Csipogás ezt hallom, de nem tudom mi lehet ez. A szemem nem akkar kinyilni nem látok semmit, nem értem, kezdek kétségbe esni. A csipogás pedig nem szünik meg hanem gyorsul, a kezem próbálom mozgatni, nagy nehezen sikerül újaim ökölbe húznom. Valaki kiabál nem ismerős a hang, de az már biztos, hogy kórházban vagyok. Pedig nem emlékszem verekedésre se autó balesetre. Nehezen sikerült kinyitnom a szemem, nagyon rossz ötlet volt, a fény égette a szemem. Pár percre volt szűkségem míg megszoktam a fényt, de semmi nem tünt fel először. Nem tudom mióta lehetek itt és azt sem mi okból, mintha minden ki eset volna. Egy doki rontott be a kórterembe és megkönnyebbülten nézet rám.
- Doki mégis, hogy kerültem ide? - néztem rá hátha tudja.
- Is nem emlékszel semmire, hogy mégis mi történt? Ezt nem értem. - nézet rám csodálkozva.
- Tudja ha lenne valami sejtésem, hogy hogyan kerültem ide nem kérdezném. - morogtam. - Amúgy mióta fekszem itt? - tértem ki a kérdés alól.
- Már vagy két hete eszméletlen voltál, az állapotod kritikus volt. Több mint háromszor kellet újraéleszteni ezalat a két hét alatt. A lábad eltört a válad meglőtték és még a mellkasodba is fúródót egy golyó féltünk, hogy nem éled túl. - darálta gyorsan. - A családod perrel fenyegetett, ha meghalsz lecsukatnak mert nem mentettelek meg. De egyébként itt vannak kínt és azt várják, hogy bejöhesenek. - mosolygót rám.
- Nem akarom, hogy bárki is bejöjjön most ide. - morogtam. - Azt akarom, hogy mire felöltözőm a zárójelentés készlegyen és egy mankó is jól jönne. - mosolyogtam rá.
- Mond te sose változol ugye? - nevetett fel.
- Ugyan ha annyira nyápic lennék már rég a temetőbe pihennék. De nem, nincs értelme semminek, nem lenne értelme már az életembe. - mondtam borúsan. - Az viszont érdekel, hogy mi történt velem az még megvan, hogy vissza akartam költözni, de utánna teljes képszakadás. Azt amúgy nem mondhatom, hogy más nem homályos, de nekem itt valami bűzlik és most nem a szagra mondom ami a kórházba terjeng általában. - vicsorogtam.
Szegény dokinak fogalma sem volt arról, hogy vajon miről is beszélek. Ilyen akkor történhet ha olyan élményben van részem amit az elmém saját maga tőről ki úgy mond, rakja egy olyan mély helyre ahonnan nehéz előhozni. Mégis mi történhetet akkor ott, hogy mindent homály fed? De visszatérve a doki már el is ment intézni a papírjaimat, elkeztem a ruháim magamra venni hát mit ne mondjak a gatyámnak a gipsz miatt annyi mehet a kukába. A lövések helyei irdatlanul fájnak a pólót is alig bírtam felvenni, gondolyatok bele a nadrág felvétele, hogy fájt? Mire végre fel öltöztem a már megszokót ápolónő lép be mosolyogva. Nem fiatal, de negyven éves kora ellenére nagyon csínos és vagy tíz évet simán letagadhatna.
- Sose fogsz megváltozni te lány. - simította meg az arcom kedvesen.
- Ugyan.- legyintete- Ismer már mint a rossz pénzt.- mosolyogtam rá.- Nem is lenne nélkülem az igazi a korház ha nem lennék folytonos látogatolya. - öleltem át.
- Ez így van, de jóbban őrülnék neki ha nem így jönnél hanem a saját lábadon. - piszilta meg a felyem.- Viszont itt a mankó, a papirt tudód hol kell át venned és ha bármi van keres fel, de ha lehet ne egy késel az oldaladban. - nevetet fel csilingelően.
Nem mondtam semmit hisz nem kellet, szavak nélkül is megértjük már egymást. Intettem majd a mankót honomalá rakva elhagytam a kórtermem. Hát a doki nem viccelt tényleg itt van mindenki, micsoda álszent emberek. Feltűnt nekik, hogy itt vagyok felém indultak, de én lefordultam, róluk tudomást se véve és a recepcióra mentem ahol már vártak rám. Még csak meg se kellet szólalnom a kezembe adták a papírokat amik az enyémek és amiket alá kell írnom. Az egész olyan monoton volt, hisz ismernek ki ne ismerné a családom és azok tagjait. Mikor már indultam volna ki, hogy megkeresem a kocsim vagy egy takszit fogjak a családom úgy ébredt fel a sokból.
- Kislányom mégis hova mész?- állt elém ápám.
- Hát tudód mint minden normál ember ilyenkor haza megy.- mondtam neki lassan.
- Mondcsak mégis hova mennél haza?- horkant fel anyám.- Ha jól értesültem vissza mondtad azt a porfészket ahol eddig laktál.- nézet rám lenézően.- Tőlünk meg eljöttél mert Ildikó a szobádban lakik.- magyarázta, majd mikor rájött mit mondot egyből a szája elé kapót.
- Hogy ki lakik az én szobámban?- néztem rá hitetlenül.
Várjunk csak, ott voltam. Zoli meg Karesz jóba vannak. Ildikót kidobta a családja most meg anyámék nevelik. Aztán Ildi utánam jött meg pofozót senki nem mozdult csak mikor én emeltem a kezem. Apám ahogy álszent modon sír, ahogy el hajtók, de innen megint semmi. Végig néztem mindenkin majd az a bizonyos személyen megált a szemem, bizony Ildin, kisírt szemekkel vizslatot.
- Akkor is gratuláltam most se mondók mást.- néztem rá undorral.- Meg szeretném neked köszöni mind ezt.- nevetem fel hisztérikusak.- De ne sírj nem jön be. Viszont azt hiszem tartozóm neked valamivel.- komolyodtam el.
Lassan elindultam felé ő pedig Karesz karját szorongata.
- Milyen gusztustalanul édes.- néztem végig rajtuk mikor már teljesen előttük álltam.- Tudod nem értelek.- rááztam a fejem.- De elárulók egy titkot.- hajoltam Ildi füléhez.- Nem maradok adósa sose senkinek.- néztem mélyen a szemébe.
Mire bárki reagálhatott volna Ildikó már a földön volt és az arcát fogva sírt.
- Nem szeretem ha pofozgatnak. Ez rohadtul feldobta a napom hercegnő.- nevetem a képébe.- Hát őrülök ennek a szívélyes valamine, de sajna dolgom van.- vigyorogtam a népre.
Választ se várva indultam vissza megkeresni az én tündér ápolónőm aki már inkább anyám. Lehet bele megy, hogy addig nála legyek amíg legalább a lábam helyre jön és leveszik ezt a szart. Nem is kellet sókat keresnem ahogy észre vet rohant is felém.
- Jaj drágám.- nézet rám szomorúan.- Azok nem tudják, hogy hol vannak ez egy kórház nem viselkedhetnek így egy betegel. Főleg ha az én drága kis betegemről van szó.- nézet szigorúan a családomra.
Hát nem megmondtam egy tünemény ez a nő. És még véd is istenem, hogy érdemeltem én ezt ki.
- Lenne egy kérdésem. Tudom, hogy ez nem normális meg minden, de nem lenne baj ha.. - nem bírtam befejezni.
- Jaj ugyan hagyd ezt a jó kislány szerepet nem a te reszortod, tudóm mit szeretnél.- nézet rám.- Ha vársz 10 percet akkor együtt megyünk, legalább nem kell taxiznod és a cucaidért is el megyünk a rendőrségre.- mosolygót.
Látjátok ez a nő egy kész csoda.
- Köszönőm. - öleltem át már amennyire tudtam a mankóktól.- Addig le ülők és próbálok vissza emlékezni, hogy mégis mi történt.
Bólintót és elsietett, már csak azt láttam ahogy eltünik egy ajtó mögött és a gondolataim ezzerel cikáztak, hogy valami emlékfoszlány elő ugorjon az elmém mélyéről.