Natasa felnézett, és négy rosszalló férfiszempárral találta magát szemközt.

– Majd később megtárgyaljátok, bármi is az életbe vágó téma – mondta Hermann, majd visszafordult Millerhez. A bérezésben állapodtak meg éppen, hogy Miller feleannyit kap, mint Picket, hisz jóval fiatalabb és nincs eltartani való felesége, se gyereke.

– Jól hallottam, hogy hajóorvosként dolgozott eddig? – kérdezte Natasa. – Tapasztalatai nagyon eltérnek a szükségestől. Biztos benne, hogy képes ellátni itt a munkáját?

Hermann elhúzta a száját.

– Talán eddig kellett volna tájékozódni, drága Miss Krilov – kezdte, de Miller közbeszólt.

– Biztos vagyok, hölgyem – szólt hűvösen. – Egy hadihajó, akár egy kisváros. Ott is előfordul mindenféle nyavalya.

– Amputációk és durva sérülések. Legföljebb járványok. Van elképzelésem, mihez ért és mihez nem. A hadihajó kisváros ugyan, de nők és gyerekek nélkül – riposztozott Natasa

A férfi nem felelt rögtön, nem kezdte bizonygatni, hogy a hajókabin magányában a gyermekgyógyászat tankönyvét bújta, csak nézett csendesen Natasára, és hallgatott.

– Hogy lehet biztos benne, hogy megbirkózik ennyi új esettel és váratlan szituációval? Milyen gyakorlata van a női bajok elhárításában? Vezetett már komplikált szülést?

– Ejnye Miss Krilov – nevetgélt az agglegény VanDerbrock, de Miller nem jött zavarba

– Nem, hölgyem, de gyorsan tanulok.

Natasában benne rekedt a levegő ennyi önhittség hallatán.

– Attól tartok, a szóban forgó hölgynek nem lesz elég gyors a tanulása. Könyvvel a kezében akar szülés vezetni?

– Bírom Picket doktor ígéretét, hogy az első hetekben a segítségemre lesz.

– Picket Nortwornban él. Három óra gyors lovon.

A férfi sóhajtásnyi ideig gondolkozott a feleleten.

– Fel vagyok készülve a nehéz esetekre is. Az orvosi vészhelyzetek többnyire előre megjósolhatók, és a katasztrófákhoz rossz döntések sora vezet. Nem egyetlen pillanat, vagy luk a tudásban.

– Úgy érzem, ön hazardírozik. Ráadásul a mi kontókra.

– Én pedig úgy érzem, hogy ön akadékoskodik, hölgyem.

– Kétszáz gyerek reméli, hogy akadékoskodom az érdekében.

– Ön az elkerülhetetlen katasztrófát kéri rajtam számon.

– Téved. A kellő körültekintést kérem számon. Tudja például, mi a teendő a lázas gyerekkel, ha kihányja a gyógyszert?

– Felteszem, ezt könnyűszerrel megoldja ön, hölgyem. Ön az árvaház igazgatója, ha jól tudom – tért ki a férfi az egyenes válasz alól.

Natasa szeme haragosan villant.

– Igen, az vagyok. S egyben az ön munkáltatója is.

– Valóban? Körorvosnak jelentkeztem, az ön dajkáltjai nem tartoznak a feladataim közé.

– Nos, ez nem teljesen fedi a valóságot. Valójában az árvaház személyzete és a gyermekek a körzet részét képezik – szólt közbe feszengve Hermann.

A férfi elszakította a tekintetét Natasáról, és Hermann felé fordult. – Picket doktor nem említett árvaházat – mondta. – Kizárólag a városi lakosságról beszélt, amikor a munkakörről tájékoztatott.

– Picket doktor Somsettownban gyógyított, de megváltoztak a körülmények.

– Amennyiben?

– A gyermekorvosunk elköltözött, és az intézmény ellátatlanul maradt – magyarázta Hermann. – Az árvaház eddig önálló, a szövetségi állam által támogatott intézmény volt, de fájdalom, a legutóbb meghozott törvény a feladatok egy részét a város jogkörébe tolta.

– A város állja az élelmezés és a fenntartás költségeinek a felét. Mint a tüzifa ára és az orvos fizetése – szólt közbe Charles, hogy bele ne vesszenek Hermann körmondataiba.

Miller álla megfeszült, mert rájött, hogy félrevezették. Fele fizetés, dupla munka. Mérgében még el is pirult kissé, de nem szólt, szemmel láthatóan igyekezett visszanyelni a mérgét.

Vajon miért akarja ennyire ezt az állást, tűnődött Natasa. Mit rejteget vajon? Most, hogy alaposabban meg tudta figyelni, elbizonytalanodott a férfi szándékait illetően. Rókát készülnek beszabadítani a tyúkudvarba? Valami nincs rendben ezzel az emberrel. Túl feszült és túl fegyelmezett. Miért? Első benyomását, hogy nincs benne semmi különös, át kellett értékelnie. Korántsem átlagos, hanem túl jó Somsettownba, állapította meg. Picket doktor, az előző körorvos korlátolt tehetségű, joviális ember volt, a minimálisnál alig többet várt el magától. Pihenni jött a városba, nem a világot megváltani. Szekérderék gyerekkel érkezett, butuska. ám szívélyes feleséggel, aki körzeti nővérként és a férje beosztottjaként annyit dolgozott, amennyit akart. Ez a férfi nőtlen harmincas – annyit azért Gertud beszámolója közben is meghallott, hogy nincs családja és alig vannak elvárásai, mindenbe belemegy, a két szobás manzárd lakásba a rendelő fölött és a kevés fizetésbe –, túl fiatal, túl okos, túl jó. Hermann kérdéseire tömören és lényegre törően válaszolt, mellébeszélés, hízelgés, viccelődés nélkül. Csak a lényeg, és semmi vita.

A férfi sokáig hallgatott, és más se szólt, mert mind tudták, vaj van a fejükön. Aztán Miller ellazult, az állán rángatózó izom is megnyugodni látszott.

– Ha jól értem, a város lakosain kívül kétszáz árva is a körzethez tartozik – mondta és mintha valóban az ellenvetéseit akarná lenyelni, az ádámcsutkája fel, le járt. – Ez újdonság számomra.

– Nagyon sajnáljuk. Reméltem, hogy Picket doktor tájékoztatta – mentegetőzött Hermann.

– Nos, nem tette – mormolta a férfi.

– Aligha fog ez önnek gondot jelenteni – bizakodott Hermann.

– Már hogy a manóba ne – vágott közbe Natasa. – Rose-nak az egész munkaidejét kitöltötte.

A férfi ismét Natasa felé fordult, és a tekintete kifürkészhetetlenné vált.

– Megbirkózom a feladattal.

Natasa sóhajtott.

– Lenyűgöző a magabiztossága.

– Ha jól tudom, hölgyem, vagy én, vagy senki – vágta rá a férfi pimaszul. – A polgármester úrral nagyvonalakban megállapodtunk. Önre természetesen nem kötelező érvényű az egyezségünk.

– Szerintem részletkérdéseken vitázunk – sietett a húga segítségre Charles, és jelentőségteljesen előhalászta a zsebóráját. – A doktor úr majd beletanul.

– Nyugodtabb lennék, ha a betanulás nem az én dajkáltjaim kontójára történne – ismételte a dajkáltja szót gúnyosan Natasa, aki érzékelte, fölöslegesen kötözködik. A kérdés eldöntetett. Millert felveszik, neki alkalmazkodnia kell a helyzethez.

– Mindent megteszek, hogy maximálisan megfeleljek az ön elvárásainak, hölgyem – mondta Miller, és megfeszült az álla. – Remélem, maradéktalanul meg lesz velem elégedve.

– Meglátjuk – mondta kihívóan Natasa, és nem hogy megbékélt volna a férfival, de még inkább ellenszenvesnek találta.

– Mi ütött beléd? – kérdezte Charles már a cséza mellett állva, ahová elkísérte Natasát, és segített a pónit is befogni. – Mint akinek kavics szorult a cipőjébe.

Natasa felnevetett.

– Ostoba, akadékoskodó vénlánynak tetszettem, ugye.

Charles hűvös pillantást vetett rá és nem ment a jégre.

– Igazad van, ha csak a legjobbal elégszel meg, amit a gyerekek kaphatnak – szólt diplomatikusan.

– Jaj, Charles – nevetett a lány. – Hagyjuk. Inkább mesélj! Hogy boldogulsz?

– Egész jól. Már, ha nem számítom, hogy a birtokon mindenki az előző gazda gyilkosaként méreget, nem segít, inkább feltart, hazudik, vagy legalábbis titkolózik.

– Ilyen rossz a helyzet?

– Mégis mire gondolsz? – fújt elkeseredetten Charles. – Bross embereinek nagy része cégéres gazember volt, vagy megnyomorodott szerencsétlen. Halottról jót vagy semmit, és Isabell előtt se mondogatom, de az apja mindenkire gyanakodott, és csak a megfélemlítés erejében bízott. – Öt ujjal végigszántott a fején – Nem is tudom, hogy keveredem ki ebből.

– Senki sincs, akiben megbízhatnál? IsabelL? Olyan, mint az apja volt?

A kérdésen kissé megütközött Charles.

– Nem, dehogy. Isabellben megbízom. – a kijelentésen maga is meghökkent kicsit –, de Isabell olyan, mint egy gyerek. Jóindulatú, híján minden ravaszságnak.

– Rá is vigyáznod kell.

Charles kínzottan nézett a húgára.

– Megkértem Mariannt, hogy látogasson el hozzánk néha, és segítsen neki.

Natasa erre megint nevetni kezdett, és enyhe megbántottságot is érzett.

– Miért Mariannt? Neki is épp hogy benőtt a feje lágya.

– Te hajadon vagy – mondta Charles zavartan. – Mariann pedig asszony. Isabellnek gyereke, háztartása, eltérőek a gondjai.

– Arra gondolsz, Mariann majd ellátja jótanáccsal, hogy viselkedjen veled?

– Ez eszembe se jutott – szólt hűvösen Charles –, a kettőnk kapcsolata rendezett. A gazdaságra gondolok, a számtalan béresre, marhapásztorra, bányászra, miegymásra, akik ott nyüzsögnek körülöttünk.

– Ebben Mariann aligha fog segíteni.

– Lehet – vont vállat Charles. – Igazság szerint téged nem mertelek még ezzel is terhelni. Esmét úgyis a nyakadba varrom. A Somsettowni iskola túl messze van.

– Vasárnap átmegyek hozzátok, és elbeszélgetek vele – enyhült meg Natasa, és felkapaszkodott a csézára, majd búcsút intve a bátyjának, haza hajtott.