Isabell a délutáni bevásárlásból származó kisebb-nagyobb dobozok közt állt, megszeppenten és meghatottan, amikor kopogtak az ajtón, és a bebocsátást alig kivárva, jóképű, fiatal férfi jelent meg az ajtónyílásban.

– Bejöhetek? – kérdezte egy elbűvölő mosoly kíséretében, majd máris benyomakodott.

Egy Krilov, Isabell mindjárt tudta, ahogy meglátta az ismerős szem és száj formát, csak ennek a Krilovnakfekete volt a haja, és hiányzott belőle a Charlest jellemző vörös árnyalat.

Isabell és a férfi nézték egymást néhány pillanatig, egyik sem szólt, míg Isabellből kitört a nevetés.

– Hát te meg ki vagy?

A fiú, mert mégis inkább fiú volt, mint férfi, elvigyorodott. Tréfásan összecsapta a bokáját.

– Alexandr Ivanovics Krilov, szolgálatára – felelte katonásan. – Vagyis Szása. A legkisebb fiú. A szegény elnyomott.

Esme, aki az ablak előtt ült, és a fiú felbukkanása előtt vadonatúj színeseivel a vadonatúj rajztömbjébe rajzolt, elmélyülten vizslatta az újabb rokont. Meglepődött, amikor az anyja után előtte is tisztelgett, és szertartásosan meghajtotta magát.

– Kisasszony! Kit tisztelhetek önben? – mondta, és szeme csak úgy ragyogott a jókedvtől.

Esme lecsusszant a székről, és ügyetlenül pukedlizett. Ahogy az anyja mutatta, amikor eljátszották együtt az Ivanhoe-t otthon.

– Örülök, hogy megismerhetem, uram. Az én nevem Esme. Esme...? – segítségkérőn az anyjára nézett, de a fiú megelőzte Isabellt.

– Esmeralda Krilov, ha nem csalódom. Részemről a szerencse, kisasszony.

– Igen – ragyogott Esme mosolya. – És ő az anyukám.

– Tisztelettel üdvözlöm hölgyem – fordult ismét Isabellhez Szása. Aztán kihúzta magát, vagyis abbahagyta a bohóckodást, zsebre vágta a kezét, és még egyszer szemügyre vette a két nőt.

– Ti vagytok tehát Charles új családja. Isabell és Esme. – Kérdőn nézett az asszonyra. – Találkoztunk mi már? Nem emlékszem. Anyám szerint igen. Somsettownban tíz éve. De én nem emlékszem rád.

Isabell vállat vont.

– Inkább csak messziről láthattuk egymást. Te legfeljebb akkora voltál, mint most Jessi húgod.

– Ez igaz – nyugtázta Szása, és máris elterelődtek a gondolatai a régmúlt időkről. Körülnézett a felfordulásban.

– Anyám, látom, kitett magáért. Nem hagyott neked békét, míg a fél boltot el nem hordta. Jobb szeretek egyedül vásárolni, mert akkor egy nadrághoz nem kell mindjárt két tucat zoknik, meg egy cipőt is vennem.

– Édesanyád nagyon kedves volt – jegyezte meg udvariasan Isabell. – És nagylelkű. Ahogy Charles is.

Szása felnevetett, a karosszékhez sétált az asztal mellett, és belevetette magát. Kényelmesen elfészkelődött, könyökét eligazította a karfán, fejét a háttámlán.

– Charles egy hólyag. – Esmére pillantott – Bocsánat ifjú hölgy! – mondta, majd folytatta. – Tudálékos, nagyképű és unalmas. Ahogy Ivan bátyám nyálas és lusta.

– És Szása? – kérdezte komolyan Isabell, és nehezen rejtette el a mosolyát. A fiú szörnyűségeket mondott, de könnyed hangon, és bájos fintorokkal kísérve a szavait, úgyhogy nem lehetett komolyan venni.

Szása arca maga volt a csodálkozás.

– Szása?! Hát nem tudjátok, hogy bolond, megbízhatatlan és kiállhatatlan fecsegő?

Isabell felnevetett.

– Azt hiszem, most már tudjuk.

Esme letette a sárga ceruzát, félbe hagyta a napot, és szigorúan az a közelében terpeszkedő fiúra nézett.

– Csúnyákat beszélsz Charles–ról. Szerintem ő kedves. És szép is.

A két felnőtt jóízűen nevetett.

– Hát persze, aranyom – mondta a fiú. – Csak vicceltem, hogy próbára tegyelek. És te kiálltad a próbát. Elviszlek hát sétálni?

Esme egy sóhajtásnyi ideig gondolkodott rajta, hogy elfogadja–e a meghívást, aztán határozott.

– Hová? – kérdezve a belegyezés kinyilvánítását átugorva.

– Ide, a szomszédos parkba. Gyönyörű új játékokat állítottak fel vagy két hónapja. Jessi imádja a csónakhintát, és a kötélből font mászókát.

– Jessi is jön? – kérdezte lehangoltságát nehezen leplezve Esme.

Szása csak mosolygott a kislány csalódottságán, majd igyekezett megnyugtatni.

– Ő alszik délután.

Esme arca tüstént felderült.

– Mint a kisbabák?

Bizony. Mint a kisbabák – vigyorgott Szása, és nem látszott szívére venni Esme nyilvánvaló idegenkedését a kishúgától. Isabellre kacsintott.

– Hiába a női intrikák.

Isabell hálásan elmosolyodott.

– Igazán kedves tőled, hogy elviszed Esmét – mondta.

Szása felnevetett.

– Rendszerint én vagyok itthon a bébi csősz. A nevelőnő most is anyámnak segít. A vacsorára készülnek egész délután. Anyám a tiszteletetekre összecsődítette a családot. Nálunk vacsorázik Ivan és az egész pereputtya. A három gyerek, egymás hangját sem halljuk majd, míg le nem fekszenek, ráadásul, a sógornője is náluk tartózkodik két égetni való kölyökkel. Úgyhogy anyámék ágyneműt húznak a gyerekszobákban, és a tányérokat válogatják, nehogy véletlenül csorba kerüljön az ünnepi asztalra.

Feltápászkodott a karosszékből, és a kezét nyújtotta Esmének.

– Jössz?

Esme készségesen pattant.

Szása már az ajtóból szólt vissza Isabellnek.

– Hat előtt ne várj minket. A parkból még elmegyünk fagyizni.