Pólóját kivettem a kezéből. Nem tetszett hogy ilyen gyorsan öltözik.
Hajnal volt. Talán kettő, fél három.
Az utcalámpák fénye halvány derengést adott bőrének.
Finoman simultam hozzá, kezemmel átfontam nyakát, így a ruha darab a háta mögé került.
Elnevette magát, szája sarkában megejelent az az aranyos ránc, szeme pedig élénk lett.
Megcsókolt, de pólót nem adtam vissza.
Játszottunk, próbálta elvenni, de nem hagytam.
Végül persze nyert.
Leült a kanapéra. Arcára fény vetült. Ölébe ültem, s csak néztem. Néztem mint keletkeznek ráncok a szeme körül ha nevet, hogy húzza száját mosolyra, miként kutat szemével.
Nem értette mit nézek rajta.
Nem tudja hogy mennyire lenyűgöz zöld szeme, mely akár valami mező, erdő, a mély tenger. A szeme, ami fénytől függően kék, akár a felhős ég, szürke, mint a hamu, zöld mint a fényárban úszó erdő. A szeme, mely kutat engem, és próbál rájönni miért nézem.
Miért nézem a száját, mely csókja éget mint a tűz, felfrissít akár a zápor nyári napon.
Miért nézem Őt, aki ugyan közel sem tökéletes, de jobb mégsem lehetne.