsáp összevont szemöldökökkel, egyáltalán nem értve a helyzetet.
James szemében valami földöntúli szenvedés szikrája csillant meg és inkább kérdés nélkül visszaborult a párnájára, a fejére húzta a takarót és még egy utolsó élettelen sóhajjal közölte Lupinnal, hogy hozzon fel reggelit, majd visszaaludt.

Legközelebb már csak akkor kelt fel mikor az ebédet jelző ébresztőóra csörgött. Lassan kikászálódott az ágyából és oda sem nézve kihúzott egy nadrágot és egy inget a fiókjából. Haja a szokottabbnál is kócosabb volt és azon az oldalon amelyiken aludt teljesen a fejéhez volt lapulva. Ott beletúrt néhányszor, hogy kissé megigazítsa, de még mindig túl álomittas volt ahhoz, hogy érdekelje az, hogy sikerült is e a művelet.
A lépcsőn lefelé sétálva ráérősen gombolta be az ingét, félig meddig azért is, hogy a lépcső aljánál ülő hölgyemények megcsodálhassák a ruhadarabbal eltakarni kívánt részt. Természetesen ők ezt igencsak nagyra értékeltek és le sem vették róla a szemüket amíg el nem tűnt a portrélyuk mögött. Lily Evans is része volt ennek a kis közjátéknak és annak ellenére hogy ő savanyú arckifejezéssel követte a fiút, a látvány mégis ott ragadt a fejében. Hiába, túl rövid ideig tartott ahhoz hogy tökéletesen meg lehessen nézni, mégis elég hosszú ideg ahhoz hogy ez a kép még később is vissza-vissza ússzon szemei elé, mikor már a tó egy eldugott részénél üldögél és a szerdai átváltoztatástan leckét gyakorolja egy farönkön. Aztán amikor már harmadjára rontja el a varázslatot amiatt a mindig visszatérő látvány miatt, hátradől a fűben és hagyja gondolatait elkalandozni abba a tökéletes világba, ahol James Potter egy kevésbé arrogáns disznó és minden porcikájával csak is őt szereti.
Talán pont ennek a kis képzelődésnek köszönheti, hogy amikor James leül mellé, még nem sikerül felvennie az undor remekre dolgozott maszkját, amit oly sokat használ a fiú közelében, és véletlenül megereszt egy apróbb mosolyt, amire a fiú a legnagyobb csodálkozás közepette elvigyorodik és egy 'Szia Lily'-vel kissé sikerül még jobban magába habarítania a lányt.
-Szervusz Potter. Mit szeretnél?- kérdezte a szokásos gyűlölköző hangnem helyett egy fokkal kedvesebb, bár még mindig nem sok pozitív érzelmet kifejező stílusban.
-Meglehetősen sok mindent. Világbékét és egy jobb seprűt, a RAVASZ-t meg, hogy auror legyek. De amit ebben a pillanatban leginkább szeretnék az az, hogy gyere el velem valahová holnap Roxmorts-ban.- Lily erre csak felhúzta bal szemöldökét, majd mikor látta, hogy a fiú komolyan gondolja nyersen odavágott egy 'álmodozz Potter'-t és összeszedve a könyveit otthagyta a magába roskadt fiút.
Még hosszasan nézett Evans után, levegőben csapkodó talárját és sietős lépteit figyelve. Mikor a lány eltűnt az egyik domb mögött fejét a tó felé fordította, mintha csak attól várna választ kérdéseire és az valaha is megadhatná neki. De a tó hallgatott, néha-néha felugrott a felszínére egy hal vagy egy kacsa a víz alá bukott, de ezen kívül csendben maradt, mégis mintha nyugtatni próbálná. Hiszen ez is csak egy nap, a többiből, egy lehetőség a számtalan közül, egy csepp az óceánból. Máskor is visszautasította már, mégsem adta fel, ahogy most sem fogja. Ahogy most sem teheti.

***

Egy általános jó hangulat uralkodott a társaságon, köszönhetően az eddig elfogyasztott vajsöröknek és a várva várt Roxmorts-i hétvége érkeztének. Órák óta üldögéltek a Három Seprűben, ugratták egymást és végre valahára elfelejtették az iskola létezésének megterhelő tudatát. Az idő teltével egyre többen csatlakoztak az eredetileg négy fős társasághoz, így mostanra már lassan három asztal lett összetolva, a figyelem középpontjában pedig még mindig James és Sirius állt, akik a tömeg növekedésével egyenesen arányosan, egyre nagyobb hévvel és lelkesedéssel mesélik a sok helyen kiszínezett történeteiket. A hallgatóság pedig nevet és ámul ahol csak kell, a pultos pedig árgus szemekkel figyeli őket, nehogy kitörjön egy verekedés ahogyan a múltkor is, mert egy hétig nem tudott senkit a hatos asztalhoz ültetni, mivel mind három lába ki volt törve.
Viszont nem csak a Roxforti balhésok asztala bővült, hanem úgy általában a többi is. A helyiség fülledt és meleg lett, így az ajtón belépő emberekkel beáramló hűvös esti levegő érkeztekor mindenki fellélegzett kissé. Egyedül Sirius volt az, aki elfúlva figyelte ezt az apró eseményt és nem is ok nélkül. Az ajtón belépő személyek megjelenésére nem számított. Szíve mélyén reménykedett ugyan, viszont az idő múlásával kezdett lemondani arról, hogy beállítsanak, mikorra pedig már sikerült teljesen legyűrnie vágyát, hogy minden második pillantását az ajtónak ajándékozza, az a szörnyűséges nőszemély mégiscsak megérkezett, hűséges barátnőivel karöltve. S az alatt az ezredmásodperc alatt, míg az ajtó nyitva volt, Black minden józan esze a kiáramló meleg levegővel együtt karöltve és boldogan távzott.
Az asztal egy eltakartabb részénél helyet foglaló Lupin, mindezen történéseknek csendes, viszont értő megfigyelője volt és ezek után le sem vette szemét Siriusról, aki pedig Brooke-ot figyelte azzal az összetéveszthetetlen viaskodással a szemében. Ámde nem csak Remus volt ilyen jól kifejlesztett megfigyelőképességgel megáldva, hanem a szóban forgó lány leghűségesebb barátnője is, Christa. Igaz ugyan az is, hogy ő ezt az adottságát éppen arra használta fel, hogy miután helyet foglaltak az egyik még üres asztalnál, kissé közelebb hajolva imádatának tárgyához odasúgjon neki valamit, ami Rooky-t arra készteti, hogy elfordítva fejét egyenesen egy figyelő szempárba ütközzön és hogy aztán a figyelt és megfigyelő személy tekintete is, mint a madarak, ha elhalad mellettük valami, elrebbenjen a másikról és mintha mi sem történt volna folytassák barátaikkal a kellemes hangulat, ezek után már csak látszólagos fenntartását.
Rendelt magának egy lángnyelv whiskey-t és próbálta visszanyerni a pár perccel ezelőtti boldog önmagát, az alkohol viszont csak jobban elködösítette az elméjét és lebontva a napok óta épített gátat, hagyta előtörni az emlékeket. Minden csók, minden ölelés élesen villant fel az emlékezetében és csak nehezen látott keresztül rajtuk, hogy az asztalnál folyó beszélgetésre figyelhessen, aminek a fonalát már régen elvesztette és igazából kedve sem volt újra felvenni. Minden vágya az volt, hogy újra Rooky közelében lehessen, hogy a szemébe nézzen, hogy elmondhassa neki miket csinált legutóbb, hogy a lány szarkasztikusan belevágjon és ne hagyja őt befejezni a megkezdett történetet.
Nem bírta tovább. Felállt az asztaltól és szó nélkül távozott, figyelmen kívül hagyva csodálkozó barátainak kérdéseit. Lupin is felállt és utána ment, ugyan azzal a nemtörődömséggel, hagyva ott az asztalt. Mire átverekedte magát a tömegen és kijutott a Három Seprűből Sirius már eltűnt a sötét utcák útvesztőjében. Valami viszont  azt súgta neki, hogy a Szellem Szállóhoz ment, így próba szerencse alapon elindult arra és kicsit sem lepte meg mikor az emeleten találta őt, kedvenc szakadt fotelében ücsörögve.
Észre sem vette Lupint, amíg az fel nem ült vele szemben az asztalra, aminek a közepéből hiányzott egy darab. Egy ideig egymás szemébe bámultak, aztán Remus elmosolyodott és kinézett az ablakon.
-Ne nézz így- szólt neki oda és morcosan ő is kitekintett az éjszakai tájra, ahol a távolban a Roxfort fényei pislákoltak.
-Én ugyan nem nézek sehogy- pillantott rá vissza Lupin, egyre szélesedő mosollyal az arcán.
-Dehogynem nézel! Mégpedig megmondom én neked hogy nézel! Úgy, mintha máris mindent tudnál, pedig én se neked, se senki másnak nem mondtam semmit. Így nézel.- ráncolta össze a szemöldökét és szúrósan meredt a felnevető barátjára.
-Azt is tudod mit fogok mondani?-döntötte oldalra a fejét, remekül szórakozva Siriuson.
-Persze hogy tudom! Nem fogsz mondani semmit, addig amíg el nem mesélem, hogy pontosan mi és hogy történt, aztán te kérdezel párat én meg újfent rájövök, hogy egy idióta vagyok és majd ettől kicsit jobban szeretlek téged, meg kicsit jobban utálom magamat. Tessék. Boldog vagy?- és újra kinézett az ablakon. Megpróbálta megkeresni a szemével a Hollóhát tornyát, de túl messze volt és túl kevés fény égett már ahhoz, hogy ki tudja találni melyik torony melyik.
Lupin felsóhajtott. Nem mondott semmit, a beszélgetés már lezajlott. Mindketten tudták, hogy mit mondana a másik. Elmerengett mennyire jó is, hogy van egy ilyen barátja. Sőt, nem is egy.
-Te sosem beszélsz magadról- nézett rá Sirius.
-Nincs mit mondanom.- És végülis tényleg nem volt. Mégis mit mondhatott volna? Hogy ő, Remus Lupin, hagyta magát becsapni egy göndörhajú átok által? Pedig tudta ám, érezte hogy minden szava hazugság. Mégis.
Szomorú önváddal meredt ő is a kastélyra és megint feltette magának ugyanazokat a kérdéseket, mint amiket már ezerszer élete során. Úgy sorolta őket, mintha egy régi, sokszor forgatott könyvhöz nyúlna újra, aminek már be vannak törve a lapjai és szinte magától kinyílik a kedvenc részeinknél. Pedig tudta a válaszokat, mint ahogy mi is tudjuk, hogy mi áll annak a könyvnek annak a bizonyos oldalán. Valami mégis arra késztette, hogy emlékeztesse magát szörnyű mivoltára, hogy körbenézzen a szobában és újra felfedezze azokat a karmolásokat a falon, amiket az évek során halmozott oda. Mintha egy életfogytiglanra ítélt rajzolná reménytelenül a strigulákat cellája falára.
Felsóhajtott, megrázta a fejét és Siriusra pillantott, aki őt nézte.
-Mehetünk?- kérdezte. És mentek.
Nem az alagúton át, mert McGalagonynál le kellett jelentkezniük miután visszaértek.
-Nagyon szeret minket az öreg lány- viccelődött Black mikor már a Roxfort felé vezető úton jártak.
-Nos, ez a kijelentés csak rátok nézve tekinthető szarkazmusnak.- Húzta fel az orrát sunyin mosolyogva Remus, barátja pedig meglökte őt a vállával és elmorgott egy jól hallható "seggnyalót" amire mindketten felnevettek.

***

A könyvtárakat valahogy mindig körbelengi ez a dicsőítő csend. Mintha minden lélek elhallgatna egy pillanatra, hogy így adózzon a nagy lelkek művei és a tudás előtt. Hiszen tudni csodálatos dolog. És mennyi, de mennyi minden van amit mégsem lehet tudni! De itt, a könyvtárban mégiscsak nagyon sok megtalálható és bármerre nézel régről ismert könyvcímek mosolyognak vissza rád és soha nem látottak köszöntenek és kérnek, esdekelnek hogy vedd le őket a polcról. Hisz milyen régóta ott áll és senkit sem érdekel.
Mostanában már soha senkit nem érdekel. Nem látja senki azt ami körülöttük van, sem a folyosó falán az érdekes karcolásokat és már senki nem hallja a madarak csicsergését, ahogy a kviddicspálya felé sétálnak. Senki sem lát, senki sem hall. És valahogy senki, de senki sem érez. Nem érzik az érzelmeket, csak gondolják hogy vannak. Remus nem is igazán érti, hogy tudnak így lenni az emberek. Csak gondolják, hogy éreznek, igazából nincsenek tisztában vele. Pedig olyan szembetűnő dolog az érzelem. Hiszen ha ránézne valaki a másik arcára, csak egy pillantást vetne rá máris tudná! De nem. Csak teszik a saját dolgukat, mennek és mennek érzelmek nélkül, nekik nem fáj semmi csak panaszkodnak, hogy mi minden rossz és nem értik meg. Nem értik meg hogy nem az fáj, hogy az évfolyam leghelyesebb pasija nem veszi őket észre, hanem hogy őket ez csak mások miatt érdekli és ez fáj csak igazán. Hogy nem maguktól szeretnek, nem maguktól tanulnak, nem maguktól kelnek fel reggel, nem maguk miatt élik az életüket, hanem azért mert nekik ezt kell tenniük ahhoz hogy szeretve legyenek, hogy elfogadják őket. Miért is fontos ez nekik? Hiszen ő az élő bizonyíték arra, hogy kitaszítottként is lehet élni. Sőt! Úgy lehet még csak igazán. Senki nem várja el hogy azért hallgasd meg a problémáit, mert ő is meghallgatta a tieidet.
Apropó "problémák". Van ez a mugli költő. Rimbaud. Ó hogy is mondta, hogy is...áh igen! "Az egyetlen elviselhetetlen dolog az, hogy semmi sem elviselhetetlen." Milyen igaz. Egy időben -sőt még most is- mindenki csúfolta, elhagyta és undorítónak gondolta őt, saját magát is beleértve. Ő mégsem roppant bele egészen. És ugyan nem él a társadalom által normálisnak titulált életet mégis itt van és boldog. Hiába hitte azt esténként, hogy nem bírja tovább, hogy nincs tovább, mégis volt. És reggel felkelt és az élet folytatódott ugyan úgy tovább és tovább. És azóta sem változott semmi és senki körülötte csak ő maga. És ezért más mégis minden. Mert ő nézi más szemmel a világot, nem pedig a világ őt. És igazából nem is cserélné el ezt az életet senkivel, hiszen annyit tanult belőle, annyira mélyre és magasra jutott, annyira...
Puff.
Egy hatalmas könyv csattant mellette néhány centiméterrel, ő pedig felugrott és a kezében lévő kávét ráborította a vázlatfüzetére.
-Merlin az égben, segíts! Elnézést, elnézést! Véletlen volt esküszöm! Nem értem el a polcot és...- a szőke lány tovább hadarta a bocsánatkérést, de Lupin már nem figyelt rá. Elveszett a gyönyörű szőke haj csillogásában, a lány zöld szemében, amiben arany pöttyök csillogtak és mögötte félelem húzódott, hogy most valami kellemetlenséget okozott egy másik emberi lénynek, pedig ő igazán nem akarta, csak nem érte el a polcot és az arra kivetett bűbáj nem segített neki felrakni, pedig ő azt hitte fog és ezért engedte el a könyvet.
Remus a lány két vállára tette a kezét.
-Nem haragszom.- mosolygott és tudta, hogy nagyon régen volt az, hogy ő egy ilyen figyelmes emberrel találkozott.- Amúgy is szörnyű volt az a kávé. James csinálta. -nevetett fel. Az a fiú tényleg borzalmas kávét készít, de muszáj elfogadni, hiszen ha ő bármiféle munkára vetemedik az csakis a szeretetének a jele lehet.
-James? James Potter? Oh, akkor tudom ki vagy!- mondta a lány és most egyszer az életében, nem hallotta az elítélés csípős fennhangját ebben a mondatban. Tévedett mikor az előbb azt hitte annál már nem lehet boldogabb.
-Remus vagyok -monda csendesen és elpirult, mert rájött, hogy nagy öröme közben még mindig szorítja a lány vállát. Hirtelen elengedte és kapkodni kezdett a jegyzetei és vázlatai felett. Leborította róluk a kávét, megpróbálta egy varázslattal megtisztítani, de a keze annyira remegett, hogy csak az ötödik próbálkozásra sikerült mindent redbe hozni. Ekkora már nagyon kínosan érezte magát a lány pillantása alatt, aki többször is felajánlotta, hogy segít, de ő elutasította. Így mikor végzett felkapkodta a cuccait, elmotyogott egy "most mennem kell" elképesztően átlátszó végszót és elrohant a másik irányba. Ez csak amiatt volt még kínosabb, hogy így körbe kellett mennie a könyvtáron, mert a kijárat a másik irányban volt.
Ahogy kiért a könyvtárból hátát nekivetette a falnak, mellkasához szorította a kezében lévő dolgokat és a mennyezetre nézve engedélyezte magának, hogy pár pillanatig nagyon nyomorultul érezze magát. Ezután becsukta a szemét mélyet sóhajtott és úgy döntött megy és megiszik egy jó erős nyugtató teát, aztán pedig folytatja legújabb könyvének olvasását.

Sajnos azt nem vette észre, hogy mikor felborította a kávéját, egy úttal a szóban forgó könyvet is leverte az asztalról.

A szőke hajú lány pedig épp most hajolt le érte, hogy utána beleolvasson és végül az égész délutánját a könyvtárban ülve töltse és azt az otthagyott csodát tanulmányozza, amit valahogyan egy hétig elfelejt majd visszaadni.

Elnézést a késésért. 🙃 Azért remélem valamennyire kárpótolt titeket ez a rész.