Ezt nem hiszem el én vagyok meg mikor kint laktunk az utolsó Halloweeni bulink. Ez a temetőnèl volt. Igen, itt van ő is ez lehetetlen ez nem a valóság. Mi a franc folyik itt? Milyen jól elvoltunk még ő is ott volt mellettem és a kezem fogta. El kezdtem sírni.
- Roy te szemét miért teszed, miért nem tudsz végre békén hagyni te átkozott? - sírtam. - Mász ki a fejemből és hagy végre békén, a te hibád minden a tièd, rohagy meg. - üvöltöttem de meg sem hallotta. Minden emlék összegyűlik a fejemben az egyetlen mondat amit mindig mondtál, de hazudtál és csak bántani voltál képes pedig azt mondtad, hogy szeretsz. Én hittem is neked te átkozott, gyűlölöm magam amiért hittem neked a semmit mondó szavaidnak.

Mindig ezt kell átéljem, mert hiszékeny naiv kölyök voltam s a szerelem elvete az eszemet, nem láttam a fától az erdőt. A lelkem miattad sérült meg, nem tudok megbízni egyetlen fiúban sem a te hibád, képtelen vagyok szerelmes lenni, egy rakás csőd tömeg lettem. Lassan kezdett elhomályosulni a látásom kezdet megszakadni a kép nem tudom mi lesz most így velem. Lassan a sötétségben találtam magam és csipogó hangra lettem figyelmes. Hiába próbáltam nem akart kinyilni a szemem csak a csipogó hangot hallottam. A sötétség újra elnyelt, már nem hallottam semmit csak a nagy sötétség a semmi közepén. A Cikázó gondolataimmal maradtam egyedül csak ők és én. Minden annyira más így visszagondolva nem is értem miért szerettem.