A szobában az ágyon kívül alig fért el más, a sebesült azon feküdt, a bankból ismert pénztárosnő zokogva hajolt fölé, és izzadó homlokát törölgette egy ronggyal.

A harmadik férfi is mellettük állt, társuk vérző lábát igyekezett bekötözni.

Natasa, bár keveset értett az orvosláshoz, egyből látta, hogy ez nem fog menni, a férfi lábszárát szétroncsolta a sörétes fegyver, azzal, hogy piszkálják, inkább rontanak az állapotán, mint segítenek.

A nő ekkor nézett fel. A menekülés közben felvert portól maszatos arcán világos ösvényeket mosott a könnye.

– Maga meg mit bámul? – förmedt Natasára. – Segítsen inkább.

Mivel Natasa nem mozdult, a nő felpattant az ágyról, és Natasára támadt.

– Nyírjátok ki ezt a kurvát! – visította. – Minek cipeltük egyáltalán magunkkal? Hogy eláruljon a serifnek minket.

– Én nem... – kezdte volna Natasa, de a legidősebb férfi, akinek dús, őszülő körszakál keretezte az arcát, közbeszólt.

– Hallgass Jane! – csitította a nőt. – Ez a polgármester rokona.

Natasa meghökkenten kapta rá a tekintetét. Ő, ugyan nem, ezek nyilván összekeverik valakivel, de jobbnak látta hallgatni.

Kisebb vita kerekedett, a nő szerencsére megfeledkezett Natasáról, a többieket szidta ismét, hogy elbaltázták a rablást, alig valami zsákmány, ráadásul Márkot meglőtték.

A tirádából Natasa számára egyértelművé vált, a szakállas férfi a nő apja, a sebesült a férje, a harmadik meg valami sógor, a férj rokona, legalábbis Natasa erre következtetett a külsejéből. Mert amíg apa és lánya pörölt, ő lopva szemügyre vette a sebesültet. Nagy, horgas orra, és ferdén metszett szeme volt. Talán egy kis indián vér is csörgedezett az ereiben. A jobb lábát találta el a sörét, szétroncsolta, vér, hús és a csizmadarabok keveredtek gyomorforgató összevisszaságban a lábszára helyén.

A sebesült felnyögött, kinyitotta a szemét, majd sikoltozni kezdett.

- Ne harapj belém! Ne! Ne! – visította, felült, felszegte a fejét, kezeivel tett pár gyors, kusza mozdulatot, majd visszahanyatlott. Valószínűleg elájult.

– Mi a rosseb? – szólalt meg Natasa mögött a férfi, aki az ajtófélfát támasztotta. Apa és lánya is berekesztették a perlekedést, döbbenten bámulták az ájult embert.

– Sebláza van – adta meg a magyarázatot önkéntelenül Natasa, aztán meg is bánta, hogy megszólalt.

– Maga ért hozzá? – pördült felé a nő, és széles mozdulattal a sebesültre mutatott – Segítsen rajta! – Előre lépett, és, egészen közelről fenyegetően Natasa arcába bámult. – Ha meghal, maga lesz a következő – sziszegte.

Natasa állta a tekintetét, és arra gondolt, mennyire jellemző ez, bankot rabolnak, valami rosszul sül el, és meg vannak sértődve. Persze inkább hallgatott.

– Na, maga nagyokos – köpte a nő az arcába. – Segít, vagy inkább elpatkol?

Natasa látta a szeme sarkából, hogy a másik két férfi is közelebb lép. Érezte, hogy a mellkasában százhússzal szalad a szíve, és de nagyon igyekezett nem kimutatni a rémületét.

– Nem vagyok orvos – mondta, tőle telhetően higgadtan. – Ezt a lábat amputálni kell. Vigyék be Nortwornba, a kórházba.

– Ó, ne mondja – húzódott gúnyos nevetésre a nő szája. – Magát meg engedjük egyből haza.

Erre Natasa nem fellelt, csak összeszorította a száját.

– Van Somsettownban is orvos – szólalt meg a szakállas, aki az észt képviselhette a csapatban.

– Mi? – pördült hátra a nő, és Natasa megérezte a jeges borzongást a végtagjaiban. Ó, ne! Most belerángatják Jamest is.

A nő visszafordult hozzá.

– Igaz ez? Van orvos a városban? – Mivel Natasa továbbra is összeszorított szájjal hallgatott, ő lendült támadásba. – Igaz, te ringyó? – visította, majd arcul ütötte Natasát. Azután mindkét kezével ütlegelni kezdte. Natasa igyekezett a cséphadaróként vagdalkozó kéz elől védeni az arcát, előre hajolt, majd lekuporodott, hogy a másik ne érje el. Az a hajába markolt és ráncigálni a kezdte. A két férfinek eszélbe se volt beavatkozni, egykedvűen álldogáltak mellettük. Natasát elöntötte a reménytelenség, hogy innen sose szabadul, ezek nincsenek észnél, a nő hisztérikus, a két férfi meg ostoba és közömbös. Sajgott az arca, a fejbőre, a nő meg csak visított, össze vissza kiabált, ütötte Natasát, ahol érte. Közben a sebesült újra eszmélt, motyogott, majd összefüggéstelenül mondott valamit. A helyzet mulatságos is lehetett volna, ha nem olyan szörnyű, amilyen.

Aztán Natasa megelégelte a kiszolgáltatottságát. Lehet ennél sokkal rosszabb? Ezekre hiába számít, ez a nő még megöli, ha eszébe jut a konyhaasztalon heverő fegyver, képes és lelövi. A hisztinek véget kell vetni, és tenni valamit, mielőtt a férj tényleg meghal, és végleg elszabadul a pokol.

Felpattant, és váratlan erővel ő is lekevert egy csattanós pofont az önmagából kivetkőzött nőnek.

– Elég legyen! – kiáltotta azon a hangon, amivel egy tizenéves fiúcsordát is meg tudott állítani. – Szedje össze magát, ne hisztériázzon!

A szakállas a pofonra felmordult, de többet nem tett, a nőnek meg úgy látszott, jót tett a pofon.

Döbbenten pislogott Natasára, az arcát tapogatta, mint, aki nem hiszi, hogy ez megtörténhet.

Nyitotta száját, de az apja közbevágott.

– Elmegyek az orvosért. – Rámutatott Natasára – És maga velem jön.