Amanda és Kevin későn mentek el, azonban örültem, sokáig maradtak. Jó volt megosztani érzéseimet, gondolataimat velük és tényleg nagyon örültem, hogy egymás mellett döntöttek.
Új nap következett, új nap mikor láthattam Mr. Hunsfordot.
Szokásos időben keltem, ettem majd elkészültem, közben pedig elmélkedtem. Én most akkor mije is vagyok tulajdonképpen? Bevallotta, szeret, megcsókolt kétszer is, noha...ő egy herceg. A hercegeknek van barátnőjük? Egyáltalán akarja, hogy az legyek? És én akarom? Ez a kifejezés furcsán hangzik, nem illik kapcsolatunkra tekintve. Ám miért is kéne megneveznünk ezt, mi köztünk van, ha tudjuk, szeretjük egymást?
Időben elkészültem. Vastagabb ruhát vettem fel, hiszen így is köhögtem; egy kötött pulóvert választottam bőr nadrággal.
Felvettem a csizmámat és a kabátomat, majd kiléptem az ajtón. Az órámra vettem pillanatásomat, ami azt mutatta, hogy van még időm, de engem nem érdekelt, ha várnom is kellene Mr. Hunsfordra, inkább várakozom.
Fogtam egy taxit, beszálltam, köszöntem, megmondtam a címet, majd az ablak felé fordulva kibámultam és átgondoltam újra a tegnap történteket.
A gondolataim messze jártak, mikor az autó leslassult a kávézó előtt. Kipattantam, kifizetve a sofőrt a Café de Flore felé vettem az irányt.
Benyitottam és a szokásos meleg, friss kávé és croissant illatot érezhettem a levegőben.

Tisztában voltam vele, még korán van, így nem vártam el, hogy Mr. Hunsford ott legyen, de ahogy az asztalunk felé néztem, ő már ott ült.
Nem vett észre, mert heves telefonbeszélgetésbe keveredett
valakivel.
Közelebb mentem, megálltam az asztal előtt mosolyogva.
A férfi mikor meglátott csak kinyomta a telefont és felállt.

-Jó reggelt, Miss Moticelli. Örülök, hogy itt van és megszabadított ettől a kellemetlen telefonbeszélgetéstől - mondta nevetve.
A férfi öltönyt viselt, fekete nadrággal, fekete zakóval és világos kék inggel.
Én is elnevettem magamat.
-Jó reggelt, Mr. Hunsford. Nem gondoltam, hogy ilyen korán már itt van - lestem órárámra, ami hét óra ötven percet mutatott.
-Csak nem bírtam tovább az átmeneti lakóhelyemen - húzta ki székemet.
-Akkora probléma, ha az ember egy kúriában lakik?
-Nem, nem ez volt a probléma - sóhajtott, mire a telefonja megcsörrent.
Ranézett, azonban látszott rajta, nem akarja felvenni.
-Nem veszi fel? - kérdeztem először az eszközre, majd rá nézve.
A férfi először rám vitte tekintetét, utána pedig a kezében tartott tárgyra.
-Ha megtehetném nem venném fel.
-Gondolom, nem teheti meg - válaszoltam.
-Igaza van - sóhajtott újból és felette a telefont.
-Mon fiston, ha netalán még egyszer... - hallatszott a telefonból franciául.
-Mon père, halkabban, kérem! - vágott szavába Mr. Hunsford.
Csak mosolyogva figyeltem, hallgattam a jelenetet.
-Mily hiábavaló volt az a rengeteg étiquette óra! Nem vágunk más szavába! De mégis...ez a hangnem  nem úgy hangzik, mint az az ember, akivel tíz perccel ezelőtt társalogtam. Veled van a hölgy?
-Atyám! -  harapott ajkába a férfi szemét rajtam legeltetve.
Én csak kissé elpirultam, igyekeztem zavaromat leplezni.
-Eszerint jól sejtettem. Visszatérve a tárgyra...
Eddig hallottam, mivel ezután a telefonba beszélő hang már halkabbá vált.
A pincér kijött, én pedig felé fordultam.
-Mit hozhatok? - kérdezte a fiatal fiú kedvesen.
-Nekem most egy forró tea jól esne. Mr. Hunsford? - kérdeztem a még mindig telefonáló férfira pillantva, aki nem tűnt túl boldognak. Mosolya eltűnt, helyette csak bosszúság tükröződött arcán.
A férfi intett a pincérek, aki ebből megértette, a szokásosat szeretné, majd elment.
Mr. Hunsford mindeddig hallgatott, csak most szólalt meg.

-Atyám, kérem... - mondta, de nem túl hangosan, majd újra elhallgatott.
Elvettem a Mr. Hunsford előtt heverő újságot - amit nem igazán lehetett ideje olvasni - és belelapoztam.
-Rendben - mondta végül sóhajtva a férfi - ha így kívánja - és letette az eszközt.
Kérdő tekintettel ugyanígy cselekedtem, csak éppen az újsággal.
-Remélem önnek kevésbé erőszakos apja van - mosolyodott el Mr. Hunsford.

Próbáltam viszonozni, habár könnyek szöktek a szemembe, így csak elkaptam a tekintetemet.
Mr. Hunsford ezt látva újból megszólalt.
-Hölgyem... rosszat szóltam? Megbántottam talán?
-Nem, dehogy Mr. Hunsford, éppen csak... Csak ez a téma nem túl könnyű számomra... Nincs apám, sem pedig családom.
A férfi annyira meglepődött a kijelentésemre, hogy pár pillanatig csak csendben ült.
-Én...én igazán sajnálom... - kezdte a szemembe tekintve.
-Ne kérjen bocsánatot, nem tudhatta - feleltem és más témára akartam térni. - Mit kíván magától az apja? Talán megint a házasságot erőlteti? - mosolyodtam el.
-Igen, azt is - szólt már kissé felengedettebben - viszont most hazarendelt.
-Angliába kell mennie?
-Igen, vissza szülőhazámba. Atyám parancsa és bár próbáltam ellenkezni...ő nem olyan ember akinek nemet lehet mondani - nevette el magát a férfi.
Mindeközben kihozták a megrendelt italokat.

-Talán már nem iszik kávét? - kérdezte felém lesve Mr. Hunsford, mikor látta, hogy letették elém a forró teát.
-De igen, csak azt hiszem megfáztam és így...
-Mégfázott?
-Igen, tegnap...
-Elnézését kérem, nem akartam... - vágott a szavamba.
-Mr. Hunsford - pillanatottam rá -, ne mentegetőzzék. A tegnapi nap csodálatos volt és ez csupán egy kis megfázás, semmi egyéb.
A férfi nehézkesen bólintott és beleivott a kávéába.
-Szívesen innék újra sea with milk-et - jegyeztem meg.
-Tea with milk - javított ki újból mosolyogva Mr. Hunsford. -Mennyi ideig kell tartózkodnia hazájában?
-Még meghatározatlan időről van szó, nem tudom pontosan.
-Értem - bólintottam. - Ugye...ugye visszajön? - kérdeztem kicsit halkabban.
A férfi elmosolyodott.
-Igen, természetesen. Remélhetőleg minél hamarabb.
-Ó - néztem az órámra. - Azt hiszem ideje mennem, különben elkések.
-Elkísérem - állt fel.

Kiléptem a meleg kávézóból a hideg utcára, majd megvárva Mr. Hunsfordot, elindultam.
-Milyen okból hívja haza az apja? - kérdeztem.
-Házasság - mosolyodott el a férfi. - Nehéz lesz megértetni atyámmal, hogy egyelőre nem lesz esküvő.
-És ezért hívatta haza?
-Igen, továbbá nem szeret telefonon beszélni. Ahogy én sem vagyok oda érte. Szeretne látni.
Pár percnyi csönd következett.
-Kíváncsi volnék, vajon az én apám is ilyen lett e volna - mosolyodtam el szomorúan. - Még gyermekkoromban mindketten meghaltak. Testvérem nem volt és így egy árvaházba kerültem. Később nevelő szülőhöz, majd vissza az árvaházba. És mikor betöltöttem a tizennyolcadik életévemet ide költöztem. Itt találtam barátokat és szerelmet is - néztem fel a férfira. - Így értheti miért nem szeretem annyira szülőhazámat.
Mr. Hunsford szomorúan nézett rám és bólintott.
-Nehéz lehetett önnek.
-Az volt. De itt új életet kezdhettem. Olyat, amilyet mindig is akartam. Mr. Hunsford...ön herceg.
-Az vagyok - bólintott igéző szemét enyémbe meresztve.
-A hercegeknek van...van...
-Van? - kérdezte összerámcolt homlokkal.
-Csak feleséggel rendelkezhet egy herceg? - kérdeztem kicsit félve.
Mr. Hunsford rájött, mire akarok kilyukadni.
-Ha jól értelmezem maga azt szeretné tudni, ön mi is számomra. Vagy tévednék?
-Nem, nem téved - vászoltam csendesen.
Már majdnem a szerkesztőség előtt voltunk.
-Ön számomra a legcsodálatosabb ember ezen a világon és bár a hercegi sarjaknak rendszerint feleségük szokott lenni...
- felelte és megállt, ahogy én is - ...ha tudni szeretné, mi számomra... - mondta és közelebb hajolt - ...ez - és végül megcsókolt.
-Többet jelent nekem mint bárki más - szólt, mikor elváltunk egymástól.

Megszólalni is alig bírtam. Azt hiszem, megkaptam a választ.
-Köszönöm - néztem a szemébe.
-El fog késni - emlékeztetett.
-Ó...igaz - nevettem el magamat. - Mikor indul vissza Angliába?
-A mai nap folyamán, miután összepakoltam.
-Akkor...már nem találkozunk, igaz?
-Valószínűleg nem.
-Kérem mihamarabb jöjjön vissza Párizsba.
-Amint tehetem, itt leszek.
-Mr. Hunsford - szólítottam meg.
-Igen, hölgyem?
-Kérem írjon.
-Írjak?
-Levél formájában akár. Vagy ahogy szeretne. - nyújtottam felé egy cetlit.
-Mindenképpen - bólintott.
-A mihamarabbi viszont látásra, Mr. Hunsford - mondtam a szemébe nézve.
-A mihamarabbi válaszont látásra, Miss Moticelli - mosolyodott el a férfi, majd megfordult - ahogy én is - és elment.