szerelem

'Minden, amit te csókjaid, érintéseid s öleléseid adnak nekem. A szerelem te vagy számomra, s minden, ami hozzád tartozik. Az aprócska heg az arcod bal oldalán, a pisze orrod, az aranyos fogaid, a kívánatos ajkaid, a selymes, fekete tincseid, húzottságukhoz képest kerek íriszeid, széles vállaid, kigyúrt tested, édes nevetésed, a hangod - mely cirógatja füleimet - , a kedvességed, a fantasztikus utánzó képességed, a fekete-fehér ruhatárad. Mindened. Mindenedet szeretem, mindenedet szerelmesen szeretem, hiszen mind te vagy, mind te, Szerelmem. '

Kómás fejjel csaptam le - az ébresztőórakánt is funkcionáló - Jin Hyungot, aki kivételesen bármiféle morcos megjegyzés helyett csak kuncogva ült le mellém az ágyra, hogy a szokásos, reggeli cirógatásomban részesítsen.

- Taehyungie, fel kéne kelned végre. A mai nap különleges, vagy talán nem akarod kiélvezni a szülinapodat? - suttogta kedvesen, miközben rakoncátlan, minden bizonnyal kócos tincseimet cirógatta, úgy, ahogy régen anyukám is tette. Ez egy pár másodpernyi nosztalgikus visszaemlékezéssel töltött el, de aztán gyorsan kapcsoltam, és kissé kómásan ültem fel kényelmes, puha ágyamban.

- Tényleg! Pedig tudtam, hogy ma van, de valamiért mégis kiment a fejemből. -nevettem fel kissé, rekedtes, reggeli hangomon, majd az éjjeli szekrényem felé nyúltam, hogy elvegyem onnan csukott szemekkel - mostanra már tökéletesre fejlesztgetett tapogatós módszeremmel - a telefonomat, de ahogy hozzáért ujjam a készülékhez, megtapintottam rajta egy oda nem illő, papír szerű anyagot.

- Ez micsoda? - fordultam értetlenül Hyung felé - immáron már nyitott szemekkel -, miközben a kezemben forgatgattam a kis, karácsonyi csomagolással bevont - tapintás alapján - téglalap alakú tárgyat.

- Bizonyára az egyik szülinapi ajándékod. - mosolyodott el huncutul, majd felállt mellőlem az ágyról, s az ajtó felé vette az irányt - Most viszont megyek, egyedül hagylak egy kicsit. Készülj el gyorsan, ma még sok dolgunk lesz, a fiúk pedig már lent várnak a reggelinél. - csak egy halvány bólintást kapott válaszul, mire ismét elkuncogta magát - mi történt ma Hyunggal? -, s egy aprócska puszit küldött felém a levegőben. -Nagyon Boldog Születésnapot Taehyungie! - azzal ki is ment, egyedül hagyva engem a szobában, kezemben a karácsonyfás csomagolású ajándékkal.

Még egy ideig nézegettem az aprócska csomagot, de mivel nevet nem találtam rajta, fogalmam sem volt, kitől lehetett. Hoseok Hyungra vagy Jiminre tippeltem, hiszen ők a szobatársaim, és mielőtt elaludtam volna, még nem volt a kis szekrényemen.

Végül inkább visszaraktam oda, ahol találtam, s úgy döntöttem, hogy majd este kibontom a többi ajándékkal együtt, így egy gyors öltözködés és fésülködés után már szaporán szedtem lefelé a lépcsőn lábaimat, ám egy pillanatra megtorpantam a lépcsőfordulónál.

Gondolataim közé egy kellemes, arcpirongató emlék férkőzött be, ami talán két évvel ezelőtt történhetett. Sosem voltam egy nagy puszilkodós, egyedül egy ember volt az, akit mindig, minden pillanatban agyon puszilgattam volna, ő pedig nem volt más, mint Jungkookie. Emlékszem, kitaláltam, hogy bevezetem minden alvás előtt a jó éjt puszit, hiszen ez tökéletes indoknak bizonyult ahhoz, hogy többször érinthessem ajkaim Dongsaengem selymes bőréhez. Egyik este - egy kimerítő napunk után - Jungkook nagyon hamar eltűnt a nappaliból, én pedig gyorsan utána siettem, mielőtt bevetette volna magát az ágyába. Álmában már nem akartam volna zaklatni.

Végül, éppen itt, a lépcsőfordulónál kaptam el, s ő értetlenül fordult irányomba, mire természetesen, gondolkodás nélkül vetettem magam karjaiba.

Mindig is imádtam az illatát, és tipikusan az az ölelgethető figura volt, no meg persze az én egyetlen Dongsaengem, nem csoda, ha állandóan a nyakában csüngtem. Azon az estén is nagyon nehezen tudtam csak elválni tőle. Túlságosan kényelmes, s jó volt az ölelése, de hosszú percek után mégis csak eltoltam magamtól. Tudtam, hogy fáradt és bizonyára már alig áll a lábán, így nem szándékoztam sokáig fel tartani, csak a jó éjt puszimat akartam neki odaadni.

A mai napig nem értem, hogy volt hozzá merszem, de már nagyon régóta vágytam rá, így egy hirtelen ötlettől vezérelve, lehunytam pilláimat, s egy röpke puszi erejéig összeillesztettem ajkaimat övéivel. Párnácskáin még érződött a kissé kesernyés kávé íze, amiből legalább öt litert vittünk be mindannyian azon a napon, de még ez sem zavart, ugyanis az ő ajkain még a koffein kesernyés és tömény  íze is finomnak tűnt, kellemesnek hatott. Mindössze néhány másodpercig tartott csak aprócska, ártatlan csókunk, a szívem mégis olyan hevesen dobogott tőle, mintha csak a 'Fire' koreográfiáját táncoltam volna el egymás után tízszer, megállás nélkül. Nem teljesen értettem heves reakciómat, de akkoriban még nem is törődtem ezzel túlzottan.

Az emlékből visszacsöppenve a valóságba, ajkaimra egy halvány mosoly kúszott fel, s végig simítva a falon, lépkedtem tovább a konyha irányába.

- Jó reggelt! - rikkantottam vidáman az éppen nagyban tanácskozó fiúknak, miután beléptem az ebédlőbe.

- Boldog Születésnapot TaeTae! - sipították egyszerre, amint felfogták, hogy bizony én csörtettem be hozzájuk ilyen vidáman, s libasorba állva várták hogy egy csontropogtató ölelésben részesítsenek.

Először Jin Hyung vont szoros ölelésbe, ismét végig simítva - immáron már kissé rendbe szedettebb tincseimen - , utána következett Monie Hyung. Mind a ketten elmormoltak pár jó kívánságot a fülembe, majd érkezett imádott reményem, Hobie Hyung.

- Na, megkaptad az ajándékodat? - suttogta halkan a fülembe, miközben a falig támolygott el velem, szorosan tartva ölelésében.

- Aha, igen. - feleltem bizonytalanul, mire kissé megfeszültek körém font karjai és kissé távolabb tolva magától, nézett bele - minden bizonnyal, értetlenséget sugárzó íriszeimbe. - Tudd, hogy mi mindenben támogatunk! - mosolyodott el kedvesen, majd át is engedett a kissé vonakodó Yoongi Hyungnak.

Egy ideig még értetetlenül meredtem Hopie után, azonban pár pillanat múlva újra minden figyelmemet Yoongi Hyungomnak szenteltem, és kiélveztem ölelése minden egyes másodpercét.

Suga után Jiminie következett, aki szintén egy Hobie Hyunghoz hasonló mondatot motyogott el a fülembe - amiből csak ugyan nem értettem egy fikarcnyit sem - , majd végül már csak Kookie maradt, velem szemben állva, tartva a tisztes távolságot, miközben arcomat fürkészte. Kíváncsiskodó íriszei miatt nem kicsit estem zavarba, ráadásul még a tegnapi nap folyamán történt, stúdióbéli élmények is eléggé intenzíven éltek elmémben, így még mielőtt oda léphetett volna mellém, hogy karjai közé vonjon, kínosan megvakargatva a tarkómat, huppantam le a többiek mellé a saját székemre.

- Farkas éhes vagyunk, együnk most már, rendben?- kérdeztem egy erőltetett vigyor kíséretében, mire végre az - eddig értetlenkedő fejjel engem pásztázó - társaság felocsúdott, és mindenki néma csöndben állt neki az étkezésnek.

Néha lopva Jungkook felé pillantottam, ugyanis egy falatot sem evett, csak az ételét turkálta csalódott ábrázatával. Nem tudtam pontosan, hogy ez amiatt van, mert ilyen feltűnően kerülöm, vagy valami más is történt, amiről én még nem tudok, de inkább próbálkoztam nem foglalkozni vele - sikertelenül. Akárhányszor felé pillantottam, mellkasom egyre inkább összeszorult, a bűntudat pedig eluralkodott felettem. Ő a legjobb barátom, és noha az érzéseink aligha megegyezőek egymás iránt, én nem bírom nézni, ahogy itt szenved előttem.

- Köszönöm a reggelit. - köszörültem meg végül a torkomat, mire az - eddig gondolatai közé merült - társaság egy emberként kapta felém a tekintetét, kivéve egy embert. Egy ember, akinek a figyelmére a leginkább vágytam volna. - Ha nem gond, én most inkább felmegyek, a szüleim már biztosan kerestek telefonon. - a Hyungoktól csak egy megértő bólintást kaptam válaszul, így fel is álltam, s egy csalódott sóhaj kíséretében kifelé igyekeztem az étkezőből, de pillanatokkal később egy hatalmas puffanás visszafordított a többiek irányába.

Jungkook kétségbe esett tekintetével találtam szembe magam, majd lejjebb vezetve pilláimat, megpillantottam a székét, felborulva a földön - így már meg is kaptam a magyarázatot az előbbi nagy robajra.

- Beszéljünk Taehyung, kérlek! - szólalt meg idegesen Jungkook, mire újra rá emeltem íriszeimet, s néhány - köpni-nyelni nem tudok - pillanat után végül én is megszólaltam.

- Re-rendben. A szobádban leszek, gyere ha végeztél! -bár hangom határozottan csengett, így is megremegett egy párszor, s az arcomra szökő pírt is, aligha sikerült palástolnom.

Válaszát meg sem várva csörtettem ki a konyhából, s gyors léptekkel szaladtam fel szobájába, ahol automatikusan az ágyon foglaltam helyet. Tekintetemmel körbe jártam az egész helyiséget, s mosolyogva állapodott meg a tekintetem a faliújságján, ahol számtalan kép foglalt helyet. Volt egy pár kép vele és a bátyjával, néhány a szüleivel, Yugyeommal és BamBammal, a régi, iskolás barátaival, s egy csomó-csomó kép közösen, a tagokkal. Egy jó pár selca Jiminievel, ökörködős képek Jin és Hobie Hyunggal, stúdiós képek Namjoonie társaságában, szundikálós képek Yoongi Hyunggal.

S végül, közös képek velem. Mikor közösen elmentünk abba az aranyos kis faluba, és az egész napunkat ott töltöttük, vagy mikor fent maradtunk egész éjjel, és overwatchot játszottunk, néha egy-egy hülyülős selcával elszórakoztatva magunkat. Aztán voltak ölelkezős képeink, olyan fotók, amin egymással szembe állva énekelünk, vagy éppen nevetünk.

Rengeteg kép volt a falon, de egy mindegyiken közös volt. Együtt voltunk rajtuk, és együtt voltunk boldogok. Akkor ezt a boldogság sorozatot mos miért is akarom megtörni azzal, hogy a hülye érzelmeimre hagyatkozva, távol tartom magam Jungkooktól?

Fel sem tűnt, hogy mikor, de már a képekkel gazdagított fal előtt álltam, ujjaimmal végig simítva az egyik fotón, amin éppen homlokomat Jungkookénak döntve nevetek bele a kamerába.

- Taehyung. - gondolataim közül épp gondolataim tárgya zökkentett ki, aki a csukott ajtónak dőlve figyelt engem. - Ülj le, kérlek! - kérlelt kedvesen, de hangja még így is elég szomorkásnak tűnt, amit már végképp nem tudtam hova tenni. Mire ez a mérhetetlen nagy bánat? Voltunk mi már ennél rosszabb helyzetben is, nem?

- Láttad már az ajándékod, ami az éjjeli szekrényeden volt, igaz? - kérdezte kissé megtörten, miközben előttem sétálgatott, s látszódott, hogy valamin nagyon őrlődik magában.

- Igen, láttam, de... - ám nem hagyta befejezni mondandóm - miszerint kinyitni még nem volt alkalmam -, mert közbe vágott.

- Figyelj, semmi gond, nem kell magyarázkodnod. - sóhajtott egy nagyot, a szemembe nézett, úgy folytatva - Sajnálom. Én tényleg nem akartalak kellemetlen helyzetbe hozni és teljesen megértem, ha ezek után látni sem kívánsz. Az ajándékom nem mindennapi volt, és számodra jobban belegondolva, minden bizonnyal inkább rémálom ez, mint sem kellemes meglepetés, de a tegnapi nap után egyszerűen képtelen voltam magamba tartani. Valószínűleg olvastad, azt a kis füzetet már egy jó ideje írom, s egy időben úgy is tűnt, hogy megelégszem annyival, hogy a naplónak adom ki az érzéseimet, de a tegnapi nap után, mikor a stúdióban énekeltünk egymásnak... - itt kissé elhallgatott, gondolom, hogy rendezze gondolatait - ám nekem eközben minden egyre zavarosabbá vált -, majd ismét folytatta - A tegnapi nap után már képtelen voltam tovább magamba fojtani, hogy szeretlek téged, hogy mennyire reménytelenül beléd szerettem, és aish. Megfogadtam, hogy többször nem mondom ki, mert nem akarom, hogy rosszul érezd magad emiatt, de sajnálom Taehyung, én tényleg nagyon szeretlek, és tudom, önző vagyok, de kérlek, ne lökj el magadtól! Ha nincs nekem már a barátságod sem, akkor mindent elveszettem,érted? - kétségbe esetten, már-már a zokogás szélén állt, s úgy meredt továbbra is az íriszeimbe, válaszra várva.

Értettem-e? Már hogy érteném? Semmit sem értettem, és még a szavait sem dolgoztam fel magamban, de nála egy idő után elszakadt a cérna, és sírva huppant le elém a földre. Nem bírtam nézni, hogy így szét hullik előttem, szemeim nekem is könnyekkel teltek meg, s végig folyva arcomon, Jungkook takaróján vesztek el magányosan.

Egy ideig mindketten csak meredtünk magunk elé, mire bennem végre el kezdett tudatosulni, hogy miről is beszélt nekem az imént. Szeret? Szerelmes belém? Képtelen volt magában tartani, azt, hogy szeret? Önző, és a barátom akar maradni, de mindeközben szeret, Reménytelenül? Belém? Rémálom, mint kellemes meglepetés? Ajándék? Notesz?

Nem sokat gondolkodva pattantam fel Jungkook ágyáról, s bár hallottam, hogy még utánam kiált, nem tudott érdekelni, hatalmas tempóval rontottam be a szobámba, s rögtön a kis becsomagolt - ezek szerint Jungkooktól kapott - ajándékom irányába loholtam.

Amint felbontottam a csomagolást, egy halvány kék színű notesszel találtam szembe magam, amin nagy betűkkel, ez állt: " Szerelmem fogalom szótára". Könnyeim egyre inkább utat törtek maguknak íriszeim sarkában, s remegő kezekkel nyitottam ki a kis füzetecskét.

"Minden figyelmem a tiéd, Kim Taehyung."

"Önző vagyok, tudom, de nem voltam felhőtlen a jókedvedtől. Bántott, hogy én nem vagyok képes ilyen mértékű boldogságot előcsalni belőled, úgy, ahogy a többiek. Irigylem őket, mert azt szeretném, hogy csak én legyek képes ekkora vidámságot kihozni belőled."

"Azt kívánom, hogy mostantól fogva, életem végéig, minden egyes napon hallhassam Kim Taehyung nevetését."

"Az volt az első olyan alkalom, mikor úgy tartózkodtál a közelemben, úgy beszélgettél velem, hogy én már tudtam, ez bizony több, mint barátság. "

"Szerelmes vagy TaeTae-be, ugye?"

"Ott lett volna az alkalom, színt vallhattam volna, de amint belenéztem csillogó íriszeidbe, s végig futtattam tekintetem tökéletes arcvonaladon, minden bátorságom inába szállt."

"Lopva-lopva mindig feléd pillantottam, ugyanis a Nap lemenő fényében - mint mindig -, akkor is gyönyörűen festettél, így kár és vétek lett volna, ha nem adom meg szemeimnek azt az ajándékot, hogy téged vizslathassanak."

"Bár előtte sosem éreztem irántad különösebb szexuális vágyat, ahogy végig vezettem íriszeim, feszes hasadon - ahol nagyon halvány kockák éledeztek -, majd izmos mellkasodon és hívogató kulcscsontodon, hirtelenjében még az ajkaim is teljesen kiszáradtak."

"Ilyen lehet a szerelmeddel egy meghitt, összebújós éjszaka?"

"S végül, szeretlek téged, Kim Taehyung, végtelenül, reménytelenül és szerelmesen."

S a könnyeim már nem is tudták pontosan, hogy miért potyogtak, s már én sem tudtam pontosan, hogy miért hagytam nekik, hogy utat törjenek maguknak.

Lábaim teljesen átvéve az agyam fölött az irányítást, siettek vissza Jungkook szobájába - ahol az említett még mindig magába roskadva ült a padlón - , de amint meghallotta, hogy jövök, könnyeit letörölve pattant fel a földről, vörösen csillogó íriszekkel kémelve - minden bizonnyal - nekem is vörösen csillogó íriszeimet.

- Jungkook. - kezdtem bele egy reszketeg sóhaj kíséretében, majd folytattam - Hogy lehetsz ekkora ökör, most komolyan?  Sosem hagyod, hogy végig mondjam amit akarok, és állandóan közbe szólsz! - könnyeim ismét utat törtek maguknak, s dühösen borultam Jungkook mellkasának, esetlenül és gyengén csapkodva azt - Hogy gondolhattad, hogy egy ekkora véletlenre bízod az egészet, ha? És ha meg sem találom azt a kis noteszt? Jesszus, és én csak este akartam kibontatni te idióta, majd a többi ajándékkal! - csapkodtam továbbra is mellkasát, mikor megéreztem karjait derekam köré fonódni, így hüppögve bújtam mellkasába - Én is férfi vagyok Jungkook, ráadásul a Hyungod! Most mégis úgy viselkedem, mint egy kislány és ez is a te hibád, a francba is! - csaptam még egyet esetlenül mellkasára, majd végleg belebújtam az ölelésébe, arcomat nyakhajlatába fúrva, karjaimmal átkarolva nyakát, míg ő egyik kezével derekamat fogta közre, a másikkal pedig hajamat simogatta.

- Az is a te hibád, hogy állandóan meg akarlak puszilni és, hogy legszívesebben folyton ölelgetnélek! Persze, hogy nem akartalak zavarni azon az éjjelen, mikor vihar volt! Nem akartam, hogy lenézz, amiért ilyen gyáva vagyok! Így sem láttam nálad semmiféle esélyt, nem akartam, hogy még az is rá tegyen egy lapáttal. - motyogtam nyakába egyre inkább forrósodó arccal, de ő nem szólalt meg továbbra sem, csak szorosan tartott karjai közt. Pontosan tudta, hogy mire van szükségem.Ahogy én is pontosan tudtam; arra várt, hogy kimondjam végre. - Tudom ám , hogy mire vársz. - toltam el kissé magamtól - de karjaim még mindig nyaka körül pihentek. Halkan elkuncogta magát, miközben végig simított arcomon. Érintésébe beleborzongtam, s zavartan hajtottam le fejemet.

- Hé, Tae. - emelte fel lágyan államat, ezzel elérve, hogy újra meglegyen a kettőnk közti szemkontaktus. - Jobb lenne, ha újra kimondanám én is? - mosolyodott el kedvesen, mire azok az átkozott - animékben említett - pillangók, újra életre keltek gyomromban. Végül csak bólintottam egyet.

- Szeretlek Taehyung. Mindennél jobban szeretlek. Szerelmes vagyok beléd. - nevette el magát zavarában, mire ajkaimra újra a jól megszokott vigyorom kúszott fel, s homlokomat sajátjának döntöttem.

- Én is szeretlek Kookie. Túlságosan is. Nagyon-nagyon. - kuncogtam el magam én is, mire ismét végig simított arcomon, azonban most ott is hagyta tenyerét, megpihenve arcom bal oldalán.

- Tudod, bár nem gondoltam, hogy ez lesz a végkimenetele az ajándékomnak, felkészülve minden eshetőségre, készültem neked még egy meglepetéssel. - mosolyodott el huncutul, minden egyes szót ajkaimra lehelve, mire a forróság és a pír - egymással karöltve - másztak fel arcomra.

Ajkaim megremegtek s pilláimat félig lehunyva élveztem forró leheletét, mely párnácskáimat csiklandozta. Orrunkat szép, lassan, összeérintette, majd egy utolsót simítva arcomon, kissé belemarkolt derekamba, s teljesen mellkasához vonva engem, hajolt rá végre ajkaimra, először csak egy aprócska puszit lehelve rájuk. Erre kissé elégedetlenül nyögtem fel, s szemeimet most már teljesen lehunyva böktem meg orrát sajátommal.

Tettemre halkan elkuncogta magát, s végre, ajkait teljesen enyémekhez nyomva, kezdte el mozgatni párnácskáit, finoman ízlelgetve, kóstolgatva ajkaimat, mintha csak egy kívánatos édességet venne éppen ajkai közé. Néhány másodpercig még viszonozni is elfelejtettem cselekedetét - akkora kábulatot okozott édeskés ajka az enyémhez nyomódva - , majd végül én is viszonozni kezdtem csókját, kiélvezve minden egyes pillanatát.

Ajkaink egy ideig finoman, lágyan becézgették egymást, majd Jungkook végig nyalt alsó ajkamon, kissé meg is szívva, meg is harapdálva azt, mire jó fiúhoz híven, engedelmesen nyitottam szét neki ajkaimat, ezzel megadva neki a bejutást szájüregembe. Egy ideig csak feltérképezte számat, majd megelégelve ezt, nyelvével megkereste enyémet, s egy szenvedélyes, szerelmes tánca hívta azt.

Euforikus érzés volt, s kissé néha bele is szédültem, de Jungkook, karjaival erősen tartott, s tudtam, többet már nem eged el, ahogyan én sem őt.

Így történt, hogy Kim Taehyung és Jeon JeonGguk, 2016. december 30-án, a KBS Song Festival napján - ahonnan egyébként egy díjat is hazavittek aznap -, összejöttek, s végre valahára szerelmük kiteljesedhetett.

A maga 2803 szavával életem eddigi leghosszabb része itt, wattapadon (az ilyen hosszúságú részeken mèg van mit gyakorolnom). Őszintén, se ilyen romcsira (pls😅), se ilyen hosszúra nem terveztem, de nekem is mindig ilyenkor jön a szófosás.😅
Sokat nem szeretnék hozzáfűzni, holnap jövök egy utószóval és néhány érdekességgel a könyvről.😊❤️
Remélem, van, akinek elnyerte a tetszését annak ellenére is, hogy nem lett valami 'hű de jó', kritikákat és véleményeket most is nagyon szívesen fogadok! :)
Köszönöm Szépen, hogy elolvastátok❤️❤️❤️!!!

*elkövetkezendő napokban az átírása lehetséges*