Akárhányszor elmegyek a szembeszomszédra néző ablakok előtt, kicsit jobban kihúzom magam. Lesimogatom a rövidnadrágom szélén a rojtokat, megigazítom a gép előtti ücsörgésben összegyűrődött felsőmet. Nálam nem kifogás a slamposságra az itthonlét. Nem lehet az.

Gyakran elsétálok az ablakok előtt. Csak akkor tudatosul bennem, milyen gyakran, amikor kíváncsiságból számolgatni kezdem.

Örülök, hogy kipróbáltátok az előző videó tippjeit, igyekeztem minden megjelölésre reagálni – kezdem kirobbanó lelkesedéssel. – Ha valaki kimaradt vagy azóta töltött fel házi sminkelős tartalmat, ne féljen megjelölni rajta, megtaláltok az @antonia_blog nick alatt.

A mai videóban öt, általam újonnan felfedezett sorozatról fogok beszélni. Kapaszkodjatok, mert szédületes kalandokra hívlak titeket!

Szerintem minden vlogger megfogadja legalább egyszer, hogy nem fog kommenteket olvasni. Aztán mindenki meg is szegi ezt az ígéretet, hiába zöldülnénk bele némelyik megszólalásba. A sminkelős videóm alatti trollszekció is beindult. „Ez vajon szarral is kenegeti magát? Az tutira bio!"

Áucs.

„Az ilyen csajok azok az ősvegánok, akik halálos bűnként kezelik, ha TE eszel húst, és akiket ezért sosem viszel randizni."

Az ösztönöm azt súgja, ne görgessek tovább. Kár, hogy a patológiás kíváncsiságomat nem hatják meg az ösztönök.

„Én elvinném. Egyszer."

„Beképzelt picsa."

Mára elég lesz ennyi is. Átvedlek edzőruhába, a ropogós, tiszta anyag mindig elégedettséggel tölt el. Bár mosódiót használok, nem vagyok vérvegán. Levágom a polifómot a garázs előtti, árnyékos részre, és bemelegítek.

Ők nem értik. Csak egy „beképzelt picsát" látnak, akit egyszer érdemes randira vinni. Számukra vicc tárgya az otthon melózás alatt csinosnak lenni.

Általában csinosnak lenni.

Mert ők nem értik.

Addig tornázom, ameddig nem csorog az atlétám alatt a verejték. A sportmelltartó nedvesen, hidegen tapad a bőrömhöz. A levegőben virágok illata, a környéken csend, egy porszívó távoli dalolását leszámítva.

– Helló, szomszéd.

És megmerevedik a hátam. Az első gondolatom a menekülés, és csak a második, hogy ez a bogárszemű Kende. Veszélytelen. Az alacsony kerítésünk túloldalán, az utcán áll, talpig melegítőben, pólója alól előbukkan a narancssárga fülhallgató zsinórja. Nem mintha felmérném magamnak.

– Hali.

Jól adom a pléhpofát, pedig nem csak az edzéstől pirul ki az arcom.

– Van melód, mit csinálsz itthon?

Megváltozik a tekintetem. A vonzalmat erőlködés nélkül kiüti az elmebetegség.

– Inkább most bemegyek, megkímélem magam a további kérdéseidtől.

Kende hangosan nevet, totál fesztelenül, mintha ezer éves barátok lennénk.

– Csak azért, mert ha ráérsz, jól jönne egy kis segítség.

A marketplace-es nőcsábászok leckét vehetnének tőle.

– Hogy fölösleges kontaktba kerüljünk? Nem hiszem.

Kende felvonja a szemöldökét.

– Nem akartam kontaktolni veled.

Elfut a pulykaméreg a kiforgatott szavaktól. Méltóságteljesen összeszedem a polifómot és a hónom alá csapom. Vetek Kendére egy utolsó, vehemens pillantást, hogy kellően átmenjen neki, mit gondolok, aztán visszavonulót fújok.

Amikor időm és kedvem engedi, dolgozom a szerelemprojekten. A varrógép alsó felét már készre csiszoltam és kapott egy réteg festéket is – most látok neki a felső résznek. Óvatosan engedem ki a csavarokat, nehogy kárt tegyek a festett virágmintás varrógépben. Ezzel is kezdeni fogok valamit, kár lenne elpocsékolni a tökéletes állapotban lévő masinát.

Miután az utolsó csavar is megadja magát, a gépet egy munkapadra helyezem. Visszafordulok az asztal felé, ám a meglepetéstől felszalad a szemöldököm.

A varrógéptest alatti, titkos mélyedésben megsárgult levélpapírok rejtőznek. A kíváncsiságtól hevesen ver a szívem, így kiemelem a zizegő köteget, és kihajtogatom a legfelső papírt.

„Violám!

Olyan régen láttalak, szinte már számon sem tudom tartani a hónapokat. Ami viszont nem változott, hogy minden egyes nap a gondolatoddal ébredek, és azt kívánom, bárcsak melletted lehetnék!

De Violám, kedvesem, hadd kérdezzem meg: igaz, hogy K.M.-hez mész feleségül? Mióta hallottam a beszédet, magamhoz sem térek. Olyan nagy a szomorúságom, nincsenek rá szavak.

Nagyon régen történt az a délután a vásárban... Mintha igaz sem lenne, és lám, többé nem is igaz, hisz a kezed másé.

Maradok nem múló szerelemmel:

Péter"

Karcos, kapkodó kézírás, egy beteljesületlen szerelem ígérete. Elszorul a torkom, ahogy visszahajtogatom a lapot a többi közé. Nem olvashatom el őket, látnom sem lett volna szabad. Tolvaj vagyok, aki ellopott egy titkot.

Anélkül, hogy kétszer meggondolhatnám, átrongyolok Kendéhez. Az udvaron találom, a kocsijából pakolássza a szerszámokat.

– Találtam valamit a varrógépben – kezdem bevezető nélkül. – Nem tudom, ki a tulajdonosa, de vissza kellene juttatni hozzá. Te biztos tudod, kié volt a gép.

Kende kicsit furán néz, mintha az arcomra lenne írva a zaklatottságom, de elveszi az odanyújtott papírokat.

– Minden rendben van? Nem akarsz dumálni?

– Nem akarok – hárítok, pedig nagyon is akarnék, és inkább visszamegyek a házba. Mára hagyom a varrógépet és a projektet.

A munkával töltött órák unalmasan telnek, gyakran csak bámészkodom. Kende felbukkan néha, megint kifelé hajigál dolgokat, átvesz egy újabb rendelést, ezúttal az Ikeából jött.

Két órát töltök a pincében azzal, hogy régi gyerekjátékok között turkálok. Tíz év alatt először örülök annak, hogy anyuka megtartott néhány kacatot emlékbe. Magasba emelem a relikviát, mint a győzelem jelképét. Kicsit megkopott rajta a festék és kiszálasodott a madzagja, de rendeltetés szerint működik. Valamikor egy túrakészlethez tartozott, bár sosem túráztam vele. Nyakamba akasztom a rózsaszín minitávcsövet, és jó katonaként, mintha gumikerekek között pattognék, felugrálok a lépcsőn.

A szomszédból szól a Vaya Con Dios, én meg kukkerezem a fűszálak mozgását és a madárkákat. Baromi unalmas itthon. Kávét főzők, hogy addig is lefoglaljam magam. A használt filtert kidobom a kukába, a lebomló szemetes papírzacskó már majdnem tele. Megpróbálom visszahajtani a tetejét, hogy ne boruljon ki belőle semmi, és a zene ütemére táncolva kiviszem a szemetet.

Kilassulok a lendületes forgásomból és lehajolok egy képzeletbeli pipacsért, hogy utána a magasba emelve perdüljek vele még egy kört: a latinos dallamok megbolondítanak és végigbizsergetik a porcikáimat, lehetetlen ellenállni. Ekkor látom meg Kendét a kocsijánál, viszont ennek nem adom jelét, táncikálok tovább. A Vaya Con Dioson, a madarak csicsergésén és méhecskék zümmögésén keresztül is hallom Kende nevetését. Mint a tavaszi meleg a bőrömön. Mindkettő finom és jólesik.

Kende vibrál, amikor feltűnik a színen, nem lehet nem rá figyelni. Vonzza az ember tekintetét a nyíltságával. Néha meglep, hogy bárki mer ennyire nyíltnak lenni.

– Csinos távcső. Most már nincsenek kétségeim, mivel foglalod le magad egész nap.

Ajaj. Ösztönösen a mellkasomhoz kapok: elfelejtettem a kukkert! Hogy ne legyen még égőbb a helyzet, a szemem elé tartom.

– Van az a Hitchcock-film, amiben a szomszéd gyanúsan viselkedik.

– Egyszer megnézhetnénk együtt – ajánlja fel egy laza vállrándítás kíséretében. Leejtem a hülye távcsövet.

– Kritikus vagyok a filmek terén – mondom szúrósan, és Kende biccentéssel, na meg a mellé intézett arckifejezéssel biztosít róla, hogy az utalás célba ért. És nem retten meg tőle. A derékig érő vaskerítésre támaszkodik, karján megfeszülnek az izmok. Nem először tűnik fel, milyen magas és erős, mégsem félek tőle. Nem kapcsolja be a riasztómat, ami állati fura. Zavar, hogy nem zavar az ereje.

Aztán ott van az ajka. Most veszem észre igazán, milyen telt. Nekem akkor volt hasonló, amikor megcsípett valami azonosítatlan repülő bogár a Balatonon.

– Letesztelheted a kompetenciámat.

Tetszik, ahogy azt mondja, kompetencia. Miért tetszik? Megfogadtam, hogy többé a férfiak közelébe sem megyek úgy!

Nem ingok meg, fenntartom az ellenállásomat.

– Van egyáltalán tévéd? Az kifejezetten hasznos a filmezéshez.

– Mindenem van.

Nagyon nehezemre esik visszafogni a nevetést. Humora van, annyi szent. Valószínűleg csak pár másodperc lehet, de úgy érzem, örökkévalóságig vizslatjuk egymást.

És akkor hirtelen, megmagyarázhatatlan okból kifolyólag úgy döntök, hogy bátor leszek.