Mostanság többet gondolok rá, mint arra az úriemberre, aki igazán belopta magát szívembe.
René de Fontaine ért az emberek megtévesztéséhez. Azt hiszem, pusztán a figyelmemet szeretné felkelteni ily módon. Nem bírja elfogadni, hogy van, aki visszautasítja. Mégis mi szándéka lehet ezzel az egésszel? Annyi fiatal lány van még ezen a világon és ő mégis Mia-t akarja tönkretenni, hogy rajtam álljon bosszút! Szegény lány pedig teljesen odáig van érte! Ó, ha csak figyelmeztetni tudnám!

Kedd révén szokásos sétámat tettem meg, majd csak elvitelre kértem egy kávét. Amióta Mr. Hunsford távozott, nem túl sűrűn látogattam a Café de Flore-t.
Ugyebár említettem, hogy beiratkoztam egy tanfolyamra, amely az angol nyelv megtanulásához segített hozzá. Minden hétköznap, egyenesen a szerkesztőségből oda mentem. Azt hiszem, jól haladok, megtanultam a köszönéseket, mondatokat alkotni, már a nyelvtanba is belekezdtünk.
Visszatértem a Le Monde-be történő cikk íráshoz. Mióta újságíróként dolgozom, azóta vagyok ennél a hírlapnál, azóta vetem papírra a társadalom rovatot. Amanda kapta meg az eltűnések címűt, Kevin pedig a tudomány részt véste ugyanabba a folyóiratba, amely Párizs legolvasottabb lapjának számított (máramennyire olvasták még manapság). És igen, még így is a mi szintünk a tizediken foglalt helyet.

Szerettem ezt a helyet, az életemet.
Tizennyolc éves koromban kaptam az ajánlatot, hogy csatlakozhatok a sajtóhoz, Párizsban. Ekkor még kifejezetten örültem az ajánlatnak, ahogy természetesen most is, viszont ha ezt mind René tervelte ki, akkor már kevésbé. Fogalmam sincs, mi volt, vagy mi lesz a célja velem. Középiskolában sem teljesítettem rosszul, ez igaz, az iskolaújságba is írtam. Azonban, hogy a férfi mit akar tőlem, azt hiszem csak ő maga tudja.

Friss kávéval a kezemben gyalogoltam fel a tizedikre. A lépcsőt választottam lift helyett, talán csak azért, mert nem volt elegendő számomra a reggeli séta, mikor bejártam Párizs utcáit.
-Rose! - köszöntt Mia, mikor beléptem az ajtón. A lány hosszú, barna szoknyát viselt, amely majdhogynem a földig ért. Felette egy fehér póló volt rajta, amely egészen rövid volt; rajta pedig egy cipzáros szürke pulóver viselt helyet. Nyakában lánc lógott, vörös, hosszú haját épp szeméből söperte ki, zöld szeme csak úgy fénylett.
-Szia Mia! Te nem fagysz meg? - kérdeztem ruháira tekintve, mivel én egy hosszú, fehér szövetkabátot vettem fel, alatta pirosas színű hossz ujjú garbóval, kockás szoknyával és fekete harisnyával.
-Dehogy! A szerelem feltüzel - mosolyodott el szélesen.
-A szerelem fájdalmas, Mia - figyelmeztettem a lányt szomorú tekintettel.
-Neked sem az! - tiltakozott.
Mindeközben levettem a kabátomat és felakasztottam, majd leültem íróasztalom mögé.
-Ez...nem igaz. Egyik kapcsolat sem tökéletes és a szakítás...
-De hát ki beszél itt szakításról? Rose, Rose, Rose! Én és René szeretjük egymást!
-De bármikor bekövetkezhet - tettem hozzá.
-Nem, dehogy! Mi olyanok vagyunk mint te és Mr. Hunsford! Na jó, talán kicsit modernebbek. De képzeld, Marguerite ma jön ide! Úgy terveztük, hogy elmegyünk a Disneylandbe! Van kedvetek jönni?
-Igazából most jut eszembe, hogy... - kezdtem, mivel nem szerettem volna René-vel újból találkozni. Ellenben a lány olyan kérlelő tekintetet vetett rám, hogy képtelen voltam nemet mondani. - Végülis...elintézhetem más napon is... - adtam meg magamat.
-Ez szuper! - vetett rám széles mosolyt.

Disneyland sokaknak nyújtott élményt és kikapcsolódást, talán randevú helyként is választhatták az emberek. Habár engem egyáltalán nem vonzott. Talán mert semmi sem kötött hozzá, nem láttam egy filmet sem. Igazság szerint nem igazán néztem filmeket. Persze párat láttam, amelyeket főleg Amanda-val néztünk, de c'est tout. A könyveket jobban szerettem, azok valahogy egy másik világba repítettek el.
Nem voltam még az említett területen, a jegyeket is túl drágának tartottam. Míg Amanda legalább háromszor járt már a vidámparkban, engem más dolgok vonzottak. Könyvtárak, múzeumok, operák. Azonban ezt nem magamért tettem, hanem Mia-ért.

Fél háromkor találkoztunk a Boulevard de Parc-on, a bejárat előtt. Amanda-val együtt mentünk, Kevin nem tudott jönni, Marguerite-t még nem ért oda, ahogy Mia és René sem.
Barátnőmmel megálltunk a bejárat előtt.
Ami egy bő farmernadrágot viselt, vastag talpú fekete csizmával, fehér pólóval és fekete bőrdzsekivel. Nem értettem, hogy nem fázott, mivel az idő nem volt a legmelegebb. Az ég felhős volt, a nap alig sütött.
-Ez amúgy tökre nem fair - szólalt meg a nagy táblára nézve, amely sötétkéken magasodott, rajta pedig a hely neve sárgán virított. Tetején egy egér volt látható, két szélén pedig piros zászlók lopogtak. A tábla kőépítményeken állt, amelyeket tengerzöld vaskapu kötött össze. - Velem sose jöttél el ide!
-Igaz - nevettem el magamat. - Jobban szeretem a Louvre-t. Te pedig oda nem jöttél velem soha!
-Hát na. Nem az én ízlésem - vonta meg a vállát.
Barátnőm körülbelül három centiméterrel lehetett nálam magasabb.
-Ahogy ez sem az enyém - sóhajtottam. - Nem is láttam a filmeket!
-Hogy mi? - nézett a szemembe. - Nem láttam a Disney filmeket?! - akadt ki.
-Nem...látnom kellett volna őket?
-Szégyen vagy, Rose - ingatta fejét, mire nevetésbe kezdtem. - Pedig neked valók! Hercegnőkről szólnak meg minden!
-Neked gondolom a főgonoszok a kedvenceid.
-Nyilván igen - válaszolta, mintha ez egyértelmű lenne.
-Ami, Rose! - közeledett Marguerite. Bő szárú nadrág volt rajta sportcipővel és bő pulóverrel. Kezében kabátot tartott.
-Ti nem fáztok? - kérdeztem értetlenkedve. - Mert én igen!
-Csak nehogy azt mondd, megint beteg leszel - szólt Amanda.
-Nem, de hideg van! - tiltakoztam. - Egyébként hogy vagy? - fordultam a fiatal lány felé.
-Jól. És ti? - kérdezte szétnézve.
-Rose egy Disney filmet sem látott - közölte barátnőm.
-Muszáj ezt ilyen nagy dobra verni?
-Na ne! Egyet sem? - kerekedett ki vízkék szeme.
-Hát nem... - pirultam el és tekintetemet a földre akasztottam.
-Semmi? Csipkerózsika? Hófehérke és a hét törpe?
-Ó, várjunk, ezek rémlenek! - gondolkodtam el.
-Na! - dramatizált Amanda.
-Olvastam őket, azt hiszem - merengtem.
-Huh, nehéz eset vagy, Rose - csóválta fejét Ami.
-Ott van Mia és René! - kiáltotta izgatottan Marguerite, aki mellettem állt; öt-hat centivel lehetetett alacsonyabb nálam.
-Csodás - motyogtam magamban.

A pár egyre közelebb ért hozzánk. Az amerikai hajadon a francia barátja álláig ért.
A lányon ugyanaz volt, mint délelőtt. A fiú pedig fekete pulóvert viselt, melynek nyaka ingszerűen húzódott. Szintén sötét nadrág volt rajta, amelyen néhol zsebek foglaltak helyet. Csizmát viselt.

-Sziasztok - köszöntek egyszerre, mire mi visszaköszöntünk.
A bejárat felé kezdtünk el lépkedni, mely mögött egy hatalmas rózsaszín-fehér palota díszelgett.
-Hogy vagy? - kérdezte mellém szegődve René.
Nem néztem rá, nem válaszoltam.
-Értem. Az klassz - nézett el ő is. - Tartasz tőlem...igaz? - fordult felém, mire felemeltem tekintetemet és belenéztem szurokfekete szemébe, melyből megbánás szerűség verődött vissza.
-Sa...sajnálom - sógajtottam.
-Tessék? - lepődött meg.
-Nem lett volna szabad így viselkednem veled. Te is ember vagy.
-Biztos vagy benne? - kérdezte vigyorra húzva ajkait.
-Tessék? - bámultam hibátlan arcára.
-Megbocsátok, Rose Moticelli - nevetett fel kissé. Nem úgy hangzott, mintha őszintén válaszolta volna, sokkal inkább...
A nevemet hangsúlyozta ki.
-De...Tönkreteszed. Mia-t.
-Erre kényszerítesz - felelt egyszerűen, miközben a jegyünket is kifizettük.
-Nem, René. Semmire sem kényszerítelek. Téged egyébként sem lehet.
-Honnan tudod? Nem is ismersz - mondta megvető hangon.
-Azt sem tudom...hány éves vagy - ismertem el.
Bár négy éve tudtam létezéséről, mégsem voltam tisztában igazi korával.
-Az maradjon az én titkom - mosolyodott el komiszul, majd a többiekhez tért vissza.
-Valami baj van, Rose? - kérdezte Marguerite.
-Nem, dehogy - kaptam fel a fejemet.
-Imádom ezt a helyet - jelentette ki Amanda, mikor a kastély előtt álltunk. Rengeteg tornnyal, kék ablakkal, fehér erkéllyel rendelkezett. - Hova megyünk először? Ez a vár túl rózsaszín!
-Vegyünk vattacukrot! - ajánlotta Mia.
-Ez jó ötlet - csatlakozott a mellette álló férfi.
-Oké, az arra van - mutatott jobbra barátnőm. - Majd fotózkodnunk is kell!
-Te kérsz vattacukrot? - nézett rám a mellettem álló szőke lány.
-Nem, nem kérek - ingattam fejemet. - És te?
-Nem vagyok éhes - vont vállat.
-Mi itt maradunk ha nem baj, megvárunk titeket - fordultam volna Amihoz, de már nem láttam sehol sem, eltűnt az emberek tengerében. Nagyon sokan voltak, bár ez megszokottnak számított.
-Jó hát akkor ebből a tömegből valahogy ki kellene vergődni magunkat - szóltam, majd a lányra tekintettem, azonban ő nem válaszolt.
Arca fehér volt, fehérebb mint általában.
-Marguerite? Jól vagy?
-Nem...nem kapok levegőt... - szólt folytott hangon. - Túl...sokan...vannak - kapkodott oxigén után és láttam rajta, az ájulás határán van.
-Nézz rám! - parancsoltam elszántan. - Marguerite! - emeltem fel a hangomat, mire ijedten tekintett rám. - Zárj ki mindenkit. Én itt vagyok, ez a lényeg - léptem közelebb, majd átöleltem. Éreztem szíve szapora lüktetését és tudtam, becsukja szemét. - Minden rendben van - suttogtam és éreztem, szívdobbanásai lassulnak, majd visszaállnak normális ütembe. - Most pedig tűnjünk el innen - távolodtam el tőle és kihúztam az emberek áradatából.
Egy popcornos előtt álltunk meg.
-Kérsz? Van nálam víz is - nyújtottam át a táskámból kiemelt palackot. - De valami étel is jól jönne és itt csak ezt árulnak - néztem a pattogatott kukoricára.
-Nem vagyok éhes - vette el az üveget.
-Biztos? Azért veszek egyet ha meggondolnád magadat - feleltem és úgy tettem, ahogy mondtam.
-Nem fogom meggondolni magamat - suttogta inkább magának szánva a szavakat.
Leültünk egy szabad padra.
-Mióta van ez így? - kérdeztem bekapva egy szemet abból, amit vettem.
-Mármint mi? - kérdezte nagyot nyelve.
-Marguerite! Nem ma születtem, nyilván tisztában vagyok vele, mi történt! Ez a szociális szorongásod mióta tart?
-Elég rég óta, azt hiszem... De ennyire még sosem volt komoly.
-Ne érdekeljen mások mit gondolnak. Mert így nem élhetsz igazán! Nem arról beszélek, hogy minden nap bulikba kellene járnod és leinni magadat, ahogy azt a te korod beliek teszik, ó dehogy! Meg se próbáld mert nem tudom ki fog hamarabb kinyírni, Kevin, Amanda, én vagy a szüleid. Talán Mia lesz az - mosolyodtam el. - De nem nézheted mindig azt, mások mit gondolnak. Sosem fogsz tudni megfelelni teljesen az elvárásaiknak, hidd el. Én is próbálkoztam. Beilleszkedni, megfelelni. Még régebben, mikor annyi idős voltam mint te. Nem voltak barátaim és féltem kiállni magamért. Tudod mikor változott ez meg? Mikor mertem beszélni? Akkor, amikor ide kerültem, Párizsba. Rájöttem, ezt nem csinálhatom tovább és elkezdtem élni. Innentől számítom igazán az életem kezdetét. És így visszagondolva, jobb lett volna, ha előbb változtatok. Neked még temérdek időd van, Marguerite. És tudom, talán ezek, amiket elmondtam nem segítenek. De tudd, én itt vagyok mindig ha kell valami vagy csak kiöntenéd a szívedet valakinek. Én végighallgatlak.
-Köszönöm, Rose. Ez... sokat jelent - csillant meg szemében egy könnycsepp.
-Biztos nem kérsz? - nyújtottam felé a zacskót.
-Nem, köszi - mosolyodott el.
-Rose! - kiabált át a másik oldalról Amanda. - Ti meg hova a fenébe tűntetek el?! - jött közelebb mögötte Mia-val és René-vel, akik kézenfogva sétáltak.
-Ti tűntetek el! Jobbra néztem és már sehol sem voltatok!
-Jó, mindegy. Szóval hova megyünk?

A nap egész jól telt. Rengeteg dolgot tudtam meg a Disney filmekről, a karakterekről és a főgonoszokról. Na meg persze a hercegekről. Megannyi tárgyat kipróbáltunk, azt hiszem az összeset. Hosszú, kígyózó sorok álltak a helyek előtt.
A park öt részre volt bontható, Frontierlandre, Adventurelandre, Fantasylandre, Discoverylandre és Central Plaza-ra. A legtöbb időt az Frontierlandben - Amanda-nak köszönhetően -, mivel ez tartalmazta A terror házát. Egy lift vezetett egyenesen a Twilight Zone-nak nevezett helyre (bármit is jelent ez). A lift körülbelül hatvan méter magasságig repített fel, majd onnan a szabadesés gyorsulásával zuhantunk. A felvonó ajtaja pedig néha-néha ki is nyitódott, ezzel még jobban megfélemlítve utasait. Bár nem volt tériszonyom, rettenetesen éreztem magamat ott.
Ezen a helyen Az elvarázsolt kastély, a Thunder folyó gőzhajója, A cowboy-ok céllövő helye, a Nagy Bányavonat, és egy indián stílusú játszótér kapott még helyet, bár ezek nekem szinte semmit sem mondtak név szerint.
Adventureland az izgalmak fellegvára volt, ahol kalózokkal találkozhattunk főleg.
Egy hullámvasútra is felültünk, azt hiszem Indiana Jones-éra. Ezen kívül itt helyezkedett el a Robinson-fa és a Kalózok tengere-játszótér.
Fantasylandben keltek életre a klasszikus disney figurák. Ebben a részben inkább gyerekekkel találkoztunk, bár barátnőm beráncigált a Hercegnők pavilonjába, itt lehetett azonosulni a mesefigurákkal. A térségben fedezhettük fel A mesék hajóját, Alice tréfás labirintusát, Csipkerózsika kastélyt és Pinokkió utazásait is átélhettük.
Az utolsó tér a Walt Disney Studios Park volt, itt a filmkészítés rejetélyeibe nyerhettünk betekintést különböző szimulátorok és atrakciók segítségével.

Annyi mindent néztünk meg, amennyit csak az időnk engedett. Fotózkodtunk is Amanda kérdésére. René-vel pedig nem elegyedtem beszélgetésbe többször, bár a hullámvasúton ő ült egyik oldalamon, A terror házában, a liftben pedig ő kapott el, mikor elestem. Pár szemkontaktusnál több azonban nem történt.
Bár nem ismertem a filmeket, néhol én is megtaláltam az élvezetet annak ellenére, hogy egyáltalán nem az én stílusomnak felelt meg a park.
Egy ilyesfajta eseménydús kaland után az ágy nyugalma volt a legtöbb, amit kívánni tudtam.