Teltek a napok, hetek, hónapok.
Roy mintha felszívodott volna..
Féltem, hogy egyedül maradok a kicsivel és nem is magam miatt féltem hanem az miatt, hogy a kicsinek mit mondok, hogy hol az apja?

Hónapok teltek így el...
Hiányzott Roy... Hiányzott, hogy hozzábújjak.. A csókja...

Egyik reggel anyám rohant a szobámba mint egy bika ki megvadult a piros szín látványától rámtörte a szobaajtót.
-Gyere le vár kint valki. - mondta és sietett ki a konyhába.
Én még az ágyban feküdtem és nehezen de kimásztam a takaróm alól és kimentem.

Egy férfi állt nekem háttal rózsacsokorral a kezében.

-Roy? Te.. Te vagy az?! - kérdeztem remegő hanggal és közelebb léptem felé.

-Igen én vagyok. - felelte könnyes szemmel.
Ekkor megszédültem és a földre zuhantam.

A következő pillanatban a szobâmban találtam magam és Roy fölém hajolva kérdezte, hogy jól vagyok-e.
Ijedten ugrottam fel az ágyról.

-Hol voltál?? Miért nem válaszoltál a hívásaimra?!- árasztott am el kérdésekkel.

-Gyereket várok tőled! - orditottam!

-Ne haragudj egy időre el kellett mennem. De mostmár örökre veletek maradok. - felelte és megcsókolt.

Kis idő múlva elmesélt mindent.

Egy maffia tagja lett és nehezen tudott kilépni belőle. Fenyegették a családjára törtek...

-Miért nem mondtad?! - kérdeztem érthetetlen tekintettel.

-Nem akartam, hogy izgulj értem és megijedj. - mondta és közben elővett a táskájából egy babacipőt....