A Marketplace az elvetemült arcok első számú csajozóhelye lett. Olyan vadidegenek írnak rám, akiknek semmi köze a hirdetésemhez, viszont megtetszett nekik a profilképem, és „szeretnének jobban megismerni". Szívem szerint mindegyiküknek visszaküldenék egy kapd be emotikont, ismerkedjenek azzal, de inkább szó nélkül letiltom őket. Most már nem hiányzik a fölösleges feszkó és az erőszakos nyomulás az életembe.

Éppen ezért szkeptikus vagyok, amikor egy Krisán Kende nevű, a profilképe alapján fiatal srác rám ír. Két napja tettem fel egy posztot, miszerint ősrégi Singer varrógépet vennék, lehetőleg a környéken, mert az ilyen darabok iszonyú nehezek.

Ha ez tényleg ő a képén – mert azért nem megyek a medve barlangjába anélkül, hogy fel ne készülnék –, semmi jóra nem számítok. Barna haj, sportos testalkat, a profilképen napszemüvegben áll egy kosárpályán. Az egész fotónak van egy vagánysrácos hangulata, talán a félig, titokzatosan mosolygó arc miatt.

Helló – írom az engedélykérésre tartózkodóan. Két órával később érkezik válasz, amitől a szemöldököm a homlokomba szalad.

„Nálam van egy ilyen varrógép, ha szeretnéd, ingyen odaadom. Battán élek."

Tökéletes a helyesírása! És tényleg a varrógép miatt keresett fel, ő a második ilyen a húszból két nap alatt. De ami a legjobb, itt van a városban, legrosszabb esetben is tíz perc alatt odaérek.

Szuper lenne. Neked mikor jó?

Mióta láttam a Pinteresten egy ilyen régi varrógépből készített asztalt, teljesen odáig vagyok értük. A régi dolgok felújítása amúgy is a szívügyem, számomra sokkal nagyobb csáberővel bírnak az új tucatholmiknál. Gazdaságosabb is, és ha már ennyivel többet tehetek a bolygónkért, duplán megéri.

„Most bármikor. Nefelejcs utca tíz."

Az ujjam megáll a képernyő fölött. Pár pillanatnyi mozdulatlanság után kinézek az ablakon – egyenes a Nefelejcs utca tízre. Ahhoz képest, hogy évek óta nem lakik ott senki, most a ház előtt parkol egy autó, amit nehéz lenne nem kiszúrni, mivelhogy piros és úgy csillog, mintha a fényezőből jött volna, a kertkapu pedig nyitva áll. Alapjáraton nem igazán foglalkoztatnak a szomszédok, nem is figyelgetem, mi van velük. Jönnek-mennek, néha költöznek, buliznak, nem az én dolgom. Legalábbis eddig az alkalomig.

Akkor jövök!

Előkerítem a kék taligámat a garázsból, és átbaktatok a szomszédba. Többször kopogok, mire egyszer meghallja. Kinyitja az ajtót, és sötéten csillogó bogárszemmel, furcsálló tekintettel rám mered.

Úristen. Hát ezt a szempárt takarta a napszemüveg. A kozmetikusom nem tud ilyen sűrű szempillákat kreálni.

– Miben segíthetek? – kérdezi kissé összehúzott szemmel.

– A varrógépért jöttem. Én is Battán lakom.

Mintha ráncba szaladna a homloka.

– Egy pillanat.

Soha nem jártam még ebben a házban, de tutira nem így nézett ki ezelőtt. A padló felszedve, a tapéta leszaggatva, mindez átható festékszag közepette.

Tényleg megjelenik a srác egy pillanattal később, és úgy cipeli a batár varrógépet, mintha két kiló lenne. Kérdés nélkül berakja a taligámba, és elmélázva körbenéz.

– Gyalog jöttél?

– Aha – mondom, és húzni kezdem a kocsit magam után. – Köszi szépen! Jó eladói értékelést írok rólad cserébe.

– Csodálatos lesz, köszönöm – vigyorog a kompenzáción, majd viszonozza az intésemet, és halálos nyugalommal figyeli, amint hazahúzom a varrógépet. Egyenesen a szomszédba. Még elkapom, ahogy csípőre tett kézzel nevet, majd másodpercekkel később elfordul.

Kivarázsolom a varrógépet a taligából a garázs előtti feljárón. Hozok egy tekercs csiszolópapírt, és nekilátok a szerelemprojektnek. Az alsó feléről először letisztítom a rozsdát, aztán újrafestem, és nekilátok a felső résznek – a gépet lecsavarozom az asztalról, feltöltöm alatta a rést, azt is lecsiszolom és végül lekenem. Lássunk munkához!

Üdv nektek a képernyő túloldalán! – mosolygok bele másnap az állványra szerelt kamerába. Halvány fény jelzi pislákolva a felvételt. – A mai videóban a környezettudatos sminkelésről lesz szó. Remélem, sikerül meghozni a kedveteket egy kis kísérletezéshez. Ne féljetek új dolgokat kipróbálni! Itt a tavasz, a megújulás ideje, remek alkalmunk nyílik a kreativitásra.

A vállam mögé dobom a hajam, majd elveszem az oldalra készített faládikót. A nap felmelegítette az eres felület, amitől a fa még szikkadtabbnak érződik.

Elhoztam nektek a kedvenc eszközeimet...

Felpattintom a dobozt, lehetőleg úgy, hogy a körmöm viszont ne pattanjon le a helyéről. Magamra öltöm a leglazább arcomat, mintha egy közeli barátnővel csevegnék, és így elolvad az a lámpaláz, amit a hatvanadik videó közben is ugyanúgy érzek.

Kezdjük azzal a dologgal, ami sok háztartásban megtalálható, mégsem jut eszünkbe sminkelésre használni.

Kiszedem a kakaóporos- és olajos üvegcséket, és jól látható magasságban megforgatom az ujjaim között. Ezzel egyidejűleg a közelben felbömböl a zene.

„FELVERJÜK MAJD AZ EGÉSZ HÁZAT,

ÉS ÁTHÍVJUK A SZOMSZÉDBÓL A NAGYMAMÁT!"

Nem bírom elkapni a pillantásom a kamerától, mintha tényleg támasz lenne, akitől megkérdezhetem, hogy ez most tényleg megtörténik? Délután kettő van, a zsákutcába nyíló napfényteraszunk ilyenkor mindig csendes. Zsinórban a tizedik videómat készítem itt, de eddig a madarakon kívül más nem akciózott erre.

Ki hisz engem nagymamának? Lerakom a dobozt, és a hang irányába fordulok. A szembeszomszédtól jön. Attól a szomszédtól. Ne már, csak tőle ne!

Összevonom a szemöldökömet, és átslattyogok a kerten, hogy jó szomszédhoz híven megnézzem, mi folyik ott. Mezítláb vagyok, fűszálak csiklandozzák a lábamat. A rozsdás vaskapu fölött rálátok a házra: az ablakok és a bejárati ajtó tárva-nyitva. A verandán magas toronyban állnak a kartondobozok, az udvart benőtte a gaz és az elburjánzott, egykor szép növények.

Az egyik ablakban felbukkan a srác, és kivág rajta egy régi, fiókos szekrényt. Aztán újabb és újabb darabokat. A zene továbbra is ömlik kifelé, egyedül a kidobált bútorok csattogó, törő hangja hatol át rajta.

A lehető legjobb esélyek reményében a kerítésünkhöz megyek, és megkísérlem a lehetetlent – túlüvölteni a hangzavart.

– Hé! – kiáltom telitorokból, amikor a srác újra feltűnik. Valami K-betűs neve van, de meg nem mondom, mi. – Hé, te!

Észreveszi, hogy kalimpálok, és kihajol.

– Helló, szomszéd! – ordibál vissza, majd megtörli a homlokát. Vaskos porcsíkot mázol magára, úgy néz ki, mint valami búcsús indián környezettudatosan sminkben.

– Lehalkítanád, hogy beszélhessünk?

Felmutatja a hüvelykujját, aztán eltűnik az ablakból és pár másodperc múlva kisétál az ajtón. Ő is a kerítéséhez megy.

– Elárulod, mihez fogsz kezdeni azokkal a bútorokkal, amiket kidobáltál?

Még tizenöt méterről is feltűnő, ahogy táncol a szemöldöke a meglepettségtől.

– Miért, talán ezeket is szeretnéd?

– Én nem, ám valaki más lehet. Ránézésre semmi bajuk nem volt, amíg ki nem vágtad őket. Ne haragudj, de ez borzasztó pazarlás. A társadalmunk berendezkedett az új vásárlására a régi értékelése helyett, és ez rossz. Még csak most költöztél be, biztos sok dolgod van, viszont kérlek, gondolj másokra és a bolygónkra is!

A gyerek mosolyog, napbarnított az arca, szeme körül nevetőráncok. Atléta és rövidnadrág van rajta, minden kilátszó testfelülete poros.

– Egy hónapja itt lakom.

Beindul a matek a fejemben. Ez azt jelenti, hogy még húsvét előtt költözött. Hú, az jó rég volt. Mindenesetre biztos csendesebben tette, mint a rombolást, ha nem vettem észre belőle semmit.

– Remek. Akkor már biztos feltűnt, hogy ez egy csendes környék.

Szótlanul néz és a szemével nevet, azzal a sötét bogárszemével, ami az utca túloldaláról is szikrázik.

– Egyébként a szekrények penészesek voltak – biccent egy végtelennek tűnő pillanattal később. – De ha szeretnéd, neked adom őket, hogy menedéket készíthess belőlük sündisznóknak.

A cseresznyefáról fehér szirmok hullanak szőke hajamba, elegánsan kisöpröm őket, majd egy szó nélkül elballagok, és a nap hátralevő részére még a teraszon ücsörgés gondolatát is messzire űzöm.

Aztán besötétedik. A félhomályos nappalinkból kiváló rálátás nyílik a kivilágított szomszéd házra. Olyan fura, hogy égnek bent a villanyok. Évekig nem lakott ott senki. Az mondjuk még furább, hogy beköltöztek, és én nem vettem észre? Valószínűleg csak nem érdekelt annyira, hogy foglalkozzam vele. Most sem kellene érdekelnie, de tök véletlenül azon kapom magam, hogy a Netflix helyett a szomszédba pislantgatok.

Ugyanilyen véletlenül ébredek rá másnap home office-olás közben, hogy egy baromi nagy autó érkezik Kendéhez, ami teljesen elfoglalja az utcát. Két jókötésű srác dobozokat pakolászik ki belőle, aztán megjelenik Kende is, aláír valamit, végül a srácok elhúznak, Kende meg pakol. Még nem ér az utolsó, cipelős kör végére, amikor egy forduló alkalmával benyomja a zenét. Hatalmas vigyorral a képén egyenesen rám néz; távolságon, ablakokon keresztül egyenesen rám, és bátran integet.

Hogy nőne be az összes lábujján a köröm!