A második hónap fele is eltelt, mióta Mr. Hunsford elhagyta Párizst.
Marguerite annyi ideig maradt, ameddig csak tehette. Festettünk több képet is együtt, megígérte, legalább egyszer minden hónapban visszajön a városba, csak, hogy találkozhasson velünk és Mia-val. Apropó Mia. Mikor Kevin húgával alkottam képeket éppen, Marguerite kérte, hogy hívjuk át Mia-t is. Szinte elválaszthatatlanok lettek első találkozásuk után. Beszéltem neki Mr. Hunsfordról is, hiszen Marguerite minnél többet meg szeretett volna tudni a férfiról. Nem volt nehéz róla mondatokat összeraknom, mivel a gondolataim felét csak az úriember töltötte be.

Még egy fél hónap elteltével a helyzet nem sokat változott. Ugyanúgy dolgoztam mint eddig, ugyanúgy kaptam leveleket Mr. Hunsfordtól, mint eddig. Hasonlóképpen számottevő időt töltöttem barátaimmal, akik igyekeztek elfeledtettni velem, a férfi hiányát.

Szokásos hétfő reggel révén a Café de Flore-ban kezdtem. Jött egy újabb levelem Mr. Hunsfordtól, ezt magammal vittem a kávézóba és ott terveztem kibontani. Leültem és rendeltem egy forró kávét, amely a hűvös januári időben remekül felmelegítette átfagyott testemet.
A helyiség ajtaja kinyílt, ezt pedig a kis csengő jelezte. Ösztönösen az ajtó irányába kaptam a fejemet. Amikor a jövevény belépett rajta éreztem, hogy arcomon erőt vett a sápadság.
Reménykedtem, hogy nem látott meg.
Miután bezárta maga mögött az ajtót, a férfi az asztalok között sétált el. Visszafordultam és csak bíztam benne, hogy nem enyémhez közeleg. Lehajtottam a fejemet és a kezeimet vizslattam szüntelen.
Székcsikordulást hallottam, majd azt, hogy leülnek rá. Felemeltem tekintetemet.
-Milyen csodálatos meglepetés - szólalt meg. - Remélem nem bánod, hogy ide merészkedtem ülni - húzta gúnyos vigyorra száját René de Fontaine.
-Mit keresel itt? - kérdeztem csendesen.
-Micsoda faragatlan megszólítás és micsoda buta kérdés! Ó, Rose! Hát nem egyértelmű? Visszatértem...hozzád!
-René, kérlek...kérlek menj el!
-Eszemben sincs! Négy éved volt jobb belátásra térni, remélem sikerült.
-Én nem...nem szeretlek!
-Akkor majd megszeretsz! - csapott az asztalra öklével.
-Mégis... Mégis miért teszed ezt? Miért pont én kellek neked? Rengeteg más nő is van ezen a világon!
René csak mosolygott éjfekete szemeit enyémbe meresztve.
-Nos...- kevergette kávémat, amit az asztalon felejtettem. - Lehet akárhány ezer hal a tengerben, ha nekem arra az egy szabad kis pillangóra van szükségem.
-Én sosem lennék képes érzelmeket táplálni irántad! Négy éve is ugyanezt mondtam és most sem másítom meg elhatározásomat!
-Mégis miért nem? Jól nézek ki, pénzem is van elég, ennél több mi kéne? - ráncolta össze homlokát.
-Szerelem! A pénz és a kinézet mit sem ér ha a szerelem nincs meg!
-Rose, Rose, Rose - sóhajtott. - Nem egy tündérmesében élünk, ez itt az élet. Vagy túlélő vagy, vagy eltaposnak. Ajánlottam egy lehetőséget. Velem élheted le a maradék életedet, semmiben sem kell hiányt szenvedned. Bónuszból pedig még engem is megkapsz - kacsintott.
-Nincs szükségem sem rád, sem pedig az ajánlatodra! Szeretek valakit! - válaszoltam a vártnál kicsit hangosabban.
A férfi arca sötétségbe borult.
-Áh, szóval szerelmes vagy - ízlelgette szavaimat keserűen.
-Igen, az vagyok - feleltem újra elhalkulva.
René ironikusan körbenézett.
-És hol van ez a bizonyos fiatalember? Mert én sehol sem látom! - színlelt megdöbbenést arcára.
-Ő... - nem fejeztem be mondatomat, inkább felálltam, zsebre rakva Mr. Hunsford levelét.
-Szívesen elkísérlek - felelte, amire már válaszolni sem szándékoztam.

Nagyot nyeltem majd miután kifizetem a kávét, az ajtó felé igyekeztem és amilyen gyorsan csak lehetett, kiléptem a szabadba. Friss levegőre volt szükségem. A szívem a torkomban dobogott.
Míg Mr. Hunsford jelenlétében komfortosan, vidáman éreztem magam, addig René-ében féltem, alig vártam, hogy eltűnjek közeléből. A furcsa érzés azóta kerített hatalmába, mióta találkoztam vele.

-Majdnem rám csaptad az ajtót, ma chérie! - fogta meg az ajtót izmos karjával, azután pedig bezárta maga mögött.
-Ne...ne hívj így - botránkoztam meg az elnevezésen.
-Miért is ne? - kérdezte elkapva karomat.
-Mert nem szeretném - mondtam miközben próbáltam kiszabadítani kezemet övéi közül. Ő nem tetszését kifejezvén megszorította csuklómat. Feltekintettem rá. Körülbelül egy magas lehetett Mr. Hunsforddal, maximum egy centiméterrel alacsonyabb.
-Engedj el! - rimánkodtam. - Kérlek - tettem hozzá könyörgő tekintettel.
-Különben? - vigyorgott, miközben szabad kezével koromfekete hajába túrt.
Csendben maradtam.
-Na látod! Értesz te a szép szóból!
-El fogok késni - szólaltam meg.
-Azt pedig egyikünk sem szeretné - válaszolta és két ujját betéve szájába, füttyentett, mire egy taxi állt meg a kávézó előtt.

Beszálltam, utánam pedig a férfi is. Kabátját kezében tartotta. Sötét, rövid pólót viselt, melynek ujjai fehérek voltak és felkarjáig értek. Nadrágja feketén virított, pár lánc csüngött oldalt rajta. Kezén gyűrűk sorakoztak, nyakában lánc húzódott. Fekete szemével engem vizslatott.

-Jobb barát lehetnék, mint ő - szólalt meg.
Ellentmondóan intettem a fejemmel.
-Olyan férfivé válnék, amelyenre vágysz.
-Sosem adod fel? - kérdeztem halkan.
-Mégis miért kellene feladnom?
-Mert mást szeretek.
-A szerelem elmúlik. Főleg, ha nem vagy vele.
-Nem, az igaz szerelem nem! René inkább találj mást, kérlek! Nem tudom mivel érdemelte ki a figyelmedet, bár talán nem is szeretném. Azt akarom, hogy elfelejts!
-Szerinted nem próbáltam még?! - kiáltotta. - Mégis mit gondolsz, mit csináltam négy éven keresztül?! - húzott magához karomnál fogva.
Annyira közel voltunk egymáshoz, hogy érezhette, milyen gyorsan is ver a szívem. - Az irántad érzett szerelmem nem hagyja, hogy elfelejtselek - suttogta.
-Az nem szerelem - válaszoltam csendesen. - Inkább megszállottság - fejeztem be.
A taxi hirtelen megállt, mire mindketten majdnem előre estünk.
-Az ég áldja meg! - ordított René a sofőrre.

Kipattantam a járműből, amely oly hirtelen fékezett, és már a szerkesztőség felé vittek volna lépteim, mikor René visszahúzott. Nem hallottam, mikor kiszállt, így meglepődtem.
A férfi visszahúzott. Nem úgy mint Mr. Hunsford, ó, dehogy! Erősen és ellentmondást nem tűrően tette. Míg Mr. Hunsford gyöngéden, félve, netalántán még bajom esik, fogta meg kezem, addig a férfi olyannyira megszorította, hogy fehéredni kezdett végtagom.

-Gondolom, soha többé nem akarsz látni - szólalt meg.
Válaszra nyitottam a ajkaimat, ám ő gyorsabb volt.
-Ettől függetlenül fogsz - nevette el magát, elengedett, majd visszaszállt a gépkocsiba és otthagyott.