Senkinek sem beszéltem a Renével való találkozásomról. Igazság szerint, senki sem tudott a férfi létezéséről, még Amanda sem.
Bár már több hete történt az eset, azóta nem volt szerencsém újra összefutni vele.

Először egy bárban botlottam bele. Sohasem tettem volna be a lábamat egy ilyen helyre, hiszen inkább a kávézókat szerettem, ha pedig alkoholt óhajtottam fogyasztani, vettem és megittam otthon (ám ez sem volt túl jellemző rám). Ez mind akkor történt, amikor még Amival nem voltunk legjobb barátnők, csak ismerkedtünk. Ő elhívott Párizs egyik kis ivójába, hogy ott tudjunk beszélgetni és jobban megismerhessük egymást. Szándékosan hamarabb érkeztem a színhelyre, habár aztán küldött egy üzenetet, hogy sajnos mégsem jön, mert más dolga akadt. Már nem mentem haza, rendeltem egy italt és azt iszogattam, amikoris valaki helyet foglalt mellettem. Ez a valaki René volt. Elkezdett velem beszélgetni és flörtölni is. Már az elején sem találtam szimpatikusnak, noha akkor még figyelmesen és kedvesen viselkedett. Visszautasítottam próbálkozásait. Valami nyugtalanítót találtam benne, ám megmagyarázni ezt a mai napig nem tudom. Abban reménykedtem, soha többé nem látom. Természetesen ez a kívánság nem teljesült. Első találkozásunkkor felírta egy cetlire a telefonszámát és mikor távozni készültem, elhívott egy koncertre. Nemet mondtam volna, viszont olyan hirtelen kérdezte, hogy rögtön rávágtam, megyek. Így vettünk részt együtt egy rock koncerten, amire ő vitt el, motorral. Próbáltam kibúvót keresni, azonban nem sikerült. A zene egyáltalán nem az én műfajom volt, ahogy a motorozást sem szerettem. Veszélyesnek tartottam, ezt említettem René-nek is, de véleményem hidegen hagyta. Persze, ahogy a szél a hajunkba kap, a sebesség, az az adrenalinlöket varázslatos, mégis...
Ekkor éreztem, hogy ez nem én vagyok és nem szeretem ezt a férfit. Lehetséges, hogy jóképű és vagyonos, azonban ez mit sem ér, hiszen a viselkedése száznyolcvan fokos fordulatot vett. Miután többször is elhívott különféle randevúkra és egyiket sem fogadtam el, erőszakossá vált. Volt, hogy megzsarolt, fenyegetett. Így nem csoda, hogy csöppet sem viselkedtem kedvesen vele.

Január közepét túlhaladtuk, az időjárás pedig fagyos maradt.
Nem tettem be többé a lábamat a Café de Flore-ba. Nem kívántam újra találkozni az említett férfival. Így reggelente inkább sétálni indultam. Az idő felettébb hidegre fordult. A hó már nem hullott, viszont a csípős időjárás nem múlt el. Reggelente bejártam Párizs utcáit. Négy éve éltem itt, holott be sem tudtam telni a várossal, ugyanúgy rajongtam érte, mint mikor először láttam meg.
A Szajna partján lépkedve, csodálva a téli tájat, gondolataim bárhol járhattak volna. Engem mégis az oly messzinek tűnő Angliába vezéreltek, egyetlen emberre gondolva. No meg persze a visszatérő álmomra. Mióta René újra felbukkant minden éjjel ugyanaz a rémálom gyötör:

Egy égő házban vagyok, hangokat hallok, kiabálásokat, azonban nem tudom kivenni, mit is mondanak. Futok, ahogy csak a lábam bírja. A füsttől alig kapok levegőt, de nem állhatok meg. Rohanok tovább, amíg ki nem érek. Ezt követően hamar be az erdőbe. Az utolsó kép az, amint visszatekintek az égő épületre. Ilyenkor rendszerint felriadok.

Mire észbe kaptam, már útnak is kellett erednem a szerkesztőség felé. Nem mintha nem kedveltem volna munkámat, ellenben távozásom erről az idillikus helyről, mégis csak kínzásként hatott.
A Rue Saint-Dominique-ra térve léptem be a kívülről csendes és unalmasnak tűnő szerkesztőségbe, amely csöppet sem volt olyan, amilyennek más emberek gondolhatták. Itt mindig zajlott az élet, köszönhetően a szerkesztőség vezetőjének, Mr Darrennek, aki előszeretettel tervezett és vitt véghez partikat a földszinten. A férfi Amerikából jött, a lehetőségek hazájából. Még egyszer sem találkoztam vele, ámbár attól tartok nem is szeretnék. A híréből is ellenszenves alaknak tekintettem, aki csak a vagyonával képes kérkedni. Ám az előítéletek nem helyesek, ez igaz, talán a férfi kedves és előzékeny.

Beleléptem tehát a magas toronyházba.
-Ahogy kívánja Mr Darren - hallottam, mire jobbra tekintettem, hogy megláthassam végre az építmény vezetőjét.

A férfi háttal állt nekem, így csak a fess öltönyét pillanthattam meg. Körülötte legalább öt-hat nő nyüzsgött, akik úgy követték szavát, mintha legalábbis életük múlna rajta. Pontosan olyan, amilyennek fejemben lefestettem: pökhendi és zsarnok. Rendben, ezt nem is tudhatom, hiszen csak a hátát látom! Mégis ez a furcsa megérzés...
Ekkor Mr Darren megfordult én pedig megtorpantam. A látvány megdöbbentett. René de Fontaine ácsorgott nem elég messze tőlem, azokkal a rabszolgákkal, akiket magához láncot minden egyes szavával. Tekintetünk összeért, fagyos, szinte fekete szemét enyémbe meresztette, majd széles mosollyal ajkain közelebb jött.

Mozdulni sem bírtam, olyannyira lesokkolt e tény.
-Mlle Moticelli - üdvözölt széles mosollyal ajkán. - Attól tartok késett - jelentette ki órájára nézve.
-Te...te vagy Mr Darren? - kérdeztem és döbbenetem a tető fokára hágott.
-Rose, ma amour, csendesebben ezzel a közvetlen hangnemmel! Ne feledd, itt a felettesed vagyok!
-Te nem ugyanaz a férfi vagy akit négy éve megismertem - motyogtam.
-Tehát így már jobban tetszem? - kérdezte éjfekete szemét le sem véve rólam.
-Nem - válaszoltam talán túlságosan is őszintén. - Egyáltalán nem. Sőt! Csak visszataszítóbb vagy! Mégis hány személyiséged van? Bár ez teljesen lényegtelen, hiszen ugyanolyan maradsz. Lehetsz Mr Darren vagy René de Fontaine, te mindig önmagad leszel! Egyetlen erényed, hogy jóképű vagy. Na meg persze tehetős!
-Szóval úgy gondolod, jóképű vagyok? - kérdezte gúnyosan.
-Ó, nem én, de a rabszolganőid biztosan - feleltem.
Sosem bántam még senkivel ilyen ridegen.
-Valakinek nagyon felvágták ma a nyelvét. Talán rossz napod van, ma coeur?
-Fejezd be ezeket a nevetséges beceneveket! Inkább válaszd a többi nő társaságát az enyém helyett! - kiáltottam.
-Talán megvitathatnánk a fontosabb ügyeket az irodámban - nézett szét, mivel mindenki felénk kapta tekintetét.
-Én be nem lépek a te irodába!
-Mégis miért kell ennyire gorombán viselkedned velem?! Ki is rúghatnálak!
-Akkor gyerünk! Rúgj ki! Elegem volt a nevetséges játszmádból! Hogy miért viselkedek veled így míg mások csak a kedves, szeretetreméltó oldalamat ismerik? A válasz egészen egyszerű: mióta megismertelek nem kedvellek. Nem tudom miért, egyszerűen fogalmam sincs. Persze páratlanul rosszindulatú férfi vagy, de bizonyára valaki ezen a világon tudna szeretni. Ez a valaki, viszont nem én leszek, René. Én másba szerettem bele, olyan valakibe, akivel el tudom képzelni a jövőmet. Veled mindez lehetetlen. Talán ideje lenne átgondolnod nem csak a saját szemszögéből - hagytam faképnél és indultam a lift felé.

Igazság szerint, nem volt olyan ember, aki ne vette volna észre aznapi zavartságomat és szétszórtságomat. Csak remélni tudtam, hogy René ért a szóból és végre nem tűnik fel többé életemben.