vihar

'Engem megnyugtat, téged megrémiszt. Az eső kopogása, a szél süvítő hangja, a mennydörgés hangja és a villámok erős fényének keveredése. Minden emberből mást vált ki. Minden estre, egy dolog benned és bennem bizonyosan elég hasonló. Ha az időjárás viharosra fordul, mindketten - gondolkodás nélkül -, egymás társaságát keressük. Érdekes, mert te félsz tőle, én pedig imádom, s mégis ez az ellentét hoz minket össze.'

Néhány nap múlva itt a szülinapod, amit a legnagyobb boldogságban és örömben kéne várnod, ám ez mostanság sajnálatos módon gyakran elmaradozott, ugyanis az időjárás a fővárosban - és ország szerte szinte mindenütt - rendkívül viharossá vált, és az elmúlt egy hétben nem volt egy olyan éjszaka sem, ahol Szöul éjjeli csendjét, ne a mennydörgések hangjai törték volna meg. Én és a többiek természetesen próbáltunk nyugtatgatni téged - hiszen mindannyian tudjuk mennyire is rettegsz a viharoktól -, és egészen úgy is tűnt, hogy oké leszel - legalábbis ezt gondoltam - amíg, tegnap éjjel meg nem ébredtem az egyik nagyobb villámlás éles fényére - ami egész szobámat megtöltötte világossággal - és úgy nem döntöttem, ha már az álmot úgy is kiverte a szememből, lemegyek a konyhába inni egy pohár vizet.
Már mikor a lépcsők tetején jártam, elöntötte mellkasomat valami fojtogató, frusztráló érzés, de azt hiszem, ez akkor teljesedett ki leginkább, mikor a lépcsőkön leérve, megpillantottam a kanapén kuporgó alakot, s meghallottam annak szívszaggató szipogását. Nem is értem, először miért nem ismertelek fel, de amint egy nagyobb villámlás megtöltötte a szobát fénnyel, már kétségem sem fért hozzá, hogy a szívemet el rabló Hyungom sír olyan kétségbe esetten a kanapén, pokrócba bugyolálva.
- TaeTae. - suttogtam, miközben közeledtem feléd, mire te ijedten kaptad fel a pilláidat, de mikor láttad, hogy csak én vagyok az, egy megkönnyebbült sóhajt hallattál.
Amint odaértem a kanapéhoz, habozás nélkül ültem le melléd, majd karjaimmal magamhoz húzva vontalak szoros ölelésbe, s te megadóan simultál mellkasomnak.
- Nincs semmi bajom. Jól vagyok, tényleg. - mondtad elhalóan, de még közelebb húzódtál hozzám, s immáron ölemben ülve bújtattad arcodat nyakhajlatomba, miközben kezeiddel görcsösen markoltad pólómat. A levegő pár pillanatig bennem rekedt, és éreztem, hogy a szívem megint sokkal hevesebben ver a normálisnál, de próbáltam vele nem foglalkozni, hiszen az volt a legfontosabb, hogy megnyugodj és ne itasd az egereket.
- Semmi baj Tae. Itt vagyok, és nem hagyom, hogy bajod essen. - simítottam  végig hajadon, majd egy szimpatikus tincset kiválasztva, kezdtem el vele játszadozni, mire te csak halkan elkuncogtad magad, és még szorosabban bújtál hozzám. Mosolyogva konstatáltam, hogy kezdesz megnyugodni, így a szavakat félre rakva, húztalak még közelebb magamhoz derekadnál fogva, majd óvatosan eldőltem veled a kanapén, így rajtam feküdtél, fejed pedig mellkasomon pihent. Bár orrod szinte már lyukat vájt a bőrömön, véletlenül sem mertem volna ezt szóvá tenni, mert féltem, hogy elillan a meghitt pillanat, és te esetleg felkelsz rólam, amit semmiképpen sem akartam volna. Abban a pillanatban teljesen úgy éreztem, hogyha nem érinthetnélek és nem ölelgethetnélek kedvemre, nem láthatnám - immáron már szerencsére - nyugodt és boldog arcodat, akkor az életemnek sem lenne már túl sok értelme.
- Miért nem szóltál, hogy nem megy az alvás, Tae? Tudod jól, hogy hozzám mindig jöhetsz. - suttogtam füledbe, miközben még mindig hajadat cirógattam.
- Nem akartam nyűg lenni számodra. - motyogtad alig hallhatóan, miközben arcodat még jobban mellkasomba fúrtad. Emellett a kijelentésed mellett azonban képtelen voltam elmenni, ezért válladat megfogva húztalak fel arcomig, így már egy vonalban volt fejünk, s távolság is mindössze annyi volt közöttünk, amennyit a mellkasomon támaszkodó kezed nyújtott.
- Hogy mondhatsz ilyen butaságokat, Hyung? - dorgáltalak meg kissé, miközben ujjaimat arcodhoz vezettem, s lágyan kezdtem el cirógatni selymes bőrödet. Érintésemre megborzongtál és azt hittem, hogy elhúzódsz majd, de ehelyett csak belesimultál tenyerembe, ezzel kicsalva belőlem egy halk kuncogást. - Tudod jól, hogy hozzám bármikor jöhetsz. Én megvédelek a vihartól. - suttogtam alig halhatóan, miközben igyekeztem nem elveszni csillogó íriszeidben - sikertelenül.
- Köszönöm Kookie. - mosolyodtál el kedvesen, majd közelebb hajoltál, s egy aprócska puszit leheltél ajkaimra, majd arcodat nyakamba fúrva karoltál át szorosan.
Egy pár másodperc, perc, óra erejéig - teljesen elvesztettem az időérzékem - csak vörös fejjel és heves szívdobogással meredtem magam elé, majd végül elmosolyodtam, és törékeny, vékonyka derekadat átölelve leheltem puszit selymes tincseid közé.
- Jó éjszakát Taehyung. - motyogtam halkan, majd el is nyomott az álom, miközben karjaimban tartottalak.

Együtt aludtunk el, egymás karjaiban s már egyikünk sem hallotta az eső kopogó hangját az ablakon, vagy a mennydörgések erőteljes hangját.
Akkor már mindketten csak egymás édeskés illatát, és heves szívdobogását éreztük, és ez mindkettőnknek elég volt ahhoz, hogy boldogan hajtsuk le pilláinkat alvásra.
Ilyen lehet a szerelmeddel egy meghitt, összebújós éjszaka?

Egyébként kicsit sem álltam rá a vihar+taekook témakörre. Én? Dehogy.