A férfi elköszönt és sec-perc alatt el is tűnt a Rue Saint-Dominique zsúfoltságában.
Vidáman fordultam az égigérő torony felé, el is feledkeztem róla, hogy netalántán elkésem. Feldobott Mr. Hunsford visszaérkezése, nem is kissé. A borongós februári időjárás sem szeghette kedvem, mosolygósan bandukoltam a hatalmas üvegajtó felé.

Beléptem a fekete-fehér modern épületbe, bár annyira örömteli hangulatban voltam, hogy figyelni sem figyeltem oda kellőképp, így nagy hévvel neki is ütköztem egy hölgynek, kinek kezében lévő papírjai kirepültek.
-Ezt nem hiszem el! - kiáltotta a fekete hajú nő. - Ostoba!
-Elnézést, én nem... - kezdtem bele összeszedegetve a szétszórt lapokat.
-Ügyetlen! - rivalt rám. - Itt dolgozol? - vizslatott fentről.
Ő nem segített a fehér pergamentek gyűjtésében, csupán állt és várt, míg én megcsinálom.
-I...Igen - kaptam fel az utolsó cetlit is, majd felálltam, s átnyújtottam.
Leporoltam nadrágomat - már csak ösztönből is -, bár nem igazán láttam sok értelmét, hiszen a padló csak úgy csillogott a tisztaságtól, ami persze természetesnek hatott az első szinten.
-Ha tudnám a nevedet el is bocsátanálak azon nyomban! - lekezelő tekintettel bombázott.
Nem szólaltam meg, bűnbánóan pillamtottam rá.
-Meg...megkérdeztem kicsoda maga? - tettem fel a kérdést megszeppenve.
-A szerkesztőség társtulajdonosa, ki más? Ennyit sem tudsz?!
-Elnézést, én csak...
-Inkább tűnjön a szemem elől, te kis... - meg sem várva a mondat további részét, nagy léptekkel a lift felé baktattam, majd megnyomva a kerekded gombot várakoztam. Magam mögé néztem; a perszóna már köddé is vált.
A szerkesztőség társtulajdonosa - idéztem fel fejemben az elhangzottakat. - Talán René továbblépett és máris megosztotta az épület birtoklását? Remélem így van. Nem kívánok neki rosszat; bízom benne, boldog - gondolkodtam.

Végezetül a felvonó is megérkezett, én pedig beléptem egy idősebb férfival egyetemben.
-Hogy van? - fordult felém, miközben a lift elindult.
-Remekül, köszönöm a kérdést. Bár épp az imént ütköztem bele a szerkesztőség társtulajdonosába, így a munkámtól is majdhogynem megváltam - nevettem el kínosan magamat.
-És ezek után ön még mindig jól érzi magát - állapította meg somolyogva a nugátbarna hajú, zöldeskék szemű, őszülő borostával rendelkező férfi.
-Nos, igen - bólintottam. - Tudja a..a férfi, akit szeretek, három hónap után visszatért.
-Akkor már mindent értek - mosolyodott el. - Remélem jól bánik magával.
-A lehető legjobban. Míg távol volt, leveleztünk.
-Email?
-Nem, nem. Papír alapú.
-Ó! Az nem túlságosan ódivatú?
-Más embereknek talán igen, ám én és Mr. Hunsford - csúszott ki neve ajkaimon -, úgy értem, én és a férfi akit szeretek, mi nem vagyunk olyanok, mint más emberek.
-Mr. Hunsford - ismételte szavaimat. - Igazán különleges szólítás, meg kell hagyni. Bizonyosan nem mindennapi párt alkotnak.
-Ez igaz - pirultam el. - Önnek van élettársa, esetleg felesége?
-Már nincs... - komorodott el.
-Ó...részvétem.
-Nem, nem halt meg - magyarázta. - Bár talán jobb lett volna - jegyezte meg, mire szomorúan bólintottam.
-Sajnálom, hogy ilyesmit kellett megélnie.
-Elvette tőlem a lányomat - bámult maga elé. - Őt keresem már... Több mint húsz éve. Az én drága... - folytatta volna, azonban kinyílt a felvonó ajtaja a nyolcas szinten; az ügyintézők emeletén.
-Akkor viszlát. Igazán kellemes volt ez a kis beszélgetés - bazsalyodott el kilépve.
-Egyetértek, köszönöm, hogy meghallgatott.
-Ez csak természetes. Antoine Rousseau vagyok - mutatkozott be.
-Rose. Rose M... - siettem saját nevem kiejtésével, azonban a lift ajtaja bezárult előttem.
Mr Rousseau-t felettébb káprázatos beszélgető partnernek találtam. Annyira ismerős volt valahonnan a férfi, bár nem voltam tudatában vele, honnan is.
Biztos valakivel összekeverem - gondoltam magamban.

Az emberek szállítására szolgáló eszköz ment még két szintet, majd végül kinyílt, mire a tizedik emelet tárult szemem elé.
Alig vártam, hogy elújságoljam barátnőmnek a legújabb hírt: visszatért.
Előtte viszont saját irodámba tértem be. Meglepetten álltam meg az ajtóban. A függöny ki volt húzva, a papírok rendezetten hevertek asztalomon, a számítógép is be volt kapcsolva.

A bejárat nyitására egy fiatal lány állt fel és nézett körbe.
-Mia?! - kiáltottam örömteli hanggal. - Visszajöttél? - mentem közelebb, majd átöleltem.
-Igen, itt vagyok, Rose! Remélem hiányoltál - mosolyodott el.
-Ez csak természetes. De...hogy vagy?
-Azt hiszem jobban. Anyával megbeszéltük a dolgokat és...bocsánatot kért. Ami persze nem sokat segít, ha a kezemet nézzük - nevette el magát -, de igazán jól esett. Azt mondta, sajnálja és nem gondolta volna, hogy ilyen hatással lesz a lányára. Megemlítette, hogy bármikor mehetek hozzá, semmire sem fog kényszeríteni, viszont mindig itt lesz, ha szükségem lenne rá. Apa pedig...nem volt sok pénze, így sírt sem akartak neki állítani, azonban anya felajánlotta, hogy kifizet mindent, amit apa hagyott maga után és sírt is emeltek végül emlékére. Hiányzik, habár tudom, ha fentről figyel - nézett a plafon irányába -, azt akarja, jókedvű legyek.
-Ez remek hír, Mia! Ha bármikor vissza szeretnél menni, csak szólj.
-Szeretem Párizst és egyelőre jót tesz, hogy nem otthon vagyok. Képzeld! Valami furcsa dolog történt velem! A repülőn ültem, mikor egy velem egy nálam egy évvel idősebb fiú foglalt helyet mellettem. Világos szökésbarna hajának egy tincse szemébe lógott, türkizkék szeme pedig egyenesen rám tekintett! Mikor megláttam...görcsbe rándult a gyomrom; és alig bírtam megszólalni, mikor elkezdett beszélgetni velem. Megkérdezte, hogy hívnak és elmondta, hogy az ő neve Marco Ferreira, Portugáliából jött és csak azért volt Los Angelesben, mert a nagybátyja vendégül látta. Még csak ismerkedik az angollal, bár sokat segített neki az amerikai út. Párizsban száll meg pár napig a testvérénél, aki huszonhét éves. Én is elmesélem neki majdnem mindent magamról. És olyan sok mindenben megegyezett az érdeklődési körünk! Ő is szeret lovagolni és énekelni, bár az utóbbit inkább csak magának szokta. Utál repülőn utazni, mindig kicsit tart a zuhanástól. Rengeteg buliban járt már, de nem volt az a fajta ember, aki leissza magát. Kedvenc elfoglaltsága a szörfözés, és mint megtudtam, a lakókocsikat is imádja. Szinte végigbeszéltük az utat; csalódottság fogott el, mikor megérkeztünk Párizsba. Elkérte a telefonszámomat is! Azt mondta, egy hétig marad itt, ezalatt pedig szívesen találkozna még velem! Ő olyan...olyan...nem is tudom milyen!
-Mia, te menthetetlenül szerelmes vagy - kacagtam.
-Nem akarom, hogy valaki újra összetörje a szívem - nézett a földre.
-Kockáztatnod kell, különben nem lehetsz boldog.
-Mr. Hunsford sosem törné össze a szíved, igaz?
-Csak remélni tudom.
-Mikor fog visszajönni? Már több mint három hónapja elment!
-Igazság szerint...örülnék, ha holnap este eljönnél hozzám. Be szeretnék mutatni valakit - mosolyodtam el.
-Visszajött?! - kiáltotta fel izgatottan. - Annyira szeretnék már vele találkozni! Ugye Marguerite is jön? Ő is meg akarja ismerni!
-Ha Kevin bevállalja, hogy elhozza, akkor... - kezdtem, mire a lány ki is szaladt az ajtón.

Levettem kabátomat, amire eddig nem jutott időm és átmentem barátnőm irodájába.
-Itt sötét van - állapítottam meg a behúzott függönyt vizslatva.
-A sötét jó - vont vállat Ami.
-Én...igazán gondtalannak érzem magamat.
-Na - nyomta meg a szót. - Nem kellene. Csak néz ki a világba, vagy a tévébe, máris meggondolod magadat - válaszolta, mire nevetésbe kezdtem. - Mit ír Mr. Hunsford? - váltott témát Amanda.
-Semmit - derültem, mire felnézett rám.
-Akkor? Találtál valami új palit? Vagy mi történt?
-Újat? Dehogy! Nekem nem is kell új! Hiszen itt van ő.
-Hiába mondok bármit is neked, végtelenül, menthetetlenül beleszerettél. De ha nem írt akkor... - gondolkodott el, majd mikor rájött, ujjai megálltak a laptop felett és hirtelen lecsukta a készüléket.
-Visszaérkezett - ejtette ki hitetlenkedve a szavakat.
-Igen - bólintottam. - Holnap este értem jön. Csak sétálni megyünk.
-De örülnél ha ott lennék előtte.
-Fején találtad a szöget. Mia és talán Marguerite is jönne, nagyon szeretnék már megismerni.
-Figyelj - állt fel az asztaltól. - Ez a séta tuti az ő ötlete volt. Ha nem Mr. Hunsfordról lenne szó azt mondanám megyek és figyellek titeket a távolból nehogy valami bajod essen, bár...Kevinnel kicsit kimozdulunk.
-Kimozdultok - ismételtem el a szót.
-Aha, nem nagyon cucc, csak...oké, szóval Párizs külterületén van egy elvileg kísértetjárta ház és el akarok menni.
-Még szerencsém, hogy van barátod, különben engem vinnél magaddal! Abba pedig biztos, hogy belehalnék - képzeltem el, ahogy Amanda meg én az ócska apartmanban lépdelünk sötétben, s ha kiáltunk sem hallja meg senki. - Azért térjetek vissza élve, jó? - kértem kicsit aggódva.
-Nyugi, már jártas vagyok az ilyesmiben. Szerintem nincs is olyan horrorfilm, amit ne láttam volna. Amúgy viszünk magunkkal baltát szóval...
Nagyra meresztett szemekkel szemléltem barátnőmet.
-Csak vicc volt, Rose! El ne ájulj! - kacagott fel.
-Ez nem vicces!
-Ne vedd már ilyen komolyan! Úgysem fogunk semmit sem találni! Bár elvileg az összes tulajdonos, aki ott lakott rejtélyes módon hunyt el...
-Akkor holnap este? - fordultam az ajtó felé.
-Még szép! Fel akarom róni Mr. Hunsfordnak a sok hiányzást - vigyorodott el, mire már ki is léptem a helyiségből, s a mellette lévőbe tértem be.
-Légyszi Kevin, hozd el Marguerite-et! - hallottam Mia hangját.
-Akkor hol fog maradni míg mi nem leszünk a városban?
-Velem lesz! Annyi mindent el kell mesélem neki! Kérleeeek!
-Rendben, rendben... Rose! - látott meg. - Ments meg! - suttogta nekem a lányra nézve.
-Szia, Kevin! Hallottam a randitokról...Elég bizar, mit ne mondjak!
-Nem is én választottam. Tudom, Ami tud vigyázni magára, ez nem is kérdés, bár akkor sem engedném el egyedül. Ezt azért ne mondd neki - jegyezte meg.
-Oké, oké, még a végén azért is elmegy egyedül - ismertem túl jól barátnőmet.
-Ez igaz...Apropó, Mia - méregette a hajadont - említette, hogy el kellene hoznom Marguerite-et holnapra hozzád. Azt viszont nem mondta, miért is.
-Ezt rád hagytam, Rose.
-Köszönöm - bámultam hol rá, hol Kevinre. - Be szeretnék mutatni nekik valakit - kezdtem, mire barátom összeráncolta homlokát.
-De mégis kit? Mi ismerjük?
-Igen, ismeritek.
-Elég sokat emlegeti, Rose. Ha nem is szóban, magában biztosan - vont vállat a lány.
-Várj... Az nem lehet. Mr. Hunsford? - kérdezte elképedve, mire bólintással feleltem. - Három hónap után visszajött - ízlelgette a szavakat.
-Nem kevés idő, azt meg kell hagyni.
-Randitok lesz? Este?
-Sétálni megyünk - magyaráztam.
-Á! - világosodott meg. - Ez estben természetesen elhozom Marguerite-et. Biztos feldobná, rá is fér.
-Miért? Nincs jól? - húztam össze szenöldökömet.
-Csak a suli. A szokásos.
-Még mindig piszkálják?
-Erről nem beszél, azonban valószínűleg igen. Jót tesz majd neki a körforgásból való kilépés. Hányra menjünk?
-Ó...ezen még el sem gondolkodtam. Bizonyára meg fogja kérdezni Mr. Hunsford, mikor jöjjön. Akkor majd mondok pontos időt.
-Oké, körülbelül hét-nyolc gondolom.
-Előbb is hozhatod Marguerite-et! - szólalt fel Mia.

Megbeszéltük, hogy este mindnyájan átjönnek hozzám és - vagy újra, vagy először - találkoznak Mr. Hunsforddal. Mia teljesen bezsongott, alig tudott koncentrálni. Amanda már tervezgette, hogy fogja megróni a férfit, Kevin pedig örült, hogy még élt a rengeteg munkája mellett, így nem igen foglalkozott a ténnyel.