Mr. Hunsford fogott egy taxit és mindketten beültünk a forró belsejű sárga autóba.

-Honnan ismeri a kúriát, ha még sosem járt Párizsban ezelőtt?
-Szántam időt felfedezésére - válaszolta a férfi titokzatosan.
-Szóval már járt ott? És milyen?
-Mindenki másnak tartja. Majd maga is megformálhatja saját véleményét. Hatalmas parkja van, szökőkúttal, s más gyönyörű látnivalókkal.
-Ó, értem - néztem le, majd vissza a szemébe.
-Mégegyszer elnézést szeretnék kérni a késésem miatt. Nem volt szándékos, csak atyám feltartott.
-Az apja is a városban van? - érdeklődtem.
-Nem, viszont nem hagy alább a folyamatos telefonálgatásokkal.
Elmosolyodtam.
-Biztosan nagyon szereti magát.
-Néha túlságosan is - nevetett.
-Bizonyára valami fontos dolgot beszélhettek meg - fűztem hozzá kitekintetve az ablakon.
A gyorsan elsuhanó épületek vizslatva hallgattam a férfi szavait.
-Az apámnak rettentően fontos, az igaz.
-És önnek? - néztem újra rá.
-Hogy nekem? Esszenciális, ez nem is kétséges, de kissé más értelemben mint atyámnak.
-És mi volt a beszélgetés témája?
A férfi habozott.
-Házasság - szólalt meg halkan.

Ó! Hát akkor ezért olyan tartózkodó, mikor kettőnkről van szó! Meg fog házasodni! Én pedig...én pedig beleszerettem más vőlegényébe!
Inkább nem néztem fel, csak a kezeimre tekintettem szüntelen.

-Biztos nagyon szerencsés a hölgy - motyogtam zavartan. - Az apja választotta önnek?
-Isten ments - mosolyodott el a férfi az ég felé nézve. - Még csak az kellett volna.

Magának választotta. Egyre jobb. De akkor mégis miért nem száll ki a kocsiból és hagy itt?

-Atyám sürgeti az esküvőt - folytatta a férfi.
-És ön nem szeretné?
-De...de igen - felelte bár én még mindig nem emeltem fel tekintetemet rá -, csak nem hiszem, hogy a hölgy már az egybekelésre készülne.
-Régóta ismeri? - kérdeztem és próbáltam nem csalódottnak tűnni.
-Nem túl régóta. Ezért is érzem túlságosan is korainak az eljegyzést. Ellenben édesapám nem úgy gondolkodik, ahogy én magam.
-De ha a hölgy szereti, igent fog mondani.
-Miért olyan biztos benne?
-Önnek nem lehet nemet mondani.
-Magának mégis sikerült.

Próbáltam leplezni mosolyomat, azonban nem jártam sikerrel.

-Akkor most miért van itt? - folytattam. - Úgy értem ő biztosan várja valahol, én igazán nem szeretném feltartani.
A férfi válaszra nyitotta a száját, bár inkább átgondolta szavait.
-A hölgy nem ér rá.
-Ezért úgy döntött inkább másik nővel tölti a napot?
-Nem, hölgyem ön félreért. Hiszen tudja, hogy mi egymásnak olyanok vagyunk akár a testvérek, nemde? Vagy nem így gondolja?
Inkább az ablakon bámultam ki, így próbáltam leplezni könnyeimet. Mikor késznek éreztem magamat, válaszoltam.
-De... - remegett meg először a hangom -...de, egyetértek.

Az út további része halkan telt, egyikünk sem szólalt meg. Inkább csak kitekintettem az üvegen, kissé szomorú, levert voltam.

-Azt mondta nincs messze - szóltam, mikor visszanyertem a hangomat és letöröltem a kósza könnyeket arcomról.
-Annyira nincs messze...
-Már fél órája úton vagyunk.
-Ez igaz, de nézze - mutatott kifelé - már itt is vagyunk.

A taxi kitett minket és egy csodálatos terület tárult a szemünk elé.
A magasodó tujafák között vezetett egy kis ösvény, sokkal többet nem láthattam, de már ez is elkápráztatott.
-Ez...ez gyönyörű - keztem tátott szájjal.
-Örömömre szolgál, hogy így gondolja - mondta és elindult a kis ösvényen.
Én csak lassan követtem, minden frissen öntözött bokrot megcsodálva. Bár az ősz már itt is javában folyt: bebarnult levelekkel teli cserjéket láthattunk.
-Jó reggelt! - köszönt egy éppen bozótot nyíró férfi. Azt hiszem ő lehetett a kertész. Barátságos, mosolygós középkorú ember, kinek haja már ritkulásba kezdett, akár csak a lombhullatók ezidőtájt.
-Jó reggelt! - válaszoltam, ugyanúgy mint Mr. Hunsford, a férfi tekintetében viszont valami mondanivaló is volt a kertet gondozó felé.
-Talán ismeri? - kérdeztem miután tovább mentünk a kis kőből kirakott ösvényen.
-Hasonló dologról van szó - válaszolta a férfi és továbbment.

Egy hatalmas épületet pillantottam meg, az ösvény végeszakadtával. Világos sárga színű óriási kúria, majdhogynem kastély. Klasszicista stílusban készítették. Két szárnyra osztották az építészek, középen pedig a főépület volt látható. Ablakai csak úgy tündököltek, a legcsodálatosabbnak mégis az erkélyt találtam, amely a főépülethez kapcsolódott. A tető pasztell szürke színben díszelgett egy rózsaablakkal közepén.

Mikor a hatalmas fakapu elé értünk egy idős hölgy fogadott minket.
-Jó reggelt! - köszöntött ő is. - Hogy vannak ezen a szép napon?
-Milyen kedves, hogy kérdezi - feleltem mosolyogva. - Én egészen remekül érzem magamat, káprázatos itt lenni. Ezt a helyet valaki birtokolja?
-Igen, egy a...úgyértem egy családé a területet.
-Ó, értem - konstatáltam. - És csak úgy be lehet lépni? - kérdeztem.
-Igen, önöknek természetesen.
Mr. Hunsford egy szúrós tekintetet vetett az ajtóban álló nőre és én csak összeráncolt homokkal néztem a jelenetet.
A férfi tovább indult.
-Mondja, maga itt mindenkit ismer? És, hogy értette azt a hölgy, hogy nekünk természetesen be lehet jönni?
-Sok mindenkit ismerek, hölgyem.
A hangja valahogy máshogy hangzott. Szilárdabban és határozottabban.
-Miért siet ennyire? - kérdeztem mert a férfi egészen idáig mintha végigszaladt volna a területen. - Mert ha miattam én igazán elmehetek. Vagy a menyasszonyát várja ugyanide?
-Én...sajnálom, nem voltam tudatában, hogy sietnék.
-Mr. Hunsford - mondtam és arra kényszerítettem, hogy megálljon, majd rám nézzen. - Én elmegyek, ha kell, rajtam ne múljon.
-Hölgyem...
-Sok boldogságot és adja át üdvözletemet a jövendőbeliének - mondtam megfordulva, de a férfi elkapta a kezemet.
-Ne menjen, kérem. Még nem is látott mindent - nézett szemembe, s mikor észrevette mit tett, elkapta karját.
-Igazából semmit sem láttam még - javítottam ki. - Annyira sietett, hogy nem volt időm szétnézni - mosolyodtam el halványan.
-Ez esteben, kezdjük elölről - ajánlotta fel a férfi és visszamentünk oda, ahonnan jöttünk. Mármint a kúria bejáratához.

Most, hogy nem kellett iparkodnom, jobban szétnézhettem. Monumentális volt belülről is. Az előcsarnokban a falon fesmények lógtak. A fal vászonfehér volt.

-Gyönyörű alkotások - mondtam kielemezve az összeset.
-És mit gondol erről? - kérdezte a férfi megállva egy másik mű előtt.
Ez a kép a kúriát ábrázolta nyáron. Elragadónak hatott számomra, szóhoz is alig jutottam.
-Ez...ez valami csodálatos. Vajon ki készítette? Szívesen megismerném az illetőt.

Mr. Hunsford elmosolyodott és tovább lépett a következő képet tanulmányozva. Végül az előteremből egy lépcső nyílt felfelé, ámbár ha egyenesen mentünk tovább, a képek folytatódtak.

-Most merre? - kérdeztem.
-Ha egyenesen megyünk, később vissza tudunk fordulni - válaszolta és előre ment, én pedig követtem.
Most portrék tárultak a szemünk elé. Az első egy gyereké volt. Kis barna fürtökkel rendelkezett és mosolyogva tekintett vissza rám. A következőnek egy nő festményét pillantottam meg. Meseszép, fiatal hölggyé. Az utána lévő pedig egy fiatalabb férfié. De ezek régebbiek lehettek, olajfestéket használtak készítésükhöz. Ahogy tovább mentünk egy kép el volt fedve.

-Ez mégis miért van letakarva? - kérdeztem furcsállva a helyzetet.
Az úriember tekintete végigszaladt a fehér anyagon, ami beborította a képet.

-Fogalmam sincs - válaszolta és kifejezéstelen arccal, nem nézett szembe, csupán továbbindult. 
Nem firtattam tovább a dolgot, bár tudtam, tudja miért van eltakarva, látszott rajta, nem mond igazat.
A következő, egyben utolsó kép egy már idősebb embert ábrázolt. Kemény vonásokkal rendelkezett és mintha az idő csak keményítette volna őket. Szomorúnak látszott. Mintha elvesztett volna valamit, amit
sosem kaphat vissza.

A folyosó végén egy csigalépcső vezetett felfelé, amely fémkorláttal rendelkezett.
Mr. Hunsford ment elől, én pedig követtem.
Mikor felértünk egy terem tárult a szemünk elé. A helyiségben festékes dobozok, vásznak és festmények álltak. Az ablak pedig - a már kívülről megfigyelt - rózsaablak volt, aholis a gyér napfény áramlott be és világította meg a helyszínt.

-Hűű - néztem körbe.
-A tulajdonos bizonyára szeret festeni - jegyezte meg Mr. Hunsford.
-Varázslatos képeket alkot - néztem végig a falakon sorakozó arany keretes festményeket.
A férfi inkább a befejezetlen alkotásokat nézte meg.
-Ön szerint ezt hogyan lehetne folytatni? - kérdezte a férfi egy vászonra nézve.
Közelebb mentem. Akkor láttam meg, hogy a kép egy rétet ábrázol kék éggel és pár ló legel.
Előttük pedig egy alak áll és nézi őket.
-Miért gondolja úgy, hogy nincs kész?
-Valami mintha hiányozna - mondta a férfi a képet nézve.
Jobban megfigyletem a festményt, és tényleg. Mintha egy kirakós darab nem lett volna közte.
-Azt hiszem még egy embert kellene alkotni ide - mutattam a vászonra. Ez az alak olyan magányosnak tűnik, mintha csak a lovak lennének neki. Hiányzik egy ember mellőle, akivel meg tudja osztani gondolatait.

A férfi elmosolyodott és bólintott.
Miután végignéztük a szobát a csigalépcsőn távozva elhagytuk ezt a részt és a visszatérva a másik grádicson gyalogoltunk fel, amely már sokkal szélesebb volt. Újabb csarnokok tárultak a szemünk elé, antik bútorokkal. Végignéztük mindet. Már órák óta ott lehettünk, ámbár engem nem zavart.
Elképesztő volt ez az egész hely.
-Boldog lehet, aki itt lakhat.
-Bizonyára az - válaszolta a férfi.
Az utolsó teremben egy zongora állt, amin kották hevertek. A helyiség többi része azt hiszem táncolásra szolgált. Abból a helyből nyílt az erkély, ahova aztán ki is sétáltunk.

A férfi kilépett a friss levegőre, én pedig követtem.
-A kilátás csodálatos - szólaltam meg.
-Egyetértek - mondta a férfi alig hallhatóan.
-A kertben még nem is jártunk! - válaszoltam és vissza szerettem volna menni az előző terembe.
-Miss Moticelli - szólalt meg Mr. Hunsford, mire én megálltam.
-Mr. Hunsford? - kérdeztem megfordulva.
-Nem fontos - fordult meg az eddig nekem háttal álló férfi némi gondolkodás után.

Így hát bementem a terembe, ahova Mr. Hunsford lassan követett. Kimentünk az épületből a kertbe és csak két óra volt, mire végigjártuk és megcsodáltuk a kúria előtti területet.
Hatalmas tujafák, cserjék, kanyargós ösvények, szökőkutak.

Ezt követően következett a kúria mögötti kert.
A magas fák között sétálgatva a szél bele-bele kapott hajamba, ruhámba. Az idő nem volt a legfényesebb, a nap sugarai gyéren világítottak. Lehengerlő díszkertet láthattunk a sétányon átkelve. Pompás virágokból sem szűkölködött a hely. Őszirózsa, krizantén, őszi kikerics. Továbbá üvegházzal, kis halastóval, felette elterülő  fahíddal is rendelkezett a park.
Az évszaknak köszönhetően arra számítana az ember, hogy az élet lelassul, majd végleg megáll. Nos, ez a térség ezt erősen cáfolta. Avart sem lehetett látni, csupán az ösvény végén, aholis egy hatalmas bükkerdő tárult szemünk elé. Ide pedig kőlépcső vezetett, melynek oldalsó oszlopait virágmintákkal díszítették.
Nem járt a szánk folyton, inkább a természet idillikus hangulatát élveztük.
Napvilágban indultunk el és csak akkor tértünk vissza a kúriába, mikor az égitest lepihenni készült.
Kezdtem fázni így csak karba
tett kézzel lépkedtem tovább.

-Menjünk be, különben még meghül - szólt gyöngéden Mr. Hunsford. Valahogy az a keménység, amit érkezésünkkor mutatott mostanra már teljesen eltűnt.
Mindketten betértünk a kúria hátsó ajtaján, majd végig a folyosón és fel a széles lépcsőn. Én csak Mr. Hunsfordot követtem. Úgy tűnt, mintha egészen otthon érezné magát.
Felértünk a zeneterembe.
Mr. Hunsford lassan kisétált az erkélyre jómagam pedig követtem.
Ebben a pillanatban tértünk vissza a szeles, hűvös időből, erre kivisz az erkélyre? Ezzel meg mi célja lenne?
A távolba nézett.
Mikor a nap vörösessárgára festette az eget, s az a piros pont úgy tűnt, már készen áll esti rutinjára, a férfi megszólalt.

-Igen - mondta hirtelen.

Nem értettem mire is célzott.

-Igennel válaszolnék Mr de Blanc kérdésére - folytatta és megfordult, hogy szemtől szembe legyen velem.
-Azt hiszem, szeretem magát - szólt alig hallhatóan és közelebb hajolt.

Finoman - nehogy még a végén meggondoljam magamat -, helyezte ajkait enyémre.
Annyi romantikus könyvet olvastam, úgy hittem kellőképpen felkészültem első csókomra, viszont tévedtem. Mikor szája enyémhez ért a gyomrom megremegett, olyan érzés töltött el, amelyet először akkor éreztem, mikor megismertem a férfit. Ez lenne a szerelem?
Inkább lehunytam szememet. Így is érezhettem parfümje illatát, amely csak csodálatosabbá tette a helyzetet.
El sem hittem. Végre megtette. Annyi próbálkozás után most senki sem rontotta el a pillanatot. Itt volt az első csókom; a naplementében egy csodálatos kúria erkélyén. Ó, bárcsak tovább tartott volna!

Mikor a férfi hátrébb lépett lassan kinyitottam és rá szegeztem tekintetemet.
Csak most figyeltem meg jobban öltözetét. Fekete öltönyt viselt fehér inggel és fekete lakk cipővel. Karján óra pihent, zakóját mandzsettagombok díszítették.

-Nem tudja milyen régóta vártam már erre a pillanatra - feleltem halkan és elmosolyodtam.
-Biztosíthatom, hogy én is ugyanígy éreztem. Minden pillanatban megtettem volna, de...de tisztában voltam vele, hogy önnek ez az első és nos...azt szerettem volna, hogy tökéletes legyen. Nem akartam sietni, magával nem.
-Ez...ez tiszteletre méltó. Mr. Hunsford, nem is tudom mit mondhatnék. Magánál jobb emberrel még soha sem találkoztam. De... - kezdtem.
-De? - kérdezett vissza a férfi attól félve, hogy visszautasítom.
-De most megfagyok, nem mehetnénk be? - kérdeztem nevetve.

A férfi is elmosolyodott és kinyitotta az erkélyre vezető ajtót.
-Hölgyem - kezdte, mikor beértünk - tartozom egy vallomással. Bizonyára észrevette, hogy nem igazán köt le ez a hely, amit úgy ismerek, akár a tenyeremet. Ez azért van, mivel ez...ez az én kúriám. Vagyis a családomé, noha...
-A...az öné? - kérdeztem hitetlenkedve.
-Igen, én egy...
-Amandának igaza volt - vágtam közbe. - Persze, hogy igaza volt! Megmondta előre!
-Mlle Dupont tudta? - kérdezte csodálkozva.
-Már az elején sejtette! Ó, bárcsak hallgattam volna rá!
-Én azt hittem, hogy...abban reménykedtem...ez nem akkora probléma...
-Nem akkora probléma? Más nőknek talán nem, hiszen nekik csak a pénz számít, de én...ez törvényellenes!
-Tessék? - ráncolta össze homlokát.
-Úgy értem, hogy maga egy maffia vezetője és...
A férfi értetlenül nézett rám, majd mivel látta, komolyan gondolom amiket mondtam, elnevette magát.
-Azt hiszem, félreértettük egymást hölgyem - szólt széles mosollyal. - Én nem vezetek maffiát és tagja sem vagyok. Miss Moticelli, én egy herceg vagyok.
Azt hiszem kissé sokkot kaptam. Sóbálvánnyá meredve szemléltem a férfit. Végigtekintettem rajta újra és újra. Komolyan beszél?

-Jól érzi magát? - kérdezte aggódva.
-Ön... - kezdtem levegő után kapkodva -...ön egy herceg?
-Az igazat megvallva apám az, ám...
-Ön egy herceg - mondtam magamnak hitetlenkedve.
-Ez nagyobb baj, mintha egy maffiának lennék a tagja? - kérdezte nevetve.
-Akkor... most meg kéne hajolnom? Vagy hogy működik ez?
-Nem hölgyem, nem kell meghajolnia - mosolyodott el rám nézve.
-És a házasság? A hölggyel?
-Azt hittem már rájött, hogy ki az a hölgy - kapta el a tekintetét.
-Úgy érti...
-Az még messze lesz - nem nézett a szemembe. - Nem szeretném elsietni.
-Én...nem tudom, hogy hogyan működik egy kapcsolat mert még sosem voltam benne.
-Sosem képzelte el, mire vágyik?
-Gyerekkorom óta mást sem terveztem.
-A legjobbat szeretném nyújtani ön számára.
-Magával egy kapcsolat más lesz, igaz?
-Ezt meg hogy érti?
-A párok egymás kezét szokták fogni meg ölelkezni, de ez önnel nem így lesz, igaz?
A férfi nem szólalt meg.
-Azt szeretné, hogy más legyen vagy azt, hogy ne? - kérdezte végül.
-Azt szeretném, ha önmaga lenne - válaszoltam egyszerűen. - Hiszen magába szerettem bele és ha ön minél kevesebb érintkezést szeretne...
-Miért feltételezi, hogy minél kevesebb érintkezést szeretnék?
-Mert...ön egy herceg.
A férfi elmosolyodott.
-Mostantól mindenre ezt fogja válaszolni?
-Meglehet - mosolyodtam el.
-Én is ugyanolyan ember vagyok, mint ön. Semmivel sem vagyok különb és nem szeretném, ha a rangom miatt máshogy tekintene rám. Kérem, legyen ugyanolyan, mint eddig volt. Hiszen abba a hölgybe szerettem bele. Megtenné ezt nekem?
-Igen...természetesen. De ígérje meg, hogy ön is mindig önmagát adja.
-A szavamat adom - bólintott.
-És van fehér lova? - kérdeztem mosolyra húzva ajkaim.
-Miért kíváncsi rá?
-Tudja, a fehér lovon érkező herceg, amely minden mesében szerepel... - mondtam még mindig somolyogva.
-Nos, két teljesen fehér színűvel is rendelkezünk - nézett rám káprázatos barna szemeivel.
-Lovagol is? - kérdeztem komolyra váltva a témát.
-Igen, igen. Gyermekkorom óta végzem e tevékenységet.
-Hogyha egyszer...hogyha egyszer eljutok Angliába, megtanít majd?
-Szeretné?
-Igen, természetesen! Elbűvölő lenne - szóltam az órámra lesve.
- Viszont azt hiszem ideje haza mennem - pillantottam fel a férfira. Tekintetünk összeforrt, talán ha csak egy pillanatra is...
-Ez esetben visszaviszem - felelte sarkon fordulva és gyorsan leszaladt a lépcsőn, én pedig utána mentem.

-Köszönöm Mrs. Garnier - hallottam a férfi hangját.
-Már tudja? - kérdezte az asszony, aki a kapunál fogadott minket, mikor megérkeztünk.
-Igen, tudja - válaszolta Mr. Hunsford és tudtam, mosolyog.
-És miből gondolja, hogy nem csak a vagyonára akár szert tenni?
-Higgye el Mrs. Garnier, tudom - válaszolta és hallottam ahogy az ajtó becsukódik.
Én is lementem a grádicson.
-Hová ment Mr. Hunsford? - kérdeztem az asszonytól.
-Menjen ki és meglátja - felelte kedvességgel teli hanggal.
-Ó...rendben, köszönöm. Kellemes éjszakát kívánok - szóltam és kiballagtam az ajtón.

Végigmentem az ösvényen, s mikor a végére értem egy vajmival régebbi típusú sportautót pillantottam meg.
Mr. Hunsford kiszállt belőle.
-És higgyem el, hogy nem egy maffia tagja? - kérdeztem szemforgatva.
A férfi elnevette magát, majd kinyitotta az ajtót számomra.
-Köszönöm - suttogtam és beültem.
Mr. Hunsford is beült és elindultunk.
Olyan kellemes hangulatú volt az autó, hogy fáradságomból azonnal felkeltett. A férfi, illetve saját parfümöm keveredése a levegőben, és a pompás hőfokú jármű tökéletes egyensúlyban volt.

-Azt hittem hintója van - szólaltam meg.
-Csak hazámban - vont vállat a férfi.
Fejcsóválással feleltem. Nem tudtam komolyan beszélt -e.
-Először vagyok szerelmes és egy hercegbe szeretek bele.
-Talán megbánta?
-Nem, ellenkezőleg. Az apja nem fogja bánni? Nem vagyok hercegnő. És még angolul sem tudok, csak annyit, hogy sea with milk.
-Tea with milk - javított ki Mr. Hunsford. - Nem, apám csak a házasságot erőlteti ennyire, nem igazán érdekeli kit választok.... Hölgyem - szólított meg kissé gyengédebben - ön szeretne a jövőben férjhez menni? - kérdezte.
-Igen - mosolyodtam el. - A tökéleteshez.
A férfi bólintott.

-Mr. Hunsford - szólítottam meg, mikor Párizs fényei felvillantak szemem előtt. -A festményeket ön festette, igaz?
-Igen, az én munkáim.
-Tényleg káprázatosak - mondtam őszintén.
-Köszönöm, hogy így gondolja. Lekötelez.
-Hiszen ez az igazság - feleltem, mire az autó lassított és végleg megállt.
Mindketten kiszálltunk belőle. A szél már nem fújt, az égbolt sötét volt és csak a kis pontok világítottak odafent.

-Köszönöm a mai napot,
Mr. Hunsford - mondtam a kapu előtt -, csodálatos volt.
-Örülök, hogy jól érzete magát.
-Kellemes éjszakát, Mr. Hunsford - mondtam és megfordulva a kapu felé léptem, de Mr. Hunsford visszahúzott.
Visszahúzott és megcsókolt.

-Kellemes éjszakát Miss Moticelli - válaszolta alig hallhatóan, mikor elvált ajkunk egymástól, majd hátat fordítva otthagyott.
A távolodó alakját figyeltem, végül kinyitottam a kaput és átleptem rajta.