Müller csütörtök délután kereste fel, és az árvaház udvarán találkoztak. Isabell már hazakísérte Esmét, vissza is ért a kocsival, és vacsora előtt kiült az indián nyár melegét élvezni az udvarra. A lemenő nap sárgás fénybe vonta a szárazon zörgő kukoricatáblát, vadludak zajongtak a feje fölött, és gyerekek a domb tövében. Az épület irányából vanília és fahéj illata szállt, sütötték a vacsorához a kalácsot.

Isabell messziről meglátta Müllert, és figyelte a férfit, ahogy lendületes léptekkel felkapaszkodik a domboldalon, oda, ahol ő, egy deszkapadon üldögélt. Isabell mosolygott, és valami szokatlan nyugalmat érzett.

– Asszonyom – köszöntötte Müller, és Isabell figyelmét nem kerülte el, hogy nem az asszonynevén szólítja.

– Uram – mondta Isabell levette a karját a pad támlájáról, és összefonta a kezét az ölében.

– Önhöz jöttem – mondta ünnepélyesen a férfi, és épp hogy csak kicsit szedte szaporábban a levegőt, pedig meredeken emelkedett a domboldal, amin feljött.

– Sejtem – mondta Isabell rendületlenül mosolyogva. – Nincs itt rajtam kívül más.

A férfi feszesen elmosolyodott, idegesnek látszott, és ez jókedvre hangolta Isabellt. Végre nem ő van berezelve gondolta, hanem a másik. Bezzeg, mikor Charles-szal beszél, a bizonytalanság a legerősebb érzés, amit felismer.

– Halottam, hogy különváltak a férjével – mondta Müller. – Sajnálom.

Isabell bólintott.

– Ezért jöttem – folytatta a férfi.

Isabell továbbra se szólt, csak kissé tágabbra nyitotta a szemét, hogy jelezze az érdeklődését.

– Szeretném felajánlani a támogatásom, a kezem, az életem önnek. Szeretném, ha hozzám jönne feleségül.

Isabell csak nézte a férfit, a nyílt, feszengő, becsületes arcát, a zöld szemét, és arra gondolt, miért nem ilyen egyszerű Charles–szal, mint ezzel az emberrel? Miért nem lát át azon a férfin, akit szeret így, mint ezen itt.

– Miért akar feleségül venni, uram? – kérdezte és alig tudta elrejteni a mosolyát. – Bár megjegyezném, momentán még férjnél vagyok.

A férfi egyik lábáról a másikra állt, a háta mögött összekulcsolta, majd megint az oldala mellé engedte a kezét. Közben újabb vadlibacsapat érkezett, és gágogásuk alkalmat adott, hogy Müller összeszedje a gondolatait.

– Azt hiszem.. – kezdte. – Azt hiszem, vagy inkább a meggyőződésem, hogy szeretem magát.

Isabell végre nyíltan elmosolyodott.

– Esme nem él velem. Úgy döntött, hogy marad Mr. Krilovnál, mert ott jobb, mint a kelekótya anyjával.

– Hogy? – zökkent ki Müller a szerelmes gavallér szerepéből.

– Ahogy mondom. Hiába venne feleségül, a gyereket nem kapja meg.

Müller szólásra nyitotta a száját, aztán bezárta. Eddig leginkább a tájat vizsgálgatta Isabell körül, a pad támláját, a mogyoróbokrot, de most végre a szemébe nézett.

Isabell csak erre várt.

– Tudom, hogy maga Esme apja. Rájöttem végre, hogy miért legyeskedik körülöttem, és miért törődik annyit a gyerekekkel itt. – Megpaskolta maga mellett a padot. – Üljön le, beszélgessünk!

A férfi válláról mintha mázsás kő gördült volna le, szinte lerogyott Isabell mellé, előre hajolva a térdére támaszkodott, és a tenyerébe temette az arcát. Isabell jó darabig nem érezte szükségét megszólalni, gyönyörködött az árvaház barokk szépségében, nézte az udvaron sorban álló gyerekeket, majd, ahogy bemasíroznak az épületbe a vacsorához. 

Aztán a férfi beszélni kezdett.

– Nem tudtam, hogy Clara gyermeket vár. Ő nem is említette, valósággal kidobott, amikor utoljára láttam. De nem is maradhattam. Akkor fejeztem be az egyetemet, a Kelet Indiai Társaság fizette a tanulmányaim, nem volt választásom, mennem kellett. Később fogságba estem Burmán, mire kiszabadultam, és Mexikóba értem, maga és Esme már elmentek. A kolostorban tudtam meg, hogy Clara halott, és van egy lányom.

– A rendfőnöknő elárulta magának – szólt közbe döbbenten Isabell.

A férfi felegyenesedett, és elfintorodott.

– Hosszas győzködés és könyörgés után.

Isabell bólintott.

– Megígérte, hogy nem szól senkinek.

– Én vagyok az apja! – kiáltott fel a férfi.

– Tudom – csitította Isabell. – Most már a hasonlóságot is látom. Ugyanolyan formájú és színű a szeme, mint Esmének.

Nézték egymást néhány pillanatig, hátha kipuhatolják a másik titkos szándékait.

– Nem bírok lemondani róla – mondta a férfi. – Ha hozzám jön, úgy élhet, ahogy tetszik. Nem támasztok elvárásokat magával szemben, tisztelni fogom önt, és gondoskodni mindkettőjükről. Esme nyilván hamarosan meggondolja magát, rögtön, ahogy hiányozni kezd neki az anyja.

Isabell elfordult, hogy a férfi ne lássa meg a könnyeket a szemében. Ezt már hallotta egyszer, nem egészen három hónappal ezelőtt. Hát milyen átok sújtja őt, hogy a második férfi ajánlja fel a kezét úgy, hogy belőle nem kér. Bár ez legalább a gyerekét akarja, míg Charles a vagyonért vette el.

Lehajtotta a fejét. Tudta, hogy igazságtalan. Charles éppúgy a halott apja akaratának foglya volt, ahogy ő.

– Hadd gondolkozzam néhány napig – kérte végül. – Nem ugorhatok egyik házasságból a másikba.

– Természetesen. Nem sürgetem – felelte a férfi. Ő is hátra dőlt a padon. – Lemarad a vacsoráról.

– Nem számít – felelte Isabell.

– Ha így van, nem bánja, hogy éhes marad, megtenné, hogy mesél nekem Claráról. És természetesen Esméről. A régi időkről, a kisbaba koráról.

– Persze. Szívesen – fordult sugárzó mosollyal Isabell a férfi felé, és mesélni kezdett.