Hallottam az ajtó becskódását. Mindketten elmentek.
-Nézzük a levelet - szóltam magamnak, felálltam a kanapéról, majd elvettem a felbontott borítékot, amibe közben tartalma visszakerült, és kibontva visszaültem a helyemre.
Újra átolvastam, viszont közben újabb köhögési roham fogott el. A levelet visszahelyeztem az asztalra és elvettem a gyógyszereket onnan, ahol Kevin hagyta. Kimentem a konyhába egy kiskanálért, majd  betértem a szobámba egy lapért, végül visszatérve a nappaliba bevettem a köhögés elleni szirupot.
Leültem az asztalhoz és írni kezdtem a levelet.

Kedves Mr. Hunsford

-Nem jó - suttogtam ajkamba harapva és lesatíroztam.

Újabb lapért siettem.
Ha Amanda és Kevin itt lennének, biztos, hogy nem engednék, ennyit mászkáljak.
A biztonság kedvéért több papírt is hoztam magammal, borítékokkal és bélyegekkel együtt.

Tisztelt Mr. Hunsford,
-írtam le.

Mégis hogyan folytassam? Mit írhatnék? Nem akarom, hogy aggódjon, ám hazudni sem áll szándékomban. A férfi mit vár el, mit fogok írni neki? Mindazonáltal mindegy, ő csak válaszra vár, vagy csak kérdésekre amik elindítják levelezésünket.

Köszönöm, hogy írt

-Nem, ez így nem jó. Túl...egyszerű - gondolkodtam hangosan és lehúztam, ezután pedig egy újabb lapot vettem elő.

Köszönöm válaszát.

-Hisz nem is válaszolt semmire, ő indította el a levelezést - jutott eszembe és áthúztam az egészet, a lapot pedig félre dobtam.
Miért stresszelek rá ennyire?Hiszen szeret és nem is feltétlenül vár választ most rögtön!
-Rose, gyerünk már! - bíztattam magamat és egy másik papírt elővéve folytattam az írást.

Tisztelt Mr. Hunsford,

Köszönöm, hogy ilyen hamar papírra vetette gondolatait. Igaza van, még nem váltunk el  túl régen.
Örömömre szolgál, hogy újra szülőföldjén lehet és utazása sikeres volt. Milyen az időjárás Angliában? Ön hogyan érzi magát? Mit csinál, mikor éppen nem az apját próbálja lebeszélni a házasságról?
Ne féljen leírni összes gondolatát, hiszen Angliával - és önnel - kapcsolatban mindenféle részlet érdekesség számomra.
Kívánom, hogy utazása ne vesszen kárba és minnél hamarabb térjen vissza Párizsba.
Én magam, sajnos most nem érzem túl jól magamat, azonban biztosan meggyógyulok hamar, ne aggódjon.
Írjon mikor ráér,

Rose Moticelli

Elégedetten mosolyogtam el. Elvettem egy borítékot az iratok közül és felcímeztem azt.
A levél jobb oldalába kerültek a következők:

Friedrich Hunsford
13 Bank Side St.
35660 Sheffield, Anglia

Nagyon figyeltem rá, hogy el ne írjak valamit, hiszen akkor a levél sem érhetne célba.
A boríték bal sarkába pedig az én adataim kerültek:

Rose Moticelli
11 Rue de Buenos Aires
75007 Párizs, Franciaország

Ezután az asztalon hagytam a borítékot - benne a levéllel - és átvándoroltam a hálószobámba. Elvettem egy festővásznat az ágyam mellől és feltettem a festőállványra.
-Mit festhetnék? - gondolkodtam magamban.
Hiszen tájképek sora hevert a falamon.
Hirtelen eszembe jutott valami és ajkaimon széles mosoly jelent meg. Miért ne festhetném le életem eddigi legszebb pillanatát?
Festékeket hoztam és neki is láttam. Az emlékezetből való festés nem volt az erősségem, hiszen a tájképeknél folyamatosan néztem a tájat és közben festettem, viszont erre a pillanatra kristálytisztán emlékszem. Bár most egy másik perspektívából szerettem volna alkotni, nem pedig az enyémből. Az a pillanat, mikor Mr. Hunsford először megcsókolt úgy világított emlékeim között, akár csak egy gyertya a sötét szobában.
Behunytam a szememet és elképzeltem, mit is szeretnék majd a vászonra vetni és hogyan.
Nem néztem az órára, de körülbelül öt órán keresztül ecsetelhettem képemet.
Utoljára akkor alkothattam ilyen hosszú időn át, mikor még gyerek voltam. Nem igazán tudom hány éves koromtól festek intenzíven, mivel a kiskori emlékeim nagy része elveszett, viszont mikor az árvaházba kerültem, már gyönyörű ecsetvonásaim voltak. Legalábbis ezt mondták. Míg más gyerekek a kertben játszottak, addig én festettem. Mindig egyedül voltam, soha nem csatlakoztam senkihez. Mindez Veronaban történt, ám már olyan régen, hogy mindez nem is lényeges.

Boldogan tekintettem a befejezett munkámra. A kúria erkélyén a naplementében egy női és egy férfi alak rajzolódott ki. A férfi alak éppen megcsókolta a nőit.
Mosolyogva felálltam és a konyhába siettem, mert rájöttem, ma még semmit sem ettem. A betegség miatt nem igazán volt étvágyam és a festés teljesen lefoglalt. Na meg persze a levélre való válaszolás.
Benéztem a hűtőbe. Tegnaptól még maradt spagetti, amit én csináltam, így azt csak feltettem megmelegedni. A spagettiről eszembe jutott egy emlék és máris elmosolyodtam.

-Amanda, itt van a szósz - bújtam ki a hűtőből.
-Oké, klassz - bólintott és abban a pillanatban az edény fölött kettétörte a tésztát.
-Te mit...mit művelsz?! - figyeltem tátott szájjal.
-Spagettit?
-Kettétörted! - hülledeztem.
-Nem fért bele az edénybe - magyarázkodott.
-De...de...Ez így nem jó!
-Úgy érzem, az olasz véred éppen felforrt benned - nevetett.

Azóta tudok főzni, mióta Párizsba költöztem. Előtte nem igazán volt alkalmam megtanulni, bár az árvaházban kötelességünk volt segíteni a konyhában, mégsem adtak olyan főzési tudást, amilyen szükséges volt. Így a francia fővárosba költözésemet követően részt vettem tanfolyamokon és csak hobbiból is kipróbáltam újabbnál újabb ételeket, így végül remekül elboldogultam a konyhában.
Megettem a maradék ételt, elmosogattam, majd bevettem egy újabb adag gyógyszert. A lázam azt hiszem lejjebb ment és már a torkom sem fájt annyira. Visszamentem a szobámba és a komódomról leemeltem a könyvet, amit általában elalvás előtt szoktam olvasni. Jane Austen: A klastrom titka. Már a közepén jártam és szerettem volna minnél hamarabb befejezni, hiszen még számtalan olyan mű létezett, amelyet  nem volt alkalmam elolvasni.
Órákon keresztül bújhattam a könyvet, ellenben nem vettem észre, milyen gyorsan is telt az idő. Már sötétedett, én pedig befejeztem egy újabb Jane Austin alkotást. Felálltam és átbaktattam a nappaliba, ahol a telefonomat hagytam. Felkpacsoltam a villanyt és az első pillantásom az asztalra tévedt, ahol a levéllel teli boríték hevert.
Gondoltam egyet, felkaptam a borítékot és átvonultam a konyhán, majd leakasztottam a fogasról a kabátomat, s a csizmámat is felvettem. A kezemben tartott levéllel együtt kinyitottam ajtót és már léptem volna ki rajta. Nos, volna...