Nyugodt léptekkel szelem át az utcát. Kende tartja a bejárati ajtót, a karja alatt bújok át, hogy most már egy fehérre mázolt, lényegében teljesen üres előszobába érkezzek.

– Isten hozott. Jártál már itt?

Az előszobából nyílik egy rendezett nappali, a félkész konyha és egy totál rumlis szoba. A levegőben fa és bútorlakk illata alkot olyan tökéletes párost, hogy az évek óta üresen álló ház máris otthonnak érződik.

– Még soha. Egy vén boszorkány lakott itt előtted, sosem köszönt vissza és állandóan panaszkodott rám az anyukámnak. Pedig ha valaki, én aztán problémamentes tini voltam.

Kende igyekszik visszafojtani a röhögését.

– Ő a nagymamám.

Egy kicsit eltátom a számat, aztán gyorsan mentem, amit lehet.

– Hát, tudod, nem is volt olyan szörnyű...

– Sosem hagyott gyümölcsöt enni a fáiról és sütit sem sütött. Ha hozzáértünk a csipkéihez, agybajt kapott – emlékezik Kende vigyorogva.

– Hol van most?

– Egy otthonban él és ugyanolyan házsártos.

Megöltem a hangulatot. Megköszörülöm a torkom, hogy ne kelljen a temetői csendet hallgatni.

– Akkor... körbevezetsz?

Kende már mozdul is, de azért a mosolygást nem hagyja abba.

– Ez a konyha – lép a hozzá legközelebb eső helyiségbe. A falakon vibráló, fekete-barna tapéta, a padlón mozaikos, bézs járólap. Már csak maga a konyhabútor hiányzik, a síneket és a konnektorokat leszámítva viszont semmi nyoma.

– Ühüm.

– Arra van a nappali... Amúgy, nem sértés, de nem tartod furának, hogy a barátságunk ígéretes kezdete ellenére még be sem mutatkoztál?

– Valóban nem? – kérdezek vissza élesen. Szerintem bemutatkoztam. Valószínűleg ő is emlékszik. – Ha a nevemre gondolsz, Antónia vagyok, bár ezt már úgyis tudod. HR-esként dolgozom egy szállodánál. Feltételezem, erről is hallottál.

– Jaja, mindegyik szomszéd beszédes volt. Vagyis, majdnem mindegyik.

– Van olyan, amit még nem tudsz rólam, és szívesen megkérdeznéd személyesen? – vonom fel a szemöldököm. Kende kis mosollyal, hitetlenkedve ingatja a fejét, aztán a nappaliba irányít.

Torkomon akadnak a kötekedő szavak. A helyiség atmoszférája azonnal magával ragad: a hajópadló, a kandalló, a homokszínű kanapé és a tutira kézzel szőtt szőnyeg összhatása lehengerel.

A felújítás ellenére minden olyan rendezett, nem hevernek holmik szanaszét és nem áll hegyekben a por: itt egy összeszedett ember lakik.

– Mintha azt említetted volna, hogy segítségre van szükséged. De itt... fantasztikusan szép minden.

– Köszönöm. Ez az első alkalom, hogy kedves vagy velem.

Ebbe belepirulok. Nem arról van szó, hogy nem szeretem az embereket. Azért vagyok kaktusz, hogy senki se jöhessen túl közel. Ha nem akarnak sokáig velem maradni, az én dolgomat könnyítik meg. Nem fogok ragaszkodni hozzájuk, és ezért nem is fáj majd, ha elválnak az útjaink.

Kende megköszörüli a torkát. Sejti, hogy ezzel valamibe beletenyerelt. Én is érzem, és nem tudok felszólalni ellene.

– Nos, a segítség... Megjött a konyhabútorom. Tudod, hogyan működik a csavarbehajtó?

– Még a kérdés is sértő!

Kende nevet. Ezen a délutánon sokat nevet, tudom, mert az egészet együtt töltjük. Rajzról rajzra haladva mérjük le a konyhát, berajzoljuk a vonalakat a falon, aztán együttes erővel össze- és később felszereljük a dobozokat. Tök jól haladunk, felszínes dolgokról beszélünk és nevetünk. Olyan, mintha ezer éve ismernénk egymást. Biztonságban érzem magam mellette. Ledumáljuk, hogy holnap folytatjuk.

Este nyolc is elmúlik, és a tücskök már javában zenélnek, amikor hazaindulok. A langyos szél megborzolja copfba fogott hajamat. Elégedett vagyok. Már majdnem boldog.

Csak néhány percet szentelek a telefonomnak és a közösségi médiának, a videók alatti kommentekre rá sem nézek. Már tenném le a mobilt, amikor felugrik egy új ismerősnek jelölés. Mosolyogva igazolom vissza Krisán Kendét, egy ilyen nap után nincs szívem húzni az időt.

Másnap izomból rákészülök a feladatra, külön lejátszási listát állítok össze a konyhaszereléshez és friss kávét töltök a legöblösebb termoszba, végül sütök pár almás palacsintát és a pakkommal átballagok a szomszédba. Kende hajában piros, összehajtogatott kendővel fogad, amitől mindenfelé állnak sötétbarna hajszálai. Mint egy lázadó egyetemista egy amerikai filmben. Iszonyú dús haja van, tegnap vettem észre, miközben előttem hajolgatott.

– Fogadjunk egy zsák aranyban, hogy azok ott teljes kiőrlésű, bio palacsinták.

– Csak, hogy tudd: ha nem lenne totál gyerekes, rád ölteném a nyelvemet.

– Meg tudnék birkózni a nyelveddel.

Nem csapom le ezt a labdát. Nem csapom le.

Inkább beletörlöm a kezem a kantáros gatyámba, és csattanva húzom fel a gumikesztyűt.

– Miért nem látunk inkább munkához?

Évődő tekintettel elveszi tőlem a termoszt. Hozzám sem ér, mégis bizsereg a bőröm.

Látványosan jól haladunk. Egy pillanatig sem áltatom magam, hogy egyedül nem tudna dolgozni – valószínűleg inkább a társaságot hiányolja. Ámulok, milyen magabiztosan mozog a lézerek és szerszámok világában, tagadhatatlan a hozzáértése.

– Hol tanultál barkácsolni?

Kende sóhajt, mielőtt válaszolna: nem tudom nem meghallani.

– Az apámtól. Asztalos volt, és igyekezett annyi tudást átadni nekem, amennyit csak bírt. Szerette volna, ha követem a pályán. Mindig is büszke volt arra, hogy a két kezével épít, alkot valamit.

Elhallgat, olyan hallgatással, mint amikor félbehagyunk egy sztorit. Nem akarom noszogatni. Ha megbízik bennem, elmeséli. Érzem a vívódását, és csendben várok.

– Logisztikai technikus lettem. Még megérte, hogy lássa. Sosem tette szóvá.

Kende megmutatta a sebezhetőségét, pedig csak egy idegen vagyok a szomszédból. Én meg nem merek senkit sem közel engedni magamhoz egy évekkel ezelőtti rémálom miatt.

– Az anyukám tizenhét éves korom óta Finnországban él. Egyre ritkábban jön haza. Neki már az az otthona.

– Korán egyedül maradtál.

Megvonom a vállam.

– Nem akartam korlátozni. Jobban szeretem annál, minthogy miattam sínylődjön.

Egymásra nézünk, a súlyos pillanat megdobogtatja a szívemet. Mindketten értjük a másik sztoriját, mert valami nagyon hasonlón mentünk át. Csak én elengedtem. Őt meg elengedték.

Az egész konyha úszik a műanyagzacskókban és kartoncsomagolásokban. Minden alkalommal, amikor kiszabadítunk egy dobozt, szépen összehajtom és arrébb rakom a hulladékot, de eszméletlen, mennyi van. Remélem, legalább újrahasznosított. Azt hallottam, a svédek jók az újrahasznosításban.

Kende sejtheti, mi jár a fejemben, mert játékos hangon megszólal.

– Nyugi, szelektíven fogom válogatni őket.

A fejemet ingatom.

– Akkora pazarlás! Elkeserítő, hogy porszem vagyok a viharban, és az erőfeszítéseim ezzel az ellenszéllel szemben semmit sem érnek.

Újabb adag kartonon térdelek. Kende előttem guggol, kezében a sárga behajtó. Lassan leteszi a földre, és felém nyúl. A pillanat mint egy képkocka a széles mozivásznon. Bizsereg az ajkam és a tarkóm is, magamon érzem Kende lélegzetvételét. A bogárszeméről a borostájára siklik a tekintetem, szomjasan vágyódom telt ajka után.

– Nem vagy porszem.

Odahajolok. Én hajolok oda. Vágyom rá, de nem csak erre a csókra; a történtek óta először vágyom valakire a testiségen túl, és ez veszélyes, mert egyszer már megégettem magam.

– Nem lehet – mormolom. A hang sóhajokkal olvad össze. – Még nem vagyok kész erre.

Kende az enyémhez simítja az orrát. Legalább egy percig maradunk összeragadva, érzem a testéből áradó hőt és a hajának illatát. Minden olyan átkozottul vonz rajta.

– Nos, szomszéd – rekedt hangja a fülemnél szól, egész testemben beleborzongok –, talán mégsincs olyan egyszerű dolgom a nyelveddel.

A kulcscsontjába nevetek, ám mielőtt elhúzódnék, engedek kicsit a kísértésnek – megcsókolom a gödröcskét a nyakánál, a nyelvemet óvatosan végighúzom a meleg bőrön.

Kende szemében sötétlik a vágy. Talpra kecmergek, és az ablakon keresztül a házunkra mutatok.

– Szerintem jobb lesz, ha mára megyek.

– Ilyen hamar elmennél? – cicceg.

Erre inkább nem is reagálok. Nem lenne jó vége.

– Azt még várd meg, hogy elmeséljem, mit tudtam meg a varrógépbe rejtett üzenetekről.

Összeugrik a gyomrom az izgalomtól. Kende hatásszünetet tart, és amikor már nem bírom tovább, rárivallok.

– Jól van. – A szeme jobban csillog a derű, mint eddig bármikor. – A nagyim középső neve Viola. Állítólag öt éven keresztül kapott leveleket ettől a Pétertől, de végül a nagyapámat választotta, és Péter is megnősült. Már el is felejtette, hogy megőrizte a leveleket.

– Óh – biggyed le az ajkam. – Pedig azt hittem, lángoló szerelmük győzedelmeskedett.

– Ennek a szerelemnek nagyobb volt a füstje, mint a lángja.

Nem tudom nem észrevenni, ahogy beharapja az ajkát. Elszakítom a tekintetem, és valami nagyon semleges dologra koncentrálok.

– Majd találkozunk – búcsúzom, és Kende nevetésével a fülemben baktatok haza.

Nem szeretném elsietni és újra elcseszni. Ha ami kettőnk között van, igazi, csak mélyebb lesz attól, ha jobban megismerjük egymást.

Ma sem nézek a videók felé. Be kéne jelentkeznem, de amiről beszélnék, az rajtam kívül senkit sem érdekelne és nem is tartozna másra. Hogyan rakj össze egy konyhát úgy, hogy közben a szíved darabjait is összeragasztod. Na, inkább hagyjuk.