*Szalai Ádám*

-1 hét múlva-

Az elmúlt egy hetem csak azzal telt, hogy Rékát kerestem. A telefonomtól el sem szakadtam. Minden ismerősét felhívtam, hogy nem tudják-e, hogy hol van. Miután mondták, hogy nem, akkor kértem tőlük egy másik ismerősének a számát. 1 hete csak telefonálok, az összes létező ismerősét megpróbálom elérni, sikeresen, de senki nem tudja (vagy nem akarja) megmondani, hogy hol van a lány. Vagyis tényleg egyedül van.

A nővéréből sikerült annyit kiszednem, hogy pontosan hova járt középiskolába, de többet ő sem tudott róla, még a lakcímét sem.

Kiindulási pontnak jó... El kell mennem Debrecenbe. Hátha az iskola tud valamit a korábbi lakhelyéről. Sokan megmondták, ha megtalálom, hogy hol lakik, akkor jó úton haladok. Elméletben nem költözött el.

Úgyhogy egy pár órás utazás után, Debrecenben találtam magam. Az utca és az iskola neve megvan, de fogalmam sincs, hogy és merre menjek. Úgy döntöttem, villamossal egyszer csak odajutok, szóval felszáltam a következő járatra. és milyen igazam volt. A jármű pont az épület sarkán tett le. Annyi volt a dolgom, hogy megkerüljem, mert a bejárat a másik oldalon volt.

Elég régi épület, de mégsem az, amitől félsz, hogy mindjárt rád borul. Nagyon ismerős volt a környék... mikor ránéztem a szemközti épületekre, rá is jöttem, hogy miért. Régebben sokat jártam ezen a sétáló utcán, főleg azért, mert az iskolával szemben oott egy pláza. Mikor itt jártunk mindig be akart oda menni, és én természetesen mentem is vele. Nagyon sokat mászkáltunk ott bent, és volt olyan, hogy nyitástól zárásig bent voltunk. Mennyi elpazarolt idő...

Beléptem az épületbe. A portással váltottam pár szót, miszerint mit keresek itt. Nagyon idegen volt az épület, szóval egy kis eligazítást is kértem.

Természetesen az időzítésem most is tökéletlen volt. Szünetben értem oda. Ha valaki felismer, fel fog a többi is. Mikor láttam, hogy özönlenek ki a diákok az iskolából, akkor gyorsan beszaladtam egy terembe... Hiba volt. Az igazgatói irodában kötöttem ki. Szerencsére egyedül volt..-Uram, segíthetek valamiben? - kérdezi. Nagyon erős akcentusa van, nem is tudom, hogy milyen lehet.

-Elnézést, hogy csak így berontottam, de tudja, nem akartam, hogy a diákok felismerjenek. Szalai Ádám vagyok- nyújtottam felé a kezem, amit meg is rázott.

-Én Kalmár Zsombor, az intézmény igazgatója. Miben segíthetek?

-Az egyik volt tanulójáról szeretnék kérdezni. Tudna segíteni?

-Hát, meglátjuk. Mondja, kiről van szó?

-Dobrossy Rékáról. Emlékszik rá?

-Őt hogy lehetne elfelejteni? Hihetetlenül szorgalmas volt, nagyszerű ember, és nem utolsó sorban a diákönkormányzat elnöke. Valami történt vele?- kezdett aggódni.

-Ezt szeretném kideríteni. Az igazság az, hogy egy srác nagyon megbántotta, és akármelyik barátját kérdezem, senki nem tud, vagy senki nem akar semmit mondani róla, és nagyon aggódom érte. Egyedül van egy összetört szívű lány. És az érdekelne igazából, hogy nem tudná-e megmondani, hogy korábban hol lakott? Legjobb tudomásom szerint nem költözött azóta- látom rajta, hogy éppen emészti a mondani valómat, és éreztem, hogy a kérésem után legszívesebben kirúgdosna az épületből.

-Honnan tudja ilyen biztosra, hogy egyedül van? Ott van Lilike, a legjobb barátja.

-Nekik volt egy kis nézeteltérésük... - gondolom.

-Ha Réka azt akarja, hogy megtalálják, akkor arról tudni fog. Meg fog keresni valakit- ez komoly? Nem hallottam, amit korábban mondtam?

-Ez nem a Vámpírnaplók, hogy ha akarjon valamit előjöjjön. Kérem, segítsen, nagyon aggódom érte. Bármit megteszek.

-Bármit?- csillant fel a szeme.

-Igen, bármit.

És így történt, hogy a tortanteremben találtam magam egy asztal mögött, egy filctollal a kezeben, és minden egyes diáknak, aki akarta, annak dedikáltam amit csak akart. Jöttek eléggé bizar kérések, mint például az, hogy a melleit dedikáljám, azokat természetesen nem teljesítettem. Próbáltam jófej lenni, de a kétmilliomodik diák után már nem volt olyan könnyű.

Számomra furcsa volt az iskolában az, hogy mindenki fehér köppenyben volt. Mintha a kórházban lennék... Nyilván, ha valaki az órái nagy részét laborítóriumokban tölti, akkor ez természetes, hiszen azt már tudom, hogy tizen akárhány labor van az épületben.

Az utolsó diák után végre levegőhöz is jutottam. Mindenkinek volt valami kérdése. Imádom a rajongóimat, de egy idő után eléggé fárasztó az, hogy ott ülsz órákig, és csak írsz és válaszolsz, miközben levegőhöz sem hagynak jutni. Igaz, szinte az összes diák jófej volt velem, szóval ez mégsem volt annyiraa borzalmas.

-Na, végeztél?- jött oda az igazgató.

-Igen. Mostmár megmondaná, hogy hol lakik Réka?

Ekkor átnyújtott egy cetlit, amin egy lakcím volt, és egy telefonszám.

-A telefonszám az enyém. Kérem, hívjon fel, ha beszélt Rékával- így már értem.

-Úgy lesz. És köszönöm.

Amint kiléptem az épületből, megint csak ott jártam, ahol eddig. Fogalmam sem vot, hogy merre kell mennem. Mit tesz ilyenkor az ember? Persze, hogy megnézi a telefont. Miután megtaláltam a házához legközelebbi buszmegálót, felszáltam a következő járatra, és út közben végig a tájat néztem.

Csodáltam, hogy mennyire nem ismertem fel semmit. Régebben hetente itt voltam, és mégsem ismerős a környék.

Annyira elmerültem a látványban, hogy majdnem elfelejtettem leszállni, de végül csak nem maradtam a buszon.

Ez az az utca. Már csak a házat kell megkeresnem, és bártorságot gyűjtenem. Fogalmam sincs, mit fogok neki mondani.

Oda értem a házhoz. Már kívülről teljesen jellemezte őt. mesélte, hogy 17 éves költözött ide, a szülei miatt. Ezek szerint egy jó ideje itt él már...

Összeszedtem minden bátorságomat, és becsengettem.

Az ajtót egy kócos, nyúzott kinézetű, összetört szívű lány nyitotta ki...

Talán pályát tévesztettem... nyomozónak kellett volna mennem...

Sziasztok! :)

Na, ez a rész máár jóval hosszabb lett, mint az előző :D
Remélem tetszett nektek :)

Mit gondoltok, Szalai "Nyomozó" Ádámnak sikerül beszélnie Rékával, tud neki segíteni? ;)

xoxo Dóri 2017.01.02