Egy csendes japán kisvárosban élek. Vannak szüleim, barátaim szóval minden tökéletes, mintha valami álomvilágban élnék. Ez a nap is úgy kezdődött, mint az összes többi. A szobámban ültem és a bőrkötéssel borított füzetembe rajzoltam. Ha unatkozok, mindig ezzel ütöm el az időt. Ma a szüleimmel Tokióba megyünk, mert apámnak sürgős munkája akadt ott. Ő egyébként üzletember, ezért nagyon sokat utazik. Bár igyekszik minél több időt velem tölteni, én azért mégis nagyon hiányolom őt. Anyám a háztartást vezeti és elkíséri apámat, ha szükség van rá. Most először engem is magukkal visznek, aminek nagyon örülök, elvégre a születésem óta nem jártam a fővárosban. A szüleim ezt azzal magyarázták, hogy szerettek volna egy csendes helyen élni, távol a város zajától. Megértem az okokat, mégis örültem volna, ha többet lehettem volna a szülővárosomban.

- Sakura, gyere le mindjárt indulunk! - hallottam meg anyám hangját. Becsuktam a füzetet, majd szépen belehelyeztem a táskámba. A vállamra tettem, majd miután körültekintettem a szobán, lementem a nappaliba, ahonnan a szüleim már pakolták kifelé a bőröndöket. - Mindent össze készítettél?

- Persze anya, ne aggódj!

- Ryoichi-kun kint vár, ne várattasd meg! - biccentett a bejárat felé, mire mosoly kúszott az arcomra. Yoshimori Ryoichi apám barátjának a fia, nem mellesleg udvarol is nekem.

- Sakura-chan! Remélem nem baj hogy itt vagyok, csak szerettem volna elköszönni tőled! - rám mosolygott, a szívem pedig elkezdett vadul kalapálni. Mindig ez van, ha a közelében vagyok.

- Örülök, hogy eljöttél. - erre a kezébe vette a kézfejemet és egy puszit nyomott rá. A szemeimet behunytam, ugyanis reménykedtem benne, hogy végre megtörténik az első csókunk és hivatalosan is egy pár lehetünk.

- Szerintem ezt nem itt kéne! - suttogta a fülembe. Megfordultam és láttam, hogy a szüleim kíváncsian figyeltek minket. Hogy ez milyen kínos pillanat volt! Ryoichi elnevette magát, majd ő is a szüleim felé fordult.

- Szabad? - kérdezte, utalva arra hogy megcsókolhat-e. A szüleim bólintottak, mire újra lehunytam a szemeim. Az ajkai gyengéden súrolták az enyémet és rendesen beleborzongtam abba a csókba. Olyan volt, mintha egy tűzijáték robbant volna fel a hasamban, vagy pillangók támcoltak volna körbe-körbe. Miután elhúzódtunk egymástól, csak bambán mosolyogtunk a másikra. Aztán gondoltam egyet és levettem a nyakamból a láncot, amit még a szüleimtől kaptam. A medáljában egy fotó volt kettőnkröl. A tenyerébe nyomtam, mire a tekintete cikázni kezdett köztem és a lánc között.

- Ez maradjon nálad! Ha esetleg hiányoznék szorítsd magadhoz és én majd ott leszek melletted! - erre magához húzott és belepuszilt a vállamba.

- Nagyon fogsz hiányozni, Sakura!

- Te is nekem Ryoichi! - ismét elhúzódtunk, majd beszálltam a kocsiba. Fájt, hogy el kell válnunk egymástól, elvégre ki tudja mikor látjuk egymást legközelebb. Végül csak néztem a fiú egyre távolodó alakját. Izgatott voltam, hogy hamarosan láthatom Tokiót, ugyanakkor szomorú is hisz el kellett válnom Ryoichi-től, akit nagyon szeretek. Már egy jó ideje utaztunk, mikor a telefonom rezegni kezdett. Megnéztem és láttam, hogy Ryoichi küldött nekem az üzenetet, ami mindösszesen ennyiből állt: Már most hiányzol. Elmosolyodtam és egyből reagálni akartam rá, de végül nem tettem. Ha válaszolok neki, azzal csak még inkább hiányozna. Végül inkább visszatettem a táskámba a mobilomat és igyekeztem pihenni. Ám ezt halasztanom kellett, ugyanis észrevettem egy fekete terepjárót, aki mintha szorosan követne minket. - Anya, az a kocsi mintha minket követne! - anyám hátranézett, majd a tükörből láttam hogyan fordult apám felé. Rémült volt a tekintete, mintha félt volna valamitől. Görcsbe rándult a gyomrom. Fogalmam sem volt, mégis mi folyhat itt, mindenesetre én is aggódni kezdtem. A kocsi továbbra is minket követett, majd hirtelen elénk vágott... Ez volt az utolsó emlékem, mielőtt minden elsötétült volna....

Mikor legközelebb felébredtem, már egy kórház sápadt falai vettek körbe engem. Ott feküdtem az ágyban, miközben próbáltam rájönni, mégis mit kereshetek én ott. A fejem olyan volt, mintha mindent kiradíroztak volna belőle. Egyszerűen kongott az ürességtől. Az orvos persze igyekezett kikérdezni, hogy emlékszek-e valamire meg hasonlók, de én semmire sem tudtam válaszolni. Majd egyszer csak nyílt az ajtó, majd belépett rajta egy idős férfi gondterhelt arccal, mögötte pedig két fekete öltönyt viselő tag. Mintha testőrök vagy hasonlók lettek volna.

- Ki maga? - kérdeztem elhaló hangon, ugyanis képtelen voltam a normális beszédre.

- Ishida Kengo vagyok, a nagyapád!